A Szivárványos-kút

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy se nem gazdag, se nem szegény ember. Vagy talán így igazabb: régen gazdag, most már szegény. Ősei tehetős nemesek voltak, nekik még volt mit a tejbe aprítani. Ők még jól éltek a bükki dombok, lankák közt egy takaros kis faluban.
Nem úgy a mi emberünk!
Egyik reggel nagy szomorúságában ezt gondolta magában:
– Csak minél messzebb Harsánytól! El a hegytől, meg a szőlőtől! Mindegy, hogy hová, csak el innen!-
A valaha olyan szépen gondozott tőkék pár éve a filoxéravésztől mind kipusztultak. Oda lett az egész gyönyörű kisnemesi birtok! Dobra verték a földet, a házat. Az egész életüket.
– Majd megsegít a jó Isten! Amíg a kezem emelni bírom, meglesz mindenünk. Jolánkát is felneveljük tisztességgel – vigasztalta Juliskát, a feleségét István.
Magában meg hálát adott az Istennek, hogy csak ez az egy gyerekük született. Pedig, hogy szerettek volna még egy fiút! Vagy kettőt. De hát most már nincs semmijük. Semmi, csak a dédapja ócska asztalosszerszámai, meg néhány ütött- kopott bútor. Az ágynemű batyuba kötve. Még jó, hogy nem esik. De azért jöhetne már a sógor! Ő ígérte, hogy a fennállóért, meg a présért elfuvarozza őket Lúcra.
Tiszalúcon, a Nagyhídtól nem messze szereztek egy ócska, düledező kis házikót. A házacska mellett ösvény vezet le a Takta partra. Árvíz nem érhet fel a portára, de a part, hajaj! Az bizony erősen omladozik! A kerten látszik. Mert az aztán évről-évre egyre kisebb és kisebb. Nem baj! Majd egyenesbe jönnek! Mostantól majd asztaloskodással keresi a kenyérre valót. Bölcsőre, meg koporsóra mindig szükségük van az embereknek! István bizakodott.
Először a szomszédnak javította meg a pajtaajtót. Kaptak érte egy kis lisztet. Meg aztán napszámba jártak. Túlatiszára mindig kellett a munkás. Kapálni, töltögetni, ősszel meg kukoricát törni.
A falusiak megismerték, hamar befogadták a kis családot. Látták, hogy jóravaló, szorgalmas emberek. Istvánnak csak egy szenvedélye volt: a pipázás. Rózsafából készített pipája azonban egyre ritkábban látott igazi dohányt. Mostanában krumpliszárral tömte meg, azt füstölte. Papa, menjen már arrébb, az Isten áldja meg, mert ez a pipafüst kibírhatatlan! Mondogatták az emberek.
Juliska a kicsi lánnyal gombát, bogyókat, gyógynövényeket gyűjtögetett, ha éppen más dolga nem volt. A gombát megszárították, szederből, bodzából lekvárt főztek. A leányka szépen nőtt, nődögélt, megtanult az anyjától mindent. De az első tél, még így is kegyetlen volt. Sokat éheztek és fáztak.
Telt múlt az idő, s lassan, lassan csak beleszoktak új életükbe. Tyúkok, kacsák kerültek az udvarra, aztán már egy malacka is ott röfögött az ólban. Jolánka egyre ügyesebb lánykává cseperedett. Ő járt napszámba, az anyja meg mosást vállalt az uraságoknál. István pedig betegeskedett. Először azt gondolták, hogy meghűlt. Főzték neki a herbateát, körbetekerték a nyakát egy rossz gyapjúharisnyával is. Ha ez se segít, nem lehet tudni, hogy mi! Doktorra, patikaszerre gondolni se mertek. Biztos tavaszon a hideg böjti szelek átfújták. Majd a jó meleg nyári napsütés rendbe teszi!
De aztán csak nem javult, csak nem jött vissza a régi ereje, meg jókedve. Reggelente felkelt. Lassan elvégzett az állatok körül, de sokszor le kellett ülni, megpihenni. Gyenge volt. Hajlott hátú, vézna kis öregember lett belőle. Egy erősebb szélfuvallat is majd’elfújta. Naphosszat csendesen üldögélt a nyárikonyha előtti kispadon. Hiába próbált kedvezni neki Juliska, a bablevesbe bele se ütötte a kanalát. Asztalosmunkát már egyáltalán nem bírt végezni.
Pedig, de nagyon hiányzott az a pár fillér!
A házuktól pár lépésre, az út másik oldalán volt a kút. Jolánka gyakran átszaladt egy vödörrel, vagy kannával. Míg a sorára várt, elbeszélgetett az asszonyokkal. Ők mondták, hogy marokszedőt keresnek aratáshoz. Kemény munka, de jól fizetnek. Még egy oldal szalonna is jár!
Így aztán Jolánka ezen a nyáron már markot szedett. Amikor a faluban végzett a banda, továbbálltak és a szomszéd településen folytatták. Nehéz volt ez a sommás élet, nehéz, de megérte! Megismerték, megszerették, hívták mindenféle munkára a kedves, szelíd leányt. Ősszel főzőnő mellé fogadták fel konyhalánynak. Gyorsan dolgozott, tisztaságot tartott. Ő is mindig szép patyolattiszta illatos ruhákban járt. Az anyjától eltanulta a növények hasznát. Még levendulaszappant, meg rózsavizet is tudott főzni! A hajában is mindig ott díszlett egy-egy virág. A házuk ablakában meg annyi muskátli virított, mint a gróf úr kertészetében.
Konyhalányként olyan ügyes volt, hogy a szakácsné minden munkát rá mert bízni. Nem kellett ott állni fölötte.
Ősszel meg a hideg, sáros répaszedésnél a földön dolgozó embereknek mindenféle horpadt pléhtányérokba ő merte a finom meleg ételt. Egyszer olyan szerencsétlenül mozdult az egyik munkásember, hogy Jolánka véletlenül nyakon öntötte egy tányér gőzölgő gulyáslevessel.
Így sikerült megismerkednie Viktorral.
Kedves fiatalember volt, ám ennél a meleg ismerkedésnél nem a legjobb oldalát mutatta be. Felugrott, káromkodott, szidta a …szóval szidta mindenkinek mindenét. Főleg Jolánkáét. Bizonyára túl meleg volt neki a leves. Lassan lecsillapodott, de mire két szót válthatott volna azzal a kislánnyal, aki nyakon öntötte, már nem látta sehol, nem tudott vele beszélni. Jolánka bizony olyan nagyon megijedt, hogy sírva hazafutott.
Viktornak délután sokszor eszébe jutott a leány, amint csodálatos zöld mosolygós szemekkel kedvesen kínálja, aztán rémült tekintettel, a kötényével őt törülgeti. Este még előttük is elsétált, hátha sikerül vele találkozni. Meg akarta mondani neki, hogy ő nem úgy gondolta. Már nem is haragszik. De a kis házacska sötét volt. Semmi mozgás nem látszott.
Ezután – hogy hogy nem- gyakran volt Viktornak dolga a Nagyhíd környékén. Egy cimborája lakott ott az egyik utcácskában. De ha nem lakott volna ott, akkor is csak arra vitt volna az útja! Valami húzta, vonta őt odafelé! A kútnál is megállt. Persze, megszomjazott. Húzott fel jó hideg vizet, itta, s fél szemmel a kicsi házacskát nézdegélte a másik oldalon.
Vasárnapokon még a templomba is eljárt, csak hogy egy pillantást vethessen Jolánkára. Így telt el az egész hosszú tél. De nemhogy elfelejtette volna a lányt, még jobban akart vele találkozni.
Mindenhol őt látta! Tavaszi vetés zöldje a szeme, nyári aranyló búzatábla a haja.
És akkor kitalált valami nagyszerűt! Egy- két jó komájával kieszelte, hogy a kút köré léckerítést csinál, aztán rá meg egy tetőt eszkábál. Ne ázzon Jolánka szépséges aranybarna haja, ha vizet húz! Még megfázik a lelkem!- gondolta.
Lecekből, hulladék deszkákból, meg félredobott, de egyenesre kalapált rozsdás szegekből lassacskán készült az esőbeálló. Az asszonyok csodálták, hálálkodtak a fiatalembereknek. Elbeszélgettek, tréfálkoztak építés közben. Viktor különben nagyon vicces fiú volt. Elég volt csak huncut szemébe nézni, s az embernek máris jobb kedve lett.
Aztán Jolánka is jött vízért. Muszáj volt, már egy bögrényi se volt otthon. Pedig nagyon nem akart jönni. Látta, hogy az az ember van a másik oldalon, akire még az ősszel a répaföldön véletlenül ráborította az ételt. Ő bizony most nem megy a kútra! De hát az apja nem bír cipekedni, az anyja meg éppen kenyeret süt. Mit volt mit tenni! Magára kapta az anyja vállkendőjét, vett egy mély lélegzetet és indult.
Nem is volt olyan szörnyű! A fiú most nem kiabált vele. Úgy látszott, már nem haragszik a leves miatt. A szemébe nézett, elvette a kannát a kezéből, mosolygott.
Utána otthon meg a fejét verte a falba Viktor, hogy lehet ilyen mamlasz, ilyen mulya! Egy szót se tudott kinyögni a kislánynak. Még csak bocsánatot se kért tőle, hogy a múltkor úgy rákiabált. Még csak azt se kérdezte meg tőle, hogy tetszik-e neki a kút köré épített esőbeálló. Azt úgyse merte volna elárulni, hogy csak őneki készítette, csak őmiatta járkál mindig errefelé, hogy szereti. De ezt még magának se vallotta be Viktor. Csak érezte, hogy valami erő húzza Jolánkához, hogy valami miatt mindig ideges, nyugtot nem talál. Mindig kötözködik, az élő fába is beleköt. Hogy valami szorítja a mellét, torkát. Mikor, meg a leányt meglátja, minden erő kimegy a lábából. Megkukul, egy szó nem jön ki a száján. Egy okos gondolat sincs a fejében. Szenved és bizonytalan. Mi van, ha Jolánkának nem tetszik? Mi van, ha fél tőle, ha utálja?
Mennie kell!
Ki kell csinosítani a kutat! A templomjavításkor látta, hogy a padlásfeljáróban ócska lemezdarabok hevernek a sarokban. A nagytiszteletű úrtól elkérte. Ugyan, legyen olyan, jó és adja neki! Komájával akkurátusan be is borították a szép fényes sárgaréz lemezdarabkákkal a kút tetejét. A rozsdás lemezvágó ollójukkal ki is csipkézte a szélét. Nagyon fájintos lett! Ahogy hajnalban a napsugarak megcsillantak a rezen, éppen olyan volt, mint Jolánka haja.
De sok időt töltött annál a kútnál, a Szivárványos kútnál, míg olyan szép lett, hogy még a szomszéd faluba is híre ment, és az emberek csodájára jártak!
Viktor ezután is sokat volt arrafelé. A marhacsordát itt itatta, mielőtt lehajtotta volna a legelőre. Kiderült, hogy itt a víz is sokkal jobb, mint máshol! Még az állatok is szívesebben iddogáltak ennél a vályúnál, mint a faluban bárhol!
A rezes kút varázsereje Jolánkát is csalogatta, hívogatta.
A két fiatal kezdetben csak illendően köszönt egymásnak, később már egy-két szót is váltottak.
Egy szép tavaszi, vagy tán inkább koranyári meleg este, itatáskor Viktornak komoly szavai voltak Jolánkához. Két szál rózsabimbót hozott az ingébe dugva. Egy fehéret és egy pirosat. Előhúzta, odaadta mindkettőt a lánynak és arra kérte, hogy gondolja jól át, látná-e őt szívesen náluk. Mert, ha igen, ő biza bekopogna István gazdához, Jolánka apjához és beszélne vele. Megkérné magának. Ha Jolánka őt választja, tűzze a piros rózsát a hajába. Ha másnap fehér rózsát fog viselni, Viktor megígéri, hogy többet nem zavarja.
Még ilyen hosszú éjszaka, mint ami ezután következett! Aztán egy rettentően hosszú nap! Nagy sokára esteledett. A nap lemenőben, az állatok hazafelé a legelőről. A kútnak támaszkodva Viktor ácsorog. Egyszer csak nyílik az átellenben levő kicsi ház rozoga kapuja. Jolánka lép ki az utcára. Szép tiszta kötény a derekán, haja egy ágba befonva. Vödör a kezében. Óvatosan lépked a bokáig érő porban, át a szekérnyomok között. Szeme lesütve. Haragszik? Szégyenkezik? Rá se néz a legényre. Csak amikor odaér a kúthoz, akkor mond egy halk jó estét. Amint üres vödrét leteszi, vastag hajfonata előrehull a mellére. Ott virít, ott ékeskedik benne Viktor jövője, sorsa. A piros rózsa.
A szépen csillogó sárgaréz borítás még meg se zöldült a kút tetején, hanem mint a szivárvány, úgy fénylett a napsütésben ünnepélyesen, mikor Viktor és Jolánka esküvőjét tartották. Olyan szépséges menyasszonyt, olyan deli vőlegényt, mint ők voltak még soha nem láttak a faluban! Ezután nagyszüleim boldogan éltek sokáig, míg meg nem haltak. A rezes kút meg azóta sok fiatal leányt és legényt ismertetett össze egészen addig, míg egyszer csak ki nem száradt, el nem apadt a vize.
Így volt? Nem így volt? Aki nem hiszi, járjon utána!