A köpülő asszony látogatója

Összes megtekintés: 152 

Március volt, még maradt bőségesen a tél hidegéből, de már hosszabbak lettek a napok, és rügyeztek a fák. Minden élő várta a tavaszt, a meleget, a napsütést, várták, hogy újrainduljon a természetben az élet, és mindenki, aki végigvegetálta a telet, kezdhessen újra erővel feltöltődni.
A kis tanya magasan fenn volt a hegyekben, magányosan, még a közeli faluig is fél órányit kellett gyalogolni, mire leért az ember. A kísváros pedig több, mint fél napi szekérútnyira volt, de oda a tanya lakói csak hetivásár idején mentek, ha volt valami eladnivalójuk. Az ember és a kamasz fia most is ott voltak, vásár idején gyakran előfordult, hogy egy éjszakányit ott töltöttek, és a szekerükön aludtak.
Az asszony nem szeretett egyedül maradni, de nem lehetett mit tenni. A fián kívül, aki a vásárba ment, két gyereket szült még, egy másik kisfiút és egy kislányt, de azok meghaltak korán. A kislányt egészen hamar, a csecsemő korában ragadta el valami betegség, olyan, amilyenre a falusiak azt mondják, hogy arra nincs orvosság még a természetben sem. A fiú pedig már nagyobbacska volt, mikor egyszer beleesett a patakba. A bátyja észrevette, kihúzta, de hideg volt nagyon a patak vize. Hideg az még nyáron is, ez pedig egy őszön történt. A kicsi belázasodott, beteg lett, és hiába próbáltak meg mindent, amit a falusi javasasszony tanácsolt, nem segítettek a füvek, egy hét sem telt el, és a kisfiú elment. Az asszonyban visszamaradt egy el nem múló szomorúság a két halott gyermeke miatt, amin nem tudott segíteni senki. Az öregek közül pedig csak az apósa élt, mikor ő idekerült, de az apósa is meghalt az első unokája születését követő télen.
Miután az asszony a férjét és a fiát korán reggel útra bocsátotta, nekilátott a mindennapi teendőinek a ház körül. Délre meglett majdnem mindennel, délután már csak vajat akart köpülni, másnap pedig kenyeret sütni, hogy friss kenyérrel várja a hazatérőket. Üres volt a ház a férje meg a fia nélkül. Hogy legyen kivel beszélgetnie, nem a házban a konyhában ült le a köpülővel, hanem kiment az istállóba a tehenekhez. Ha egyedül maradt, gyakran tette ezt, úgy beszélt a teheneihez, mintha azok értenék a szavait. Az egyik tehénnek volt egy kisborja, azt különösen kedvelte az asszony. Odatelepedett melléjük a köpülőedénnyel, maga mellé tette a hajnalban lefejt, és délutánra már aludni kezdett tejet, és nekilátott a munkának. Közben dúdolgatott, és néha odaszólt egy-egy biztató szót a kisborjú felé.
Egyszercsak mintha besötétedett volna, kevesebb lett a fény. Az asszony az istálló nyitott ajtaja felé tekintett, és látta, hogy áll ott valaki.
-Adjon Isten szép jó napot! – köszöntött be az ismeretlen.
Az asszony abbahagyta a köpülést, felállt, odament.
-Fogadj\’ Isten – felelte a köszönésre, egy kicsit megnyugodva, mikor látta, hogy egy idősebb asszony a látogatója. – Mivel szolgálhatok?
-Nézze, jóasszony, milyen sötét felhők gyülekeznek az égbolton – kezdte a vándorló. – Behúzódhatnék ide magukhoz éjszakára?
Az asszony bólintott, és utat engedett befelé az istállóba a vándornak. Kicsit bizonytalan volt, nem szívesen fogadott be éjszakára senkit, mikor egyedül volt, és azt sem tudta, mit tegyen. Hívja be a házba, amit tenne, ha a férfiak itthon lennének, vagy mondja, hogy aludjon itt az istállóban? Szótlanul visszament a padhoz és a köpüléshez, és ott intett az őt követő asszonynak: Üljön csak le ide.
-Köszönöm szépen, jóasszony. Nem akarom zavarni semmivel, folytassa a köpülést, jó lesz nekem itt – mondta a látogató miközben helyet foglalt.
A háziasszony mielőtt folytatta volna a köpülést, megkérdezte: Kér egy bögre tejet? – és már nyújtotta is a vendég felé, a tejes dézsából megtöltve a padka szélén álló bögrét.
A vándorló asszony elfogadta, megköszönte, és lassú kortyokkal inni kezdte a tejet. Látszott, hogy jól esik neki, és látszott, hogy fáradt volt. A köpülő asszony kicsit elszégyellte magát az első gondolatai miatt. Miért kell neki minden idegentől félnie?
-Messziről jön? – kérdezte.
A vándorasszony bólintott, és egy kissé elmosolyodott. De nem a kérdésre felelt, hanem azt mondta:
-Szép tehenei vannak, látszik, hogy szeretve gondozzák őket. Csak az ott hátul, az a bánatos, az beteg. – Miközben ezeket mondta, rámutatott az egyik jószágra, amely távolabb álldogált az istálló falánál.
A háziasszonynak jólestek a dicsérő szavak, és elcsodálkozott magában azon, hogy milyen hamar felfedezte a vendég szeme, hogy melyik állata beteg.
-Nem tudom, mi baja van, egész télen mintha csak sorvadna. Pedig ugyanúgy kap szénát, mint a többiek – mondta kicsit szabadkozva a vendégének.
-Disznóparéj gyökeret aprítson fel, és azt adja enni neki, és akkor meg fog gyógyulni – tanácsolta a vándorasszony.
A háziasszony csak bólintott, és eszébe jutott, hogy valamikor régen, a gyerekkorában hallotta ezt, hogy a beteg marhának segít a disznóparéj. Volt a házuk mögött egy nagy rét, volt azon mindenféle vadvirág bőven, amikor jött a tavasz, akadt disznóparéj is.
Egy darabig beszéltek még, aztán a háziasszony nekilátott, hogy befejezze a köpülést, a vendége pedig szótlanul üldögélt mellette. Hamarosan besötétedett, az asszony örült, hogy elkészült a vajjal. A két asszony átment a házba, a konyhába, és gyertyafény mellett ettek egy kis levest, aztán nyugovóra tértek.
Másnap a vándorasszony korán indult tovább. Megköszönte a szállást, a vendégül látást, és búcsúzásul minden jót kívánt a háziasszonynak:
-A tehénkének a disznóparéj segíteni fog, ne aggódjon miatta. Egy-két hét múlva már lesz annyira meleg, hogy biztosan talál itt a réten. Aztán…
Itt megállt a beszédben, és mintha külön hangsúlyt akarna adni annak, amit mond, ránézett a háziasszonyra:
-Szép, egészséges kislánya fog születni a nyár végén. Nevezze el Amarantának. Isten áldása legyen magukon, az egész házon.
Azzal elment. A háziasszony még sokáig nézett utána. Honnan tudta, hogy terhes vagyok, gondolta magában, erről nem beszéltünk egy szót sem. Hiszen még a férjemnek sem mondtam! Lehet, hogy ez valamilyen különleges asszony volt? Nem, boszorkány nem lehetett, nem akart semmi rosszat. Honnan tudta, hogy kislány lesz? Senki sem tudhatja azt még!
Sokáig nem ment ki a fejéből ez a különös látogató, de a disznóparéjra vonatkozó tanácsot megfogadta az asszony, és a tehene valóban meggyógyult. A nyár végén pedig a köpülő asszonynak egy gyönyörű, egészséges kislánya született. Bár szokatlan volt ez a név a faluban, mégis Amarantának nevezték el.

“A köpülő asszony látogatója” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Örülök nagyon, hogy tetszett ez a történet.
    Azt határoztam el ennek az évnek az elején, hogy megpróbálok a novelláimban egy-két régi, mára kihalt foglalkozást (vagy házi tevékenységet) életre kelteni. Igy írtam az előző hónapban a drótostótról, most pedig a köpülő asszonyról. Tartok tőle, hogy az én unokáimnak ezek a fogalmak már nem jelentenek semmit majd. (Azért majd, mert most még csak 6 és fél és három és fél évesek, és az anyanyelvük német, csak az apanyelvük magyar. Azért értenek szépen magyarul, de a drótostót és a köpülő asszony még nincs a szókincsükben.)
    Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat,
    szeretettel
    Márta

Szólj hozzá!