TÉLI ÁLOM – HATODIK TÖRTÉNET

Minden évben, amikor leesik az első hó, sokszor eszembe jutnak a boldog gyermekévek. Munkából hazafelé menet gyakran megállok a házamhoz közeli szánkózó domb mellett és hosszasan nézem az önfeledten nevető, sikoltozó gyerekeket, ahogyan szánkójukkal siklanak a hófehér tájban. Mintha magamat látnám, gyermekkorom idején.
Akkoriban én is mentem a közeli domboldalra, magam után ócska, de annál erősebb kis szánkómat húzva, amikor leesett az első hó.
Ó, azok a várva várt téli szünetek! Sohasem felejtem, hogy testvéreimmel és a többi gyerekkel hányszor, de hányszor repültünk szánkóinkkal, hogy aztán újra és újra megtegyük felfelé és ismét lefelé az utat. Nem számított a hideg és a fagyos hó égetése kezünkön, amely kötött kesztyűnkön is átütött. Annyira világított a fehér táj körülöttünk, hogy azt sem vettük észre, hogy besötétedett. Szüleink aggódva fogadtak minket, amikor hazaértünk, de nekünk nem számított semmi, hiszen annyira boldogok voltunk. Nagyokat nevettünk, hogy ruháink jéggé dermedve lógtak a szárítókötélen és a kicsiny jégcsapokat számláltuk nadrágszáraink alján. Olyan szép volt, ahogy meg-megcsillantak a lámpafénynél.
Miközben néztem a gyerekeket és szüleiket a szánkózó dombnál, ezek a szép emlékek jutottak eszembe. Ilyenkor sokszor elérzékenyülök.
Kitörlöm szememből az emlékezés könnyeit és lassan elindulok hazafelé.
Bárcsak egyszer még eljuthatnék arra a csodálatos helyre! Amikor karácsonykor összegyűlik a család, gyakran elbeszélgetünk a múltról. Azokról, akik már nem lehetnek köztünk és azokról a dolgokról, amelyek már nem térhetnek vissza többé. De én néha titokban reménykedem, hogy újra ott lehetek azon a dombon, ahol gyerekkoromban oly sokat repülhettem ócska kis szánkómon.
– Ez már csak álmainkban történhet meg!
Mondta bátyám, lezárván a témát minden alkalomkor, amikor szóba jöttek a téli emlékek.
De most az egyszer más hangsúllyal beszélt, és némi cinkos mosoly is megbújt szája szögletében. Gyanús volt nekem! Fölöttébb gyanús.
Ismét csak múlt az idő és szaladtak a szürke hétköznapok.
Közeledett a karácsony és már nagyon vártam a szentestét, a családi összejövetelt. Gyermeki boldogsággal készülődtem az ünnepre. Úgy éreztem, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi.
Szenteste előtti éjjelen álmomban a dombon jártam, mint oly sokszor megesett már velem. Hatalmas pelyhekben hullott a hó és barátaimmal újra repültünk szánkóinkkal a végeláthatatlan időben és térben.
Ajtócsengő riasztott fel álmomból. Hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Kint már fényesen csillogott a nap. Ránéztem az órára. Még csak reggel fél nyolcat mutatott. Kissé mérgesen mentem az ablakomhoz, hogy kinézzek rajta ki is lehet ilyenkor a kellemetlen látogató. Nem lehet igaz, hogy szenteste és téli szabadságomnak első napján, mikor végre aludhatnék, valakinek csöngetnie kell! Elhúztam sötétítő függönyt. Nem hittem a szememnek! Az éjszaka lehullott a hó. Az első hó és nem is akármennyi! A házam előtti fenyőfa tűlevelei szinte ki sem látszódtak a nagy fehérségből! Ó milyen szép! Amikor elfordítottam a fejemet, hogy megnézzem ki áll a kapu előtt, nem láttam mást csak egy piros autót és két kötött sapkát. Ki kell mennem ahhoz, hogy láthassam kiket is rejt az a két sapka.
Boldogságom akkor volt nagyobb, amikor megláttam, hogy a fejfedők tulajdonosa nem más, mint a két testvérem.
– Hát ti? – kérdeztem meglepődve, miután betessékeltem őket a jó meleg szobába.
– Jöttünk érted.
Hiába is kérdezősködtem, nem adtak választ. Makacsul hallgattak és ugyanaz a cinkos mosoly bujkált szájuk sarkában, amelyet már egyszer ezelőtt is láttam.
Pár röpke óra múlva már robogtunk is számomra titkos úti célunk felé.
Megint felmerültek a kihagyhatatlan téli emlékek és sokat nevettünk útközben.
Nem hittem a szememnek, amikor észrevettem az ismerős tájat, amelyet hosszú évek óta nem láthattam és lassan már körvonalai a feledés homályába merültek.
– Csak nem…! – kiáltottam fel.
A két testvér, akik már az ötödik x-en is túljártak olyan kacagásban törtek ki, mintha újra azok a fiúk lennének, akik olyan sokat mókáztak gyermekként.
Az autó kereke recsegve állt meg a kásás havon. Nagy lett a csönd.
Amikor kiszálltunk, senki nem tudott megszólalni. Az alkonyat hangjai hallatszottak a szélben. Körülöttünk az ismerős fehér táj. Gyermekkorunk emléke tárult elénk. Hirtelen szaladni kezdtünk. Ott volt a domb még mindig, annyi sok év után is. Állt egymagában és minket várt. Testvéreim visszamentek az autóhoz, csomagtartójából kivettek egy szánkót.
– Ti tényleg le akartok itt csúszni?
– Ez a karácsonyi ajándékunk! Gyere!
Csak ennyit mondtak és nagyokat kiáltva a végtelenbe futni kezdtek a hóban.
Nem kellett kétszer mondaniuk. Mentünk fel a dombra, hogy azután repülhessünk lefelé úgy, mint rég.
Fel és le. Fel és le.
Megint gyermekek voltunk. Újra nevettünk és nevettünk. Nem érdekelt minket a hideg, a fagy és a sötétség.
Újra ott lehettünk a dombon.
Sírva szálltunk be az autóba. Sírtunk és nem is tudtuk, hogy miért.
Talán azért, mert boldogok voltunk, talán azért, mert szomorúak.
De ez már mindegy.
Teljesítették az álmomat. A visszatérő téli álmomat, amely nekik is ugyanúgy vissza-visszatért.
Én úgy hiszem, hogy minden embernek vannak álmai, és az álmokban ott vannak az emlékek is. Emlékek, amelyeket megálmodunk.
Álmodj te is, hogy teljesülhessenek!

2009. december

Írta: Major M. Gabriella