Új nap: Tizedik történet: A szeretet illata

Összes megtekintés: 226 

Feltette a vizet főni a zöld zománcos lábasba. Nem mozdult mellőle. Nézte a moccanatlan folyadékot, majd a lassan keletkező buborékokat, ahogy rövid zizergés után a felszín felé törnek. A kaszroj fülére pillantott. Egy helyen lepattant róla a zománc. Óvatosan megsimította ujjával. Pár hete történt. Fáradt volt, alig aludt előző éjjel. És az azt megelőző éjjeleken sem igazán pihent. Sajnálta nagyon, hiszen ötven évvel azelőtt kapta nászajándékba. Voltak szebb edényei is, modernek, fényesek, de ebben a lábasban más íze volt az ételnek. A múlt, a közös évtizedek, a család egységének boldog zamata volt benne. Cigaretta füstjének illata kúszott szaglószerve felé. Már éppen mordult volna megszokott korholásával, de amikor a fotelre nézett, az üresen sóhajtott rózsaszín pokrócával takartan. Téves riasztás. A karosszék mögé függesztett Zamat kávét kínáló turbános alak subázott falvédője mosolygott rá. Odalépett, s bár nem volt elmozdulva – mint máskor -, azért igazított rajta. Megsimította a fotelt is. Lassú, megfontolt mozdulatokkal felkészítette a levest. Otthagyta a tűzhelyen, és a szobába ment. Annyi mindennel el van maradva, de valahogy nincs türelme semmihez. És még a kert is ott van, s az aprójószág. Némán dohogott magában. Ez a nap is olyan, mint a többi mostanában.
A vasalt ruhákat rakta épp a szekrénybe. Kinyitotta a nyikorgó, fényes felületű ajtókat. Megdermedt a rázúduló illattól. Az Ő illata. Előbb csak megbabonázva állt, majd tétova mozdulattal kivette a barna kordbársony kabátot. Puha tapintású, finom anyaga volt. Beletemette arcát és amennyire csak engedte tüdeje, teleszívta a szálak közt elraktározott édeskés arcszesz illatával. Megelevenedett előtte a pillanat, amikor végre látta Rezsőn ezt a ruhadarabot. A férfi rettentően tiltakozott, kelletlenül húzgálta magán itt-ott, mintegy szemléltetve utálatát. Ő persze dohogott, amiért azt a kopott, valaha indigókék kabátot nem képes lecserélni. Abban egyeztek meg végül, hogy a kertbe felveheti a rongyosra hordott holmit, ám a zöldre festett kis kerti kapun nem léphet ki benne. Csak a bársonyban. Rezső szófogadó lázadó volt. Nem lépett ki a portáról a foszlott kabátban. A kiskapu előtt levette, átlendítette a vállán és miután becsukta azt halk csikorgással, újra felvette a viseltes kabátot. Amikor Juliska ezt meglátta, úgy megsértődött rá, hogy három napig nem szólt hozzá. Ilyen még soha nem volt! Hogy a Julis nem szól? A harmadik nap már annyira megrémítette Rezsőt hallgatag viselkedésével – aki a cserfes asszonytól ezt egyáltalán nem szokta meg -, hogy mégiscsak felvette a barna kordbársony kabátot és egész nap úgy járkált, még ebédelni is abba ült le, büszkén szürcsölve a levest. Cinkos csillanással szemükben összenéztek végül és nagy kacagásban törtek ki. De azért maradt a kék kabát a fogason. A bársony meg ünnepnapokra, amikor zúdult az arcszesz is.
Most, a felöltőbe temetett arccal önkéntelenül is elmosolyodik. Visszaakasztja a szekrénybe, bár legszívesebben magára venné, mert az pont olyan lenne, mintha megölelné őt Rezső. Rázárja a nyikorgó ajtót a kabátra és az emlékekre. Pakol tovább. Közben eszébe jut a leves. Természetesen kifutott. Rezső mindig figyelt a levesre, megkeverte, tartalék lángra tette. Mert tudta, hogy ő mindig nyüzsög, serénykedik valamin és elfelejti. Megterít kapkodva, mert tudja, hogy most még a tűzhelyet is le kell pucolnia. És meg kell itatni a kacsákat, s a gyöngyiket ki kell hajtani a kertből, mert mindig átszöknek. S még a kis kapirccsal meglazítani a földet és gyomot irtani a veteményesben. Vizet húzni a kútból az alumínium kannákba, mert locsolni kell. Lassan az ólakat is illene meszelni, hiszen tavaszodik. Hát a permetezést, azt nem csinálja meg Rezső helyett! Majd szól a szomszédnak, biztosan segít Bandi neki is. Majd süt cserébe márványos piskótát, meg egy nagy lábas savanyúlevest. Rajong mindkettőért. Rendes gyerek. Mindig az volt. Harminc éve ismeri.
Már attól le kell ülnie, hogy végiggondolta teendőit. A mazsolaleves még fehér gőzzel bűvöli tekintetét. Ahogy nézi a kacskaringó vízpárát, pillantása szétkergeti a táncoló fátylat és az asztal másik felén pislogó toporgással megáll. Ott egy tányér. Megterített Rezsőnek is. A fáradt alumínium kanál szomorún néz vissza rá. Feláll, hogy eltegye a terítéket, de nem engedelmeskedik teste. Bólint, és inkább szed a gazdátlan tányérba is. Egy szelet kenyeret is hoz, mert Rezső minden leveshez ette.
– Jól van, öreg. Akkor együnk együtt, ha már így esett – szólalt meg halkan. Néhány falat után aztán beszélni kezdett. Elsorolta, amivel már végzett, s azt is, ami még hátravolt. Olykor határozottan az volt az érzése, hogy Rezső felelget neki, ötleteket ad, hogy mit érdemes előbb megcsinálni, s mi az, ami még ráér. Az ebéd végeztével hálásan nézett a kihűlt levesre, s újult erővel folytatta teendőit egészen estig.
Aztán alváshoz készülődött. A hálószoba üveges ajtaja előtt megállt. Már harmadik hete csak áll és befelé néz. Benyit, lép egyet és megtorpan. Az ágyat bámulja. Maga előtt látja Rezső küzdelmes heteit. Senkinek sem mondták el az igazat. Azt füllentették, hogy egy kis tüdőgyulladás. Fölösleges lett volna azonnal elvenni minden gyermeküktől, unokáktól a reményt. Elég volt, hogy ők ketten tudták. Rák. Előrehaladott. Tüdőrák. Igen, a cigaretta. Rezső imádta. Esze ágában sem volt letenni, Julis évekig próbálta rávenni, hogy tegye le, de aztán feladta. Persze minden nap elővették a játszmájukat. Mégpedig azt, hogy Rezső szigorúan napi egyszer rágyújt a konyhában, s ezért Juliska perlekedhet vele, mert csak kint a teraszon szabad füstölni a bűzrudakkal. Ekkor elmondhatta, hogy: ;Le is szokhatnál!; És Rezső felelhette búgva, hogy: ;Juliskám, csillagom! Olyan szép vagy mérgesen is!; De a cigaretta maradt. És aztán jött a rák. De Rezső tudta, hogy ez jön majd.
– Juliskám, nem panaszkodhatom. 87 év nem kevés. Hetvenet elfüstöltem. Kegyes volt hozzám az Isten – mondta, amikor kiléptek az orvostól.
De Julist ez nem vigasztalta. Tudomásul vette, hogy nem sok idő maradt. Amíg tudtak, addig éltek úgy, mintha mi sem történt volna. Annyi különbséggel, hogy nem korholta Rezsőt semmiért. Aztán fekvőbeteg lett az egykor erős, rendíthetetlen férfi. Apránként fogyott el az izom, a hús, arcáról a mosoly, a színek, a levegő… végül az élet. Abban a szobában, azon az ágyon feküdt. Ő mellette a földön, egy matracon. Aznap éjjel is, amikor a kétségbeesett hörgés pihegéssé csitult, majd elcsendesült a kínzó fájdalommal együtt. Örökre. Fogta a kezét végig. Vele akart maradni, elkísérni oda, ahová majd egyszer követi őt. De még nem most. Nincs itt az ideje. Rezső várni fogja.
Nem, még ma sem alszik ott. Majd a rekamién, a konyhában. Magához vett egy inget a szekrényből. Kivitte, a vánkosa mellé tette, hogy érezze az illatát. Hátha megint Rezsőről álmodik. Valami vidámat. Valami cinkosat. Talán egy kicsit majd évődve korholja is. S aztán egy új napra ébred, mint máskor. Nélküle.

“Új nap: Tizedik történet: A szeretet illata” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Sok szeretettel gratulálok a nyereményhez és hagyom itt gondolataimat ennél a szép, szomorú történetnél. (f)

  2. Kedves Tollforgató! Gyönyörűen megírt történet az elmúlásról és az együtt megöregedésről. Bizonyára szörnyű lehet ennyi év után elveszíteni azt, akit így szeret az ember, de sok más nem kap a sorstól ilyen párkapcsolatot. Gratulálok a szép íráshoz! Szeretettel Éva

  3. Kedves Tollforgató! Gyönyörűen megírt történet az elmúlásról és az együtt megöregedésről. Bizonyára szörnyű lehet ennyi év után elveszíteni azt, akit így szeret az ember, de sok más nem kap a sorstól ilyen párkapcsolatot. Gratulálok a szép íráshoz! Szeretettel Éva

Szólj hozzá!