Bata András: Elcserélt lelkek

Vörös, sárga és barna levelekkel integetnek a fák ősszel. A Széchenyi téren járunk. Szegeden ilyenkor mintha a levegő színt kapna a sárga és a kék jellegzetes keveredésével, s ez megnyugtatóan hat a szívre: ennek az évnek is vége. Igaz, van még belőle néhány hónap, de eddigre már kitombolta magát, már aludni készül a föld itt, Magyarországon. A tölgyek a leveleikkel már betakarták az egész parkot, de ezt a gondos takarót a közmunkások lassan de biztosan darabokra tépik. A Széchenyi teret klasszikus épületek ölelik át. Az ember rájuk pillantva arra gondol, hogy természetes közegben teremtek ide, mintha nem is tervezték volna őket, mintha ide nőttek volna ezek a gyönyörű épületek. Némelyik szerényen díszített, némelyik a romantika jegyében egyszerre állít emléket az antik kornak és a magyar nemzeti újjászületésnek. Nem is hinnénk, hogy milyen régiek ezek.
Egy nő siet el a járdán, magas sarkúban lépdel a Járásbíróság felé egy táskát szorítva a melléhez. Sürgős dolga lehet. Itt jön a képbe a főhősünk, Tibor. Ugyanis a tűsarkú cipőben igyekvő nő fenekét próbálja nézni egy padról. Sajnos nem lát már jól, nem tudja hosszan kísérni. Igaz, a nő sem neki rázza, nem rázza már senki Tibornak. Most madarakat etet a Szent István szobor előtt, ez az ő helye. Szemközt ül vele mindig két koldus, most is jókat kuncognak magukban, és néha szidják is egymást, nekik sem egyhangú az élet. Tibor úgy szokott tenni, mintha meg sem hallaná őket, de végül mindig odamegy hozzájuk, és ad nekik egy ötszázast. Nem tudja miért, így van ez már fél éve. Talán fél tőlük, és retteg attól, hogy követni kezdik, ezért fizet nekik, hogy ne kövessék. Egy hetvenhét éves emberrel bárki elbánna.
Távozik a parkból, a szokásos útját teszi meg a Kárász utcán keresztül. A gyönyörű sétányon egy tetszetős, erőteljes hegedülés hangját hallja. Tibor erősen próbál koncentrálni arra, hogy zongorát halljon a fejében. Valami lágy Bachot vagy könnyű jazz muzsikát idéz fel az elméjében rejlő koncertteremben, ez a stílus illik most a hangulatához, ez illik most az őszhöz. Feltámad a szél, lehúzza a sapkáját, ez már a valóság. Mintha mindent csak képzelt volna. Olyan gyorsan elrepült az élete, mint egy pillanatnyi gondolatfoszlány, egy eltévedt, kíváncsisággal teli gondolat, amiből végül távozott az érdeklődés a világ dolgai iránt. Emberek járnak a Kárász utcán, Tibor egymagában halad előre. Odaér a Petőfire, a buszmegállóhoz, vár még öt percet, közben az eget nézi. Megérkezik a busz, felszáll.
Utazás közben egy mellette ülő férfi elkezd magában beszélni, ránéz, majd előre, mintha ott sem lenne. A Nagy körúton végigtekint az egész városon, a gépjárművek lármás özönén. Mintha mindig ilyen lett volna ez a város, de igazából sosem volt ilyen. A belvárosból a Csillag térre tart. A központból, a magból kiindulva tekinthet rá a táguló egységet alkotó városra, egy élő organizmusra. Ami belül van, az Szeged, a mag a Csillag térig. Ezen a vonalon érintkezik a város a világgal, az átutazókkal, a turistákkal, a kereskedőkkel, csavargókkal, a színes szagos utcákkal, a kikopott és vibráló színekkel, a keserű és édes szagokkal. A Csillag téren már úgy érzi, hogy nem is Szegeden tartózkodik, olyan távolinak tűnik innen az a város, amit ismer.
A panelházak közötti a játszótereken gyermekek játszanak, egy padon két apuka beszélget. Gyalogosok jönnek-mennek. Néha egymáshoz szólnak keményen, nem nézik embernek a másikat, mintha az nem is érezne. Elnyelte őket a Csillag tér, elnyelte őket az a másfél szobás lakás, ahová száműzték őket. Száműzték? Mások gondolatai emelték ezt a helyet a ridegség, a felületes funkcionalitás jegyében. Dobjuk őket valahova, mondhatták azok, akik tervezték az épületeket.
Tibor hazaér. Vizet tesz fel teának. Kamillateát készít, két kanál cukorral és gyömbérrel, a citromot nem szereti, nem is tart otthon. Vécére megy, majd kézmosás közben bámulja magát a neoncsövek adta keserű fényben. Kinyújtja nyelvét, utána ráncos homlokát nézi, árkoknak tűnnek már azok a vonalak. Mindegyik egy elválasztó vonal az évtizedek között. Te jó ég, és hova tűnt a haja? Az is ott maradhatott a történelem útvesztőjében, a gondolatok elveszejtőjében. Ott maradt a kádárizmus emelte falak között, mivel nem törhetett ki sehol, legyen jó úgy neki, ahogy van, maradjon is ott. Sehogy, valahogy, pont hogy sehogy, de mégis valahogy.
Idekerült. A panelházak hideg közegébe, ahol senki nem ismer senkit. Senki nem törődik senkivel. Ő is egy lett közülük. Mindenkit formál a lakóhelye. Vásárhelyi Tibor kifejezéstelen számmá törpült a tömegben, csak egy a sok közül, mint mindenki más. Egy kihúzható fecni, egy nullával szorozható összeg, egy szükségtelen gomb az ingek alján.
Otthon leveti az inget, csak trikóban szokott lenni. A negyedik emelet melege még novemberben is bőven elég kellemes hőmérsékletet biztosít erre, hogy így tegyen.
Az unokái sem ismerik. Nem is akarják. Mindig szomorkásan figyeli őket a fotelból, ahogy nézik a tévét. Őt figyelembe sem veszik, rá sem néznek, néha még a kérdéseire sem válaszolnak. Fittyet sem hánynak arra, hogy mit mond, csak annyit kérdeznek, tata, van egy kis pénzed? Ebben a világban Tibor nem szórakoztató, de annak kellene lennie, különben egyedül marad. Pedig a realitás nem csak szórakozásból áll, ő pedig túlságosan is valóságos ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Akadnak ismerősök, akik…
–Tényleg! Forr a víz! – kiált fel, és kimenekíti magát az elméje mókuskerekéből, mindig ugyanaz, csak körbe-körbe.
Kiönti magának a vizet, ami mindig egy szisszenéssel találkozik a bögrével. Ennek a csészének is története van, amikor ápolóként kezdett dolgozni még akkor kapta, Zsuzsanna örült neki. Zsuzsa is elment, és itt hagyott mindent, ami rá emlékeztette az özvegy férjét. A nővérétől kapott Tiszát ábrázoló képet, az olcsó, mégis jó illatú parfümöket és a ruhakötényét. Vásárhelyi úr többször sütött vagy főzött abban, amikor hiányzott neki a neje. Emlékezett rá.
Sok mindenre. Egy tanyán nőtt fel, nem is messze innen, majd egy eszme érthetetlen akaratából a városba üldözték a tömegek. Kezdetben szokatlan volt. Mindenkinek köszönt, de senki nem köszönt vissza. Itt kellett rájönnie, hogy ahogy senkit nem érdekel az ő problémája, úgy nem érdekli őt sem a másoké.
Nagyot sóhajtott, megfújta a teát és kinyitotta az újságot. Mostanában csak ott látott ismerőst, a halottakat felvonultató oldalak hasábjain. Kíváncsi volt, hogy kik azok az ismerősök, akik élnek még, így láthatta őket, amikor már meghaltak. Tudhatta, hogy ők is látták ezt a furcsa világot, amit most ő lát.
Hangosan cseng a kaputelefon. Tibor felpattan, ki lehet ez ilyenkor?
– Ki lehet ez ilyenkor? – kérdi magától, felveszi – Halló, tessék!
– Jó napot kívánok, Vásárhelyi Tibor? – kérdi egy hang.
– Igen, igen, én vagyok!
– Egy felmérést készítünk, fel kellene mennem, meginterjúvolni.
– Felmérést? Minek? – kérdezi az öreg.
– A Magyar Postától vagyok, fogyasztói igényeket mérünk fel.
– Fogyasztói igényeket? Mióta törődik ezzel a Magyar Posta?
– Most kezdtük…
– Tessék kihozni időben a leveleket! Hetvenháromban írtam az unokahúgomnak, még most sem érkezett meg a levél. Tudja mikor volt 1973? – emelte fel hangját Tibor.
– 1973-ban… Gondolom. Uram, csak pár kérdés lenne… – A nyugdíjas töprengeni kezdett. Végül is, mit veszíthet? Jobb dolga úgy sincs.
– Jöjjön fel! – lenyomta a gombot a kaputelefonon, nyílt az ajtó.
A váratlan vendég szinte kifulladás nélkül jött fel a negyedikre. Biztosan ő is a negyediken lakik. A közepes magasságú férfinak szinte teljesen ősz volt az ég felé meredő haja. Ősz volt a szemöldöke is, s barna szemekkel tekintett az öregre. A fehér hajába a barna még itt–ott belevegyült és a szakállába is, ami az egész arcát eltakarta. Fehér golfinget viselt, két szürke csíkkal és fekete farmert, a cipője is fekete volt. Műfogsora fényesen fehérlett, amikor kinyitotta a száját.
– Nagy Tamás – nyújtotta kezét Tibor felé.
– Üdvözlöm! Jöjjön beljebb! – az idegen belépett. Tibor már biztos volt abban, hogy pontosan ugyanilyen helyen lakott a vendég, csak máshol. Tamás ösztönösen fordult balra a folyosóról a nappaliba.
– Foglaljon csak helyet! Most kezdtem el teázni, kér?
– Köszönöm, nem.
– Biztos? Esetleg valami más? Attól, hogy otthon érzi magát nálam még lehet vendég nem? – szúrt egyet az öreg, –Sört?
– Egy pohár vizet, köszönöm! – Az idegen nem törődött Tibor magatartásával, egy dossziét vett ki a táskájából, és az asztalra rakta.

Tibor a kis kanállal lassan és óvatosan keverte a teát. Nagy Tamás közben bürokratikusan irkált különböző formanyomtatványokra. Úgy tett, mintha a másik ott sem lenne, szokatlan volt.
– Nem úgy látom, hogy szükséges lenne a jelenlétem ehhez…
– Mikor született?
– 1923-ban.
– Pontosan, kérem!
– November, november hatodikán.
– Hmm, nemsokára szülinapja van.
– Halottak napján nem szeret erre gondolni az ember. Valahogy mindig is fura érzés volt ekkor ünnepelni, az év e napjai olyan lehangolóak. – próbált színt csalni a beszélgetésbe az öreg.
– Valamikor muszáj megszületni és meghalni is. Következő kérdésem, hogy hol?
– Halál hollétét sajnos én nem tudom megállapítani. Majd mások megteszik. – mosolyodott el, és szürcsölt a teából. – Szegeden születtem.
– Szegeden?
– Világéletemben itt voltam, hozzám kötődik ez a város, noha észre sem fogják venni, ha elmegyek.
– Bocsánat, uram! – vágott közbe kellemetlenül a riporter, – 1923-ban egy Vásárhelyi Tibor sem született itt!
– Bürokratatévedés. – legyintett az öreg
– Nem hinném. Hódmezővásárhelyen született ekkor egy…
– Most azt akarja mondani, hogy világra sem jöttem? – vágott a szavába Tibor.
– Nem uram, nem. – mondta zavartan az ősz idegen, – Csak rosszul…
– Ki nem emlékszik a születésére?
– Senki sem tudja felidézni uram, csak a pontos helyét és az idejét.
– Én sajnos bőgtem, és nem az órát néztem és a helyet, miközben megszülettem.
– Értem! Akkor mi nem stimmel? Hogy nincs a nyilvántartásban? – kérdezte gyanakodva az idegen.
– Maguk hivatalnokok el sem tudják képzelni milyen a való világ… Számok és… – kezdett vádaskodni Tibor.
– Nem Hódmezővásárhelyen született? – kérdezte szelíd szemmel Tamás. Tibor elhallgatott. Kitekintett az ablakon. Már ennyi idő eltelt, hogy elfelejtettem, kérdezte magától.
– De, igen. – ismerte be szégyenlősen és kiitta a csészét. – Eltévedtem az időben.
– Néha megesik. – színlelt együttérzést a riporter. – Mesélne nekem arról, hogy hogyan kezdődött el az élete? Itt, Szegeden. – mosolyodott el, és könyökét feltámasztotta az asztalra, tenyerével pedig az állát tartotta.
– Miért fontos ez? – kérdezett vissza meg nem értő hangsúllyal az öreg.
– Ne tessen haragudni! A posta tematikus magazinokat kezd el járatni. Egy téma ingyen van, a többihez már előfizetés szükséges. Az előfizető megismerésével térképezzük fel, hogy kinek milyen témában járjon az ingyenes szám.
– Különös – húzta fel a szemöldökét az „előfizető”, – soha nem gondoltam, hogy önöket érdeklik az emberek hogyléte.
– Változó világ, változó emberek, változó posta. – a hideg mosoly az idegen arcára fagyott. – Ne haragudjon, nekünk ez kötelező, önnek…
– 1952-ben kerültem fel Szegedre. Nem rögtön ide. Zord idők voltak azok, zavartak bennünket. Jelentkeztem ápolónak, habár akkor úgy tűnt nem nagyon kezdhetek ezzel semmit. Az ötvenes évek nehezek voltak nekem. Megterhelőek. A maguk fajtái szabták meg, hogy mit tegyek, mit tehetek, mire költhetek és a többi. De utána ennek is vége lett. Nem szeretek ezekre az időkre emlékezni, nem is lenne megfelelő magazin… – mondta a magazin szót kihangsúlyozva, – de írhatna arról, ami akkor történt. Képzelje! Végül felvettek ápolónak, szóval jó is történt. Találkoztam a feleségemmel, Zsuzsával. Bájos asszony volt vörös göndör hajával, és a rúzsa! Akár a haja! Vonzották azok az ajkak a csókokat, de még hogy! Vagy csak az enyémet vonzották, nem tudom.
– Szülei hol éltek ebben az időszakban? – vágott közbe az idegen. Vásárhelyi megköszörülte a torkát, előre dőlt az asztalon.
– Eltűntek az életemből.
– Eltűntek? Csak úgy eltűntek? – kérdezte Tamás.
– Igen, a háború…
– Ó, a háború! – csodálkozott kellemetlen érdektelenséggel az idegen, és felírta egy papírra.
– Most mit ír?
– Fontos dolgokat.
– Ez fontos, de az, hogy ápoló voltam nem? Miféle újságokat gyártanak? – gyanakvóan nézett az öreg, ami nem csoda, mert gyanakvó kérdéseket tett fel.
– Pontosan tudom, hogy mit mikor kell írni, folytassa, kérem! – mosolygott újra hidegen a kérdező.
– Jól van. A hatvanas és a hetvenes évek már sokkal jobban teltek. Ugye 57-ben született meg a fiam, Károly.
– Olyan későn?
– Kicsit késő van már a tanácsokhoz a gyermekvállalás terén, nem gondolja? – válaszolt vakmerően az öreg.
– Igaz.
– Ahogy mondtam. A hetvenes és a hatvanas évek már gördülékenyebbek voltak. Károly ebben az évtizedben nőtt fel. Vittük az óvodába, ami könnyen ment, mert Zsuzsanna óvónő volt. Ha látta volna a sárga virágos, fehér nyári ruháját! Nagyon illet hozzá, gyönyörű volt benne. A gyermekek is valahogy szófogadóbbak voltak, ha abban ment, ezen sokszor élcelődtünk is. Na, mindegy. 67-től már autóval vittem őket, és mentem értük bárhova. Lényegében mindenem megvolt, ami a nagybetűs élethez tartozik. Feleség, család, lakás, autó. – sóhajtott. – Vagyis minden, amit ez az ország adhatott és adni tudott…
– Felesége szerette a munkáját? – vágott közbe újra az idegen.
– Hogyne szerette volna, imádta a gyermekeket, Károlyt is szeretettel és türelemmel nevelte, nem hiába lett…
– Gyakran meglátogatják a gyermekei? – kérdezte Tamás, és a tollat a dossziéhoz verve figyelte az interjúalanyt. Nem válaszolt. – Uram…
– Mi köze ennek bármihez? Mik ezek a kényelmetlen kérdések? Olyanok, mint egy szálka az ujjbegyben, vagy mint egy szerető, aki a vezetéknevén szólítja az embert.
– Tartott szeretőt?
– Ha francia volnék, azt mondanám, hogy ki nem? – horkantott Tibor. – Azt mondják azok…
– Tudom, hogy mit mondanak. – mosolyodott el a riporter szerényen. Megértés volt ebben a gesztusban, nem mulatság.
– Szóval tudja. – jegyezte meg az öreg, kezét a térdére támasztotta. – Szilviának hívták. A Tisza-parton ültem. Nem voltam jó passzban, túlóra, lehordtak az orvosok, a betegek, fáradt voltam, kimerült, a fejem sem volt tiszta. Cigarettát szívtam, megigazítottam a matt színű kabátomon a zsebet. Még mindig megvan, bent lóg a szekrényben! Akarja látni? – A beszélgetőpartner nem mondott semmit. Tibor folytatta – Újra nyeregben akartam érezni magam. Érdekes… Tamás, egy időben jártam gombászni Röszkére, hogy miért pont oda, aligha tudom, talán csak a térképen akartam lefelé tartani, vagy… Fogalmam sincs. Ott összebarátkoztam egy munkással, mesélte ott nekem tágra nyílt szemekkel, hogy micsoda szerszámokat vitt haza a gyárból. Azt mondta, hogy beszerez nekem is ezt-azt, ha kell…
– Élt vele?
– Dehogy! Visszautasítottam. Megkérdeztem, hogy pénz kell-e neki. Ha kell, akkor adok, habár nekünk sem volt akkor. – kinézett az ablakon. – Lelkünk volt, mindennek volt lelke, ma már olyan, mintha semminek sem lenne.
– Mire akar kilyukadni? – kérdezte a riporter.
– Magának kéne tudni. Mindegy. A munkás azzal zárta a mondandóját, hogy nem kell neki pénz. Egyszerűen azért csinálja, mert újra nyeregben akarja érezni magát. – kuncogni kezdett. – Mindannyian emberek vagyunk, ha a korlátok szorítani kezdik az embert, ha már fojtogatni próbálnak bennünket, mi azzal vágunk vissza, hogy levegőt veszünk. Jó, ha valaki szabadnak érezheti magát, akárhogy is.
– Ezzel magyarázta a félrelépését? – nézett fel érdeklődve Nagy Tamás.
– Nem, nem ezzel. Mással, maga sem érti, Zsuzsa sem értette, én sem. Néha olyan dolgok történnek, amit senki sem akar.
– Károly értette? – Az öreg erre megmarkolta a széktámlát, és az idegen szemébe nézett élesen. Retinája megmozdult, úgy nézett ki, mintha próbálna elvágni valamit a szemben ülő fején.
– Értette vagy sem, ez az interjú úgy gondolom, más célt szolgál! – ismertette a vádat Tibor.
– A rendszerváltáskor mi történt önökkel? – kérdezte a másik, mintha meg sem hallotta volna amazt.
– Mi lett volna? Mindenki gazdagodott, mi szegényedtünk, nem is hittem azelőtt, hogy lehetünk még csóróbbak. – nevetett. – Elmúlt ez is, azt mondják, hogy így kellett lennie.
– Érdekes.
– Mi ennyire érdekes? Miért ülünk itt? Miért jött fel?
– Uram, kérem. Eltér a…
– Milyen tárgytól? Ennek a beszélgetésnek van tárgya? – intenzív ütembe lépett az öreg.
– Igen, ön.
– Én? Mit akar tudni? A szeretőm melleire is kíváncsi?
– Vásárhelyi Tibor halott. 1943 januárjában halt meg.
– Eddig a születésemet kérdőjelezte meg, most meg azt mondja, hogy meghaltam? – figurázta ki a kisnyugdíjas a másikat.
– Nem! Ön, Kenyeres Arnold él és virul. Az ember, aki maga helyett vonult be és… –magyarázott Tamás.
– Ne folytassa! – nagy levegőt vett. – Olyan rég volt már, el is felejtettem, hogy ki vagyok. Én akkor tizennyolc voltam, ő húsz és ötszáz pengőt kapott, hogy menjen el helyettem a frontra. – csóválta a fejét. – Akkor mi szükség volt erre? Mit ír a papírján? – Nagy Tamás szó nélkül felállt, és Tibor, vagyis Arnold elé tolta a papírost. Egy katonát ábrázolt egy T34-es tank csövére felakasztva.

– Tibor apja Nagyszalontán született, ma Románia. – Az idegen rágyújtott.
– Tudom.
– Az ő apja változtatta meg a család nevét Vásárhelyire, mert Marosvásárhelyről költözött át Szalontára. Nagyszalonta csodálatos város lehet, én még nem jártam ott.
– Hm, akkor miből gondolja, hogy csodálatos?
– Arany János szülőföldje, és ha ilyen jeles költő származik onnan, akkor már biztosra vehető, hogy van varázsa annak a helynek. A környezet nevelőként hat ránk, és mi is úgy nézünk rá néha, mint a szülőnkre, mert otthon érezzük magunkat a helyen. Próbálunk valamit tanulni tőle vagy elsajátítani.
– Mondja, mit akar? – Arnold az ujjaival ütögette az asztalt. Az idegen jó nagyot szívott a cigarettába.
– Együtt szolgáltam Tiborral, ő mesélte, hogy…
– Maga?
– Igen.
– Kinéz vagy hatvannégy évesnek. – Tamás megmutatta fehér műfogait.
– Nem mondja komolyan, ugyan!
– Ne szerénykedjen! – mosolyodott el az öreg.
– Az embert megfiatalítja a tudat, hogy van miért élnie. Nem távoztam volna az élők sorából olyan boldogan, ha nem tudom meg… – körülnézett. – Hogyha nem ismerem meg önt.
– Elégedett? – komorodott el Kenyeres úr.
– A képzelet mindig teketóriás ábrázolásokat sző. Nem ilyennek képzeltem, a valóság mindig unalmas.
– Általában az. – szomorodott el a volt Tibor.
– Vásárhelyi úr meghalt, ön küldte a halálba.
– Egy értelmetlen halálba.
– A hazáját védte.
– A Donnál? – kérdezte haraggal telve Arnold. Mindketten hallgattak. Arnold behunyta szemét, máshol járt. Tamás a fogait csikorgatta, a szavakat kereste. Megtalálta.
– Amint mondtam, sokat fantáziáltam arról, hogy mi lesz, amikor idekerülök. – nagyot nyelt. Halkan folytatta. – Amikor Tibi elmesélte a történteket arra gondoltam, hogy megölöm. Fogolyként is ez járt a fejemben. Túlzásnak tartom azt is, ha butának nevezem Vásárhelyi tizedest, de az biztos, hogy nem volt éleseszű. Maga tőrbe csalta. Tudta, hogy hova küldi? – fürkésző szemek figyelték Arnoldot, aki nem sokáig gondolkodott.
– Igen, ezért tettem. – a kijelentésre Tamás megvillantotta műfogsorát, és a fejét csóválta.
– Telt, múlt az idő. A sok szenvedés után újra hazakerültem. Se család, se pénz, se semmi. Munka volt, ezek a kommunisták azt sem tudták mit akarnak, maga is látta, ugye? Nem tudták mit akarnak, de annyit tudtak, hogy nagyon akarnak valamit. Sürgés, forgás kevés pénzért, de valamennyiért. Voltak napok, amikor eszembe se jutott a tél, a kiáltások, az üldöző oroszok, akik itthon is kergetnek. Egyik mezőről a másikra… Ön is csak havonta jutott eszembe. – elnyomta a cigit egy tálban. – Akkor már megverni akartam, jó alaposan. Talán a 48-asok ebben a stádiumban lehettek, amikor elkapták Haynaut.
– Hozzá hasonlít? Egy mészároshoz?
– Az ember agyán sok dolog átfut, képek jelennek meg. Az örök igazság… – kezdett bele az újabb szónoklatba Tamás. Arnold félbe szakította.
– Örök igazság? Pff… Olyan nincs! – a falra nézett. – Vagyis nem létezik. Minden relatív. Szerintem mindenki önző, saját vágyai és szükségletei vezérlik. Egy pszichopatának sem lehet elmagyarázni a bűnt, amit elkövetett. Zsarnokok vagyunk, a demokrácia is csak a többség önzősége, valahogy nem vagyunk képesek arra, hogy a másiknak engedjünk, abban sem, amiben igaza van, hogy türelmesek legyünk… – Arnold elmerült a végtelen eszmények örvényében. Behunyta a szemét.
– Igaza van, én így látom, ön úgy. Végtére is az örök igazságról, a nagy teljességről való felfogásom is relatív. Úgy hiszem, a jó és a rossz a világon…
– Jó és rossz? – vágott a szavába. – Ugyanúgy letűnt fogalmak, nem jelentenek már semmit, nekem nem. Őket is elvetheti. – nyugtázta a dolgot Arnold.
– Mondja Tibor, magának jól esne, hogyha pofon vágnám?
– Hogyan? Nem lenne jó.
– Tehát mégis van jó és rossz. Nem mondana erre senki igenlő választ.
– A mazochisták. – bólintott Arnold, az idegen felnézett.
– Ami azt bizonyítja, hogy ugyanaz a cselekmény a két fogalom között megoszlik. Kedves barátom, sokat szenvedtünk mindketten, és elmondhatom, hogy a szenvedéseink az élet rossz dolgai közé tartoznak, másoknak talán a jók közé, valakiknek jobb lett, nem? Így áll fenn az egyensúly.
– Hogy mondhatja mindezek után ezt? Vakmerő ilyet állítani. – Arnold megnyalta az ajkát. – Nem tudom, hogy mit akar.
– Semmit. Látni kívántam, hogy kinek adatott meg Tibor élete. Látni akartam azt, aki gyáva volt, és végül látni akartam, hogy milyen ember. Őrült sok Vásárhelyi Tiborral volt dolgom életem során, nem hittem, hogy pont azon fog legjobban megesni a szívem, aki elárulta azt a férfit, akivel összekötött a front. – nagy levegőt vett. – És mennyi idő eltelt! Itt van már mindannyijunkért a halál.
– Bizony itt. – Arnoldnak öreges mosolyra állt a szája.
– Álljon fel! – utasította az öreget Tamás.
Tibor utoljára állt fel Tiborként, ezután már Arnoldként ült le. Tamás átölelte, és a fülébe súgta, hogy megbocsájtok. Az öreg nem hitte, hogy valaha hallja ezt az egyszerű, de sokat jelentő szót. Meleg nyugalommal ölelte át a lelkét, ahogy Tamás a testét.

A beszélgetés után vidámabb lett a hangulat. Tamás bemutatta a felújított Simpson motorját, a pénztárcájában tartott róla fotót. Arnold nagyot nézett, hogy valaki ilyen képet tart magánál, de hát a vendégnek nem jutott ideje egy gyerekre.
Az ajtóban álltak, kezet fogtak.
– Akkor… – próbálta lezárni a találkozást Arnold.
– Még egy kérdés. Mindez, így utólag… Egy teljes életet leélve, megérte? – Tamás fürkészve nézte Arnold arcát.
Kenyeres úr az ajtóba kapaszkodva állt, megköszörülte a torkát.
– Az élet kegyetlen volt hozzám. Mára rájöttem, nem a jót választottam, hanem a kényelmeset. Viszont ami megkíméli a testet és meghagyja az életet, gyakran egy vak ábrándot, egy tébolyt szül, ami nem hagyja nyugton az ember lelkét. Így jártam, így járt mindenki, aki jól járt, de mégis rosszul. Ha viszont azokra a pillanatokra gondolok, amiért érdemes élni – mosolyog. – Elrugaszkodni a libikókán, a fiamat látni focizni, és elsőáldozni… Csókot adni és kapni, nevetni egy faviccen, vagy forralt bort inni a karácsonyi fényben, és a téli sötétségben sziporkázó fényekkel búcsúztatni az évet. Ezekért érdemes. A szeretetért érdemes élni, az élet egyik legnyilvánvalóbb értelme, ami relatív mindenkinek fontos. Az élet szeretet, ebből fakad, ebből kell, hogy fakadjon. Így utólag is azt mondom, megéri élni ezért. Sajnálom Tibort, de ezért megérte.
Összezárt ajkakkal mosolyodott el Tamás, bólintott, egyetértett.
– Köszönöm szépen! Magazint nem fog kapni, de sok szerencsét a továbbiakban, és jó éjszakát. – és már el is tűnt a lépcsőn lefelé. – Viszlát!
Kenyeres Arnold becsukta az ajtót. Az ajtót, amelyen még mindig ugyanaz a név szerepelt: Vásárhelyi Tibor.
Vége