Apuka

Összes megtekintés: 146 

Egy május végi péntek délután tanácstalanul üldögélt István a döngölt padlójú szobában. Előredőlt, állát tenyerébe hajtva meredten bámulta a padlót. Majdnem egy éve küldték el a vasúttól. Az a napja is úgy indult, mint a többi. Aztán közölték, hogy nem tartanak igényt a munkájára. Nem kért magyarázatot, rábólintott a döntésre. Örült, hogy ennyivel megúszta. Eltűnt egy időre az emberek szeme elől. Előbb az ismerősök elől bujkált, később a felvonulások és a harcok miatt húzódott a négy fal közé. De május elején egy kissé figyelmesebb lett a külvilágra. Az egyik régi-új vezető nagyon lelkesítően beszélt: „Fel elvtársak, az új munkára!…” Ezt megírta az újság is.
Istvánt már az elbocsátása után is alkalmazták egy építkezésen, majd ideig-óráig a romeltakarításokon, s legutóbb egy üzem helyreállításánál. Kevés pihenőideje volt. Néhány napja egy heti szabadságot adtak neki. Most azt ülte le az otthonában. A felesége gyárban dolgozott, többnyire este találkoztak. Az asszony az elején még vigasztalta, de idővel egyre többször adott tanácsot, hogyan keressen a férje magának való munkahelyet. István ilyenkor megrántotta a vállát, és egy kurta odaszólást vetett a nő elé. A feleségének azonban nem kellett meghunyászkodnia.
– Miért nyújtogatod állandóan mankóért a karod, amikor futhatnál is? – kérdezte egy ízben az asszony.
István szomorúan nézett a nőre. Tudta, szótlan és esetlen pillantásával bosszantja fel leginkább a feleségét. Mégsem beszélt.

Jócskán elmúlt a délidő. A nap nagyobbik fele megint úgy telt el, hogy gubbasztott. A ház körül nem akadt olyan munka, amely férfikezet igényelt. Az ebédet anyósa készítette el, mert ő nem tudott főzni. A tyúkketrecnél szintén anyósa bíbelődött, vagy éppen varrt valamit, amikhez István szintén nem értett. Képzeletében látta magát, ahogy karba font kézzel, kissé csodálkozva nézi anyósát, miközben csak álldogál, és semmit nem tesz hozzá a másik munkájához.
Egy ideig még ücsörgött, előre-hátra hajolgatott, végre elkeseredetten felkapta a fejét.
– Elmenni!
A mai nap legjobb ötlete pattant elő a gondolataiból. Ki kell törnie ebből a külvárosi lyukból örökre… De legalább pár órára.
István kisfiát már hazahozta a nagymama az óvodából, s Pityu éppen a kertben játszott. A magasra nőtt disznóparéjnak először letépegette a leveleit, majd a szárat is kihúzta a földből. Később a levegőben suhogtatta, aminek érdekes hangja volt, de aztán eldobta. Mikor odajött hozzá az apja, éppen két pillangót bámult, amint ide-oda kergetőztek a levegőben.
– Apa, nézd! Lepke! Szép? – mondta a négyéves gyermek és apjához fordult.
– Szép – hagyta rá István, majd átmenet nélkül előadta az ötletét:
– Gyere Pityu, elviszlek a vidámparkba! Akarod?
– Piros, meg kék és sárga cukrot is veszel?
– Persze. Akkor elmegyünk?
– Jó, menjünk.
István szólt a nagymamának, Pityu pedig elköszönt tőle. Az öregasszony kissé meglepetten nézett apára és fiára. Biccentett István felé, de még hozzátette:
– Azért István, nehogy sokára maradjatok. A Juli félti a gyereket.
– Nem lesz bajunk, anyuka.
Mikor kiértek a kapun, István mély levegőt vett, kinyújtózkodott. Behunyta szemét, arcán elégedett mosoly futott végig. Vékony termete hosszan nyúlt az ég felé, ökölbe szorított két karját megfeszítve emelte szét. Pityut gyors mozdulattal a magasba emelte és a nyakába ültette. A kisfiú megijedt, félve kapaszkodott kezeivel és lábaival. Így mentek az utcán egy darabig.
– Kisfiam, kérlek, ne szorítsd annyira a nyakamat és a fejemet!
– Ne haragudj apa.
– Nem haragszom.
– Fájt?
– Nem. Letegyelek a földre?
– Ne… – válaszolt riadtan a kisfiú, aki rettegett az emelgetéstől és újra csak görcsösen fonta keresztül végtagjait az apja feje körül.
István ráhagyta.
A kellemes késő délutánon többen is a vidámparkban fejezték be a napjukat. István körhintára ültette a fiát. Egy pirosra festett pléhteknő, orrán két összeillesztett lécdarabbal igyekezett elhitetni Pityuval, hogy valódi repülőgépre száll. A hinta elindult. István a korlátnak dőlt, úgy követte szemével fiának közeledő és távolodó alakját. Szórakozottan mosolygott Pityu felé. Szerette volna, ha fia is mosolyog, de csak Pityu kifejezéstelen arcával találkozott a tekintete. István befizette másodszor, aztán harmadszor. A körhintától a büféhez mentek, ahol István rögvest összetalálkozott két vasúti ismerősével. Leültek egy asztalhoz.
– Hát István, van-e valami? – kezdte Géza.
– Akad, de jobb lenne újra a vasútnál dolgozni. Ha megpróbálom, lehet, visszavesznek.
– Én már kérdezősködtem a főnökség környékén, de megmondták, hogy nem vesznek vissza. Keressek más melót.
– Találtál?
– Igen, lakatosként dolgozom.
– És te, Imre?
– Fuvaros vagyok, de utálom.
– Az is valami.
Géza áthajolt az asztalon, hogy szemügyre vegye Pityut.
– Ez a fiad?
István ránézett Pityura, s maga is végigmérte.
– Ez – felelte és ölébe vette a kisfiút.
– Hasonlít rád.
– Persze, az én fiam – válaszolta egykedvűen.
Géza Pityura nézett, majd megszólította:
– Kispajtás, mi leszel, ha nagy leszel? Katona vagy masiniszta?
Pityu nem tudott mit válaszolni a kérdésre. Az idegentől félt, húzódozott.
– Apu… – nyöszörögte vékony hangján és a szemlélődőknek hátat fordítva, István ingjébe rejtette az arcát.
István mosolyogva visszaültette a padra. Imre fitymáló tekintettel követte a mozdulatát.
– Nem baj, ha nem válaszol… Csak arra ügyelj Pista, hogy ne bújjon állandóan az apja gúnyájába. Nem szabad gyámoltalannak lenni!
Géza egyetértően vigyorgott Imre fejtágításán. István viszont levette tekintetét volt munkatársairól és a fiához fordult. A kisfiú némán, megszeppenve nézett rá.
– Mindjárt elsírja magát… – gondolta magában István.
Pityu nem kezdett el sírni. Egy pillanat alatt dühbe gurult, s egy erőteljes mozdulattal a hátát mutatta az apjának. István csak a rövidre nyírt kobakját nézhette, mialatt enyhén meghajtotta magát a gyermek felé. Majd egy árnyalatnyival élesebben, megint szemközt nézett a cimboráival. Bólintott az elhangzottakra.
Tovább beszélgettek. Felemlegették a régi, szépnek tartott emlékeket. Nevettek. Beszéltek az egykori munkatársakról. Főleg azokról, akiket megvetettek. Az ilyenek rendszerint loptak, kétszínűek voltak, árulkodtak vagy a főnök kegyeit keresték.
A két férfi előtt már ott álltak a fröccsel teli poharak.
– Igyál velünk István, fizetek neked is egy hosszúlépést – ajánlotta Géza.
– Köszönöm.
Koccintottak. Mikor István a szájához emelte a poharat, eszébe jutott, hogy korábban ő hívott meg másokat. A karcos borból készült szénsavas lötty összeszorította a torkát, s ha nem szégyellte volna, azonnal kiköpi. De fenékig kiitta a poharat. Mélyeket nyelt közben.
Géza elismerően hajolt Istvánhoz:
– Látod, ezt mindig tiszteltem benned. Bármilyen moslék volt a pohárban, te mindig felhajtottad. Még egy rundot?
– Nem köszönöm, de tényleg, ennyi bőven elég volt a jóból.
– Hát akkor, szervusz és sok sikert!
– Szervusztok.
Kezet fogtak, aztán a férfiak felálltak és távoztak. István egy darabig az asztalt támasztotta. Úgy érezte, hogy túl sokat fecsegett. Hasznosabb lett volna többször hallgatnia. Lehet, hogy újfent elárulta magát. Még jó is, hogy nem szólt arról, miért szeret mozdonyt vezetni. Talán érzelgősnek hatott volna, és még kigúnyolják. Pedig csak megelégedéssel vallhatott róla. Neki kevesebbszer kellett megküzdenie a géppel, mint másoknak. Időnként elég volt, ha finomabban meghúzott egy kart: még a nehézkesebb mozdony is készséggel dolgozott a keze alá. Emiatt akadt néhány irigye. De akkor még nem törődött velük. Az állomásokon kívülállóként szemlélte az embereket, mialatt a fűtője elszaladt a restibe vagy a trafikoshoz. A vonatra igyekvő utasok gyakorta egyetlen, mozgalmas tömeggé olvadtak össze István szeme előtt. Egyszer-kétszer elkapta néhányuk tekintetét. Elképzelte, milyen okból szállhatott fel egyik vagy másik utas és miféle cél vár rá az utazás végén. Mostanság ha álmodott, akkor is a mozdony fülkéjében állt.
Feltápászkodott, megfogta Pityu kezét és az édességes standhoz mentek.
– Tessék, kisfiam: piros, sárga, meg kék cukor. Ezeket szereted?
– Igen. Köszönöm, apa.
A gyerkőc azonnal bekapta az első szem édességet. Felnézett az apjára, egyenesen a szemébe. Apa mindig nagy volt, de most tudott cukorkát is venni. Mikor Pityu elfogyasztotta az összes édességet, hazaindultak. István megint a nyakába vette Pityut, aki most sem tiltakozott, csak erősen kapaszkodott. Este volt már, amikor a házuk utcájába értek. A kerítés kapuja előtt ott állt István felesége. Közeledtükre eléjük ment.
– Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezte izgatottan.
István nyugodtan, kis csodálkozással a hangjában válaszolt:
– Hol lettünk volna? A vidámparkban. Elvittem játszani a gyereket.
– Miért mentél el? Gondolom, találkoztál az ismerőseiddel is… Meghívtak, ugye?
– Beszélgettünk.
– Ha nem mondtak semmit, akkor feleslegesen kóvályogtál a gyerekkel ilyen sokáig.
– Lehet… Talán semminek nem volt értelme a mai napon – motyogta a férj és lehajtotta fejét.
Megvacsoráztak. Hárman ültek az asztalnál, a nagymama már lefeküdt. Pityu ránézett az apjára. Rámosolygott, de az nem vette észre, a tányérját bámulta. Pityu a lefekvés után azon töprengett, hogy anya milyen mérges volt ma este. Biztosan anyától is el kellett volna kéredzkedniük. Ha anya valamit megenged, azt biztosan lehet. Később elaludt. Álmában újra a festett pléhteknőben ült és repült fel a magasba, a csillagos égen lebegett, miközben cukrot szopogatott a szájában. Nem félt.
A szülők szintén ágyba bújtak. Amikor István bűnbánóan ránézett a feleségére, az asszony fáradtan legyintett. Holnap is dolgozott, ezért korán kellett kelnie. István egy ideig a vak sötétséget bámulta, mialatt elálmosodott. Az álom és az ébrenlét határán arra gondolt, hogy újból elirányítják majd valahova. Nem hagyják munka nélkül, csak a vasútra nem fog visszamenni. Ami meg a fiát illeti, arra se lehet azt mondani, hogy más gyereke.
Fektében kissé megvonta a vállait, majd a fal felé fordulva álomba merült.

“Apuka” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!