A kutya (Az ember legjobb barátja)

Egy szép napsütéses decemberi kora délután elhatároztam: meglátogatom egyik kedves, régen látott hölgyismerősömet, aki a város másik felében lakik. Derűs óráknak néztem elébe. Tavasziasan sütött a nap, ráadásul vidám voltam, mert aznap minden jól sikerült. Elértem a tömbházhoz, ahová készültem, és beléptem a nehéz vasajtón. Tekintetemmel megszokásból végigfutottam a postaládákon, miután felkapcsoltam a lépcsőházi világítást. Igen, valóban jó helyen járok, az utolsó emeletre tartok.
Alig hagytam el az első szintet, az egyik ajtó előtt megpillantottam egy gyönyörű német juhász kutyát. Ott feküdt a lábtörlőn, szép színes nyakörvvel, fejét mellső lábaira hajtva. Ahogy meghallotta közeledtemet, előbb az egyik szemével tekintett végig rajtam, majd a másikkal, mintha kacsintgatna felém. Biztosan azt várja, hogy a gazdija levigye a megszokott délutáni sétára – gondoltam magamban.
Nagyon szeretem az állatokat, a kutyákat. Első ránézésre észrevettem, hogy rendszeresen gondozott, ápolt, fajtiszta, kölyökkorától betanított kutya heverészik nyugodtan a lépcsőházban. Mosolyogva továbbmentem. Még egyet integettem is a jószágnak, az ember legjobb barátjának, köszönésképpen. Ismerősöm ajtajához érve becsengettem, majd ajtónyitás után derűsen beléptem, azonnal megfeledkezve a szomszéd lábtörlőjén heverő ebről.
Kis idő múlva a lépcsőházból zajt hallottam, majd riadt kiabálást: – Jaj, veszett kutya! Kinyitottam a lakás bejárati ajtaját, de a jószág még mindig ott feküdt csendesen, ahol találkoztam vele. Hol az egyik szemét, hol a másikat nyitotta-csukta, hegyezte a fülét: nem értette, mi az a nagy zaj körülötte. Hisz csöndesen fekszik, nem bánt senkit. Azonban a riadalom egyre nagyobb lett mellette. Egyik szomszéd is, a másik is kitekintett ajtaján, s meglátva a szépen kifejlődött állatot, csatlakozott a kiabálók kórusához: – Jaj, veszett kutya! Én pedig sehogyan sem értettem, mi történik, miért ez a nagy felhajtás ilyen szép és nemes állat láttán.
Majd megérkezett egy férfi, állítólag az állatorvos, kezében fecskendővel, hogy „belője” a német juhászba az altatót. Őt követte három, markos, kemény, barna képű fickó, vasemelőkkel felszerelve. Mire észbe kaphattam volna, püfölni kezdték a közben megriadt állatot. Az ember legjobb barátját! Tudatomig furcsán jutott el a csontok reccsenése, az eb fájdalmas vonítása. Odaszóltam, hogy hagyják abba, ne bántsák a szegény párát! Az egyik fickó erre felém fordult: – Ne avatkozzon bele, mert maga is kap egyet!… Aztán elvonultak, és magukkal vonszolták a nemes állat tetemét is.
A zaj lassan elült, a kedélyek megnyugodtak a már sötétedő lépcsőházban. Ennek ellenére, fél óra múlva, amikor búcsút vettem ismerősömtől, még kábán vonultam le az utolsó emeletről. Szinte lopakodva, zakatoló szívvel mentem el az ajtó előtt, ahol korábban még egy nemes lélek feküdt. Bántott a lelkiismeret, amiért nem tettem, nem tehettem többet az ember legjobb barátjának megmentéséért.
A lépcsőházból kimenet találkoztam egy itt lakó ismerős kisfiúval, aki tágra nyílt szemekkel, ártatlan tekintettel kérdezte:
– Ugye, nem volt veszett az a kutya?…

Dávid László,
2005. december 14.,
Székelyudvarhely