Új nap: Tizenegyedik történet: Az új nap

“Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.”
Móz 1: 24-31
“A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.”
Móz. 2: 1-4

Eltelt napra nap. Majdnem pontosan kétezer húsz év . A férfi és nő beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket. Szaporodtak, sokasodtak, uralkodtak a föld javai felett. Viszont a tengerek halai elégedetlenkedni kezdtek. Hogy van az, hogy tele van az élőhelyük szeméttel? Hogy van az, hogy egyes testvéreik kihaltak? Hogy van az, hogy nincs elég tiszta vizük? Nem ezt ígérték! Hiszen ők csak azt tették, amire hivatottak, táplálták az embert! Mitől nem jutnak az éltető oxigénhez a vizeikben? Valami nem jól van! Az algák egyetértően bólogattak. Nosza, összegyűltek hamar és tanácskozni kezdtek. Úgy döntöttek, küldöttséget választanak, akik megkeresik az Urat és benyújtják a panaszukat, természetesen kellő tisztelet mellett. Táplálnák ők továbbra is az embert, tenné ezt nekik lehetővé az úr!
Az ég madarai meghallották ezt. Surrogott a levegő izgatott szárnycsapásaiktól. Igen, az ő levegőjük is fogytán! A tojásaikat sem tudják már hol kikölteni, mert kevés az erdő, a fák valami miatt gyérülnek. Talán ha több lenne a fa? Igen, valószínűleg a fák szaporulatával van a baj! Gyors tanácskozásuk eredményeképpen ők is kiválasztották a madarak legérdemesebbjeit, mennének el a halak küldöttségével az Úrhoz!
Megneszelték ezt a vadállatok. Nem úgy van az, ne maradjanak ki ők sem ebből, hiszen már alig van pár fajuk! Az a sok tűz, a sok szántóföld, nincs bokor hová elbújnának! Igazuk van a halaknak, madaraknak! Ha nekik nem jut elég levegő a halak, madarak serege csökken. Ők, az erdők urai sem jutnak már táplálékhoz! Mennének ők is küldöttségbe. Hamar össze is tereltek pár arra alkalmas vadállatot. A csúszómászók arra gondoltak, annyira nem érdemesek ők, hogy az Úr színe elé járuljanak, de hátha mégis meghallaná szavukat, ha elmesélhetnék neki az üregeik betemetését, a föld rossz ízét, amit eddig annyira szerettek, amibe otthonaikat ásták, mostanra nem tudják letisztítani magukról. Valami érthetetlen okból kifolyólag ragadós, bűzös és omlékony. Betegek lesznek tőle. Hát ezt szívesen elmondanák. Pár bátor jelentkező vállalkozott a feladatra.
A küldöttek mindenhonnan összegyűltek az Égei-tenger partján, hogy a halakkal is jól szót értsenek. Pontról pontra egyeztették a mondanivalójukat. Egyetértettek abban, hogy nem kívánják nagyon feltartani kicsinyes gondjaikkal a teremtőt, csak a lényeget mondják el, mert békés úton járnak, csak élni szeretnének továbbra is, hogy bőséggel táplálhassák az embert.
Megegyeztek, hogy ha felvirrad az új nap, útra kelnek.
A férfi, aki uralta az eget és a földet, az ég madarait és az erdő állatait, a tengerek halait, nyugodtan sétálgatott az otthonában. Boldogan szemlélte, amit összehordott, amit felépített, ami körülvette. Felnézett, és nem látta az eget. Helyette valami sűrű szürkeség vonta be a napot. Halványan emlékezett, mintha valaha kék lett volna? De nem törődött vele. Elnézett a messzeségbe, ahol a felhőkarcolók úgy sorakoztak, mint megannyi szálfa. Honnan jutott ez eszébe, fa? Majd megnézi a lexikonban, napolta el a kérdést. Felsejlett előtte egy kép. Régen, nem is tudja már mikor, ifjúként loholt valami nagy réten. Kapkodott levegő után, nagy kortyokban itta. Csak szaladt, szaladt kifulladásig. Akkor lerogyott a fű közé, az illatától bódultan hallgatta a madarak énekét. Boldogság. Az jutott eszébe. Megéhezett. Elővette a nejlonba csomagolt készre gyártott húst, megnézte a címkét: borjú. Kicsomagolta, betette a mikró hullámú sütőbe, a csomagolóanyagot a kukába dobta. A nő ekkor ért haza. Nercbundáját az ágyra dobta. Drága sminkjét megigazította. Eszébe jutott, hogy állatkísérletek tucatjait végezték, hogy ő szép lehessen. Elégedetten dőlt hátra a széken. Együnk.
Az állatok másnap elmentek a Teremtőhöz. Az meghallgatta őket és így szólt: Menjetek haza békességben. Nem azért teremtettem az egységet, hogy megbomolva széthulljon! Hiszen tökéletes! Minden jó lesz, ne féljetek!
Miután a küldöttség elment, elgondolkodott. Tán nem fordítottam temérdek dolgom miatt elég figyelmet a művemre? Átsiklottam valami felett? Az állatok között egyensúly van. A növények között egyensúly van. Az állatok és a növények között is egyensúly van. Nézzük az embert, s letekintett a földre.
Az ember, még úgy nézett ki, ahogy megteremtette. Állt, két lábon. Beszélt is, mennyi nyelven! De mintha nem egymáshoz szólnának! Az egyik mond valamit, a másik nem felel, de ő is mond valamit, amire az egyik nem felel, hanem újra csak mond valamit. Ezer nyelven ismétlődik. Hatalmas teherautókat látott. Az erdő felé mentek. Lánctalpakkal taposták a füvet, letarolták a bokrokat, kidöntötték a fákat. A teremtő felvonta a szemöldökét. A tenger felől friss fuvallat érkezett. Hajók ringatóztak a vízen. Fekete sűrű folyadék festette zavarossá a habokat. Az ember dörzsölte a tenyerét. Az úr ráncolta a homlokát.
Felnézett az égre. Rakéták hasították a levegőt, szakították darabokra a felhőket. A földről felszálló sűrű, gomolygó gázok váltották fel a tiszta ózont. Lenézett. Autók millióiból ömlött az ég madarai közé a bűz.
Próbálta megszólítani, de az ember hátat fordított neki. Próbálta újra. Az ember, mintha nem értené, nem méltatta válaszra. A Teremtő megmérgeskedett. Na, akkor maradjanak csak az állatok!
S felvirradt az új nap.

“Új nap: Tizenegyedik történet: Az új nap” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Bea!
    Köszönöm szépen, hogy elolvastad az írásom!
    Éppen az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet mennyire nem figyelünk oda a körülöttünk lévő világra. A lehetőségre, hogy magunkat pusztítjuk el, ha így folytatjuk. Ez komoly probléma! És ha megnézed, Isten megpróbált szerető lenni, de nem engedtük magunkhoz. Nem volt más választása.

Szólj hozzá!