Buszmegálló

A busz egy nagy rázkódással állt meg a megállóban, ami kizökkentette Brigit a mélázásból.
Elcsigázottan szállt le a buszról. Az órákon át tartó utazás és az álmatlanul eltöltött éjszaka megtette hatását. Szédelegve ment el a buszmegálló padjáig, ahol egy nagy sóhaj kíséretében lehuppant.
A klimatizált busz levegője után, a kinti hőség valósággal letaglózta. Táskájából elővett egy palack ásványvizet, és annak felét egy húzásra megitta.
Megnézte magát a sminktükörben, de a látvány annyira elborzasztotta, hogy gyorsan el is tette. Cigaretta után kutatott táskája zsebeiben, de dühösen állapította meg, hogy otthon hagyta. Nincs nála egy árva szál sem, itt pedig nem is igazán fog tud venni. Kérni kellene valakitől egy szál cigarettát, de a kis falu teljesen kihaltnak tűnt.
Halántékát lassú mozdulatokkal masszírozva, körül nézett szülőfalujában. Sok éve nem volt már itthon, és most sem öntötte el a lelkesedés, hogy itt kell lennie. Nem is jött volna, ha nem kap egy különös telefonhívást.
Bárhogy is legyen, ahányszor csak itt van, úgy tűnik, mint ha itt megállt volna az idő. Itt soha semmi nem változik, csak a szegénység lesz minden egyes alkalommal egyre tapinthatóbb. Többek között ezért is ment el innen annak idején.
Felkelt a padról, hogy neki vágjon a szülői házig tartó útnak, ám ekkor valami furcsa dolgot pillantott meg. A buszmegálló sarkában egy alak kuporgott. Amikor leszállt a buszról, annyira el volt foglalva magával, hogy észre sem vette.
A férfi, mint aki mantrázik, egy szót ismételgettet, vagy inkább motyogott maga elé. Egyik kezében egy a felismerhetetlenségig összegyűrődött fényképet szorongatott. Brigi először úgy döntött, hogy tudomást sem vesz róla, de aztán meggondolta magát. Ez egy kis falu, ahol mindenki ismeri a másikat, és őt úgy nevelték, segítsen az elesett embereken. Össze szedte hát minden bátorságát és közelebb lépett.
– Tudok esetleg valamiben segíteni? – szólította meg az ismeretlent.
– Nem – hangzott a tompa, élettelen válasz.
Milyen furcsa, gondolta Brigi, egyszerre tűnik ismerősnek és vadidegennek. Aztán mikor a férfi feléje fordította ápolatlan, loncsos hajú fejét, szíve majdnem kiugrott a helyéről a felismeréstől.
– Apa? Tényleg te vagy az? – kérdezte nem titkolt megrökönyödéssel hangjában.
– Apa? Valamikor régen az voltam.
– Én vagyok az, a lányod, nem ismersz meg? Szeretném, ha haza jönnél velem apa. Tegnap este felhívtak, hogy már napok óta nem láttak téged.
– Haza – ízlelgette az apa a szót, – az hol van?
– Jaj, ne viccelj már velem, apa. Neked van hol laknod, van saját házad itt a faluban. Egyébként elárulnád nekem, hogy miért hagytad el ennyire magadat?
– Mert annyira fáj.
– Fáj? Talán beteg vagy, és fáj valamid?
– Minden. Az egész élet.
– Megnézhetem mi van a képen? – próbált témát váltani Brigi.
– Ugyan minek néznéd meg? Bármi lehetne rajta, a fantáziádra bízom.
– Úgy látom nem fogunk egykönnyen dűlőre jutni. Miért nem engeded, hogy segítsek rajtad?
– Mert semmi értelme, nem kell rajtam segíteni. Én csak a helyemet kerestem egész életemben, de végül sehol sem találtam.
– Feladtad? Hiszen azt mondják sohasem késő.
– Rájöttem, hogy nincs semmi értelme.
– Én meg azt hittem, hogy rátaláltál valami nagy igazságra vagy életbölcsességre.
– Szó sincs semmi ilyesmiről. Semmi sem tart örökké, ez az egyetlen nagy bölcsesség. Még ez az üres, felszínes fecsegés is olyan lesz pár perc múlva, mint ha meg sem történt volna.
– És a szerelem, az talán nem? A szerelem örök.
– Közhely. Méghozzá csupa kis betűvel.
– Ezek csak egy megkeseredett ember szavai.
– Keserű, de attól még igaz szavak ezek.
– Lenne itt még valami, ami nem hagy nyugodni, mióta megláttalak. Miért érzem úgy, hogy többet nem találkozunk?
– Mert nem hiszel a csodákban.
– Annak ehhez semmi köze. Haza kell jönnöd – kérlelte Brigi az édesapját.
– Nem lehet, még nem. Még el kell búcsúznom.
– Kitől?
– Tőled – mondta egyenesen lánya szemébe nézve.
Brigi összeszorult szívvel nézte ahogy édesapja szeméből legördül egy könnycsepp, ami aztán egyenest a kezében tartott fényképre cseppent. Közelebb hajolt és végre meglátta, kit ábrázol a fénykép. Ő volt rajta csecsemőként az édesanyja karjaiban. Ekkor kékes füst szállt fel a fényképről és semmivé lett. Brigi megdörzsölte a szemét, biztos csak képzelődőm, hessegette el magától az imént látottakat.
Aztán újra, most már mosolyogva nézett az édesapjára, ő visszamosolygott lányára, kezét felé nyújtotta, de ekkor egy szempillantás alatt semmivé foszlott, mint ha csak egy álomkép lett volna.
Az egyik pillanatban még a kezét fogta, a másikban pedig már hűlt helye volt.
Hát haza ért, hazatért végre, annyi év keserű szenvedés után.
Úgy érezte magát, mint aki többmázsás súlytól szabadult meg. Mosolyogva nézett fel az égre, és most először úgy érezte, az ég is visszamosolyog rá.