Karácsonyi szív

Összes megtekintés: 582 

Az öreg bodnár fáradtan, komótosan felállt a székről, lassan odacsoszogott a tűzhöz és fát dobott a kandallóba. Hideg, sötét este volt. A téli táj megdermedt, az ablakon át nem látszott semmi más, csak a ködös, felhős, szürke némaság. Az öreg közelebb ment az ablakhoz és szomorúan felsóhajtott:
– De szomorú így egyedül! – mormogta maga elé.
Feleségét évekkel ezelőtt eltemette, fiai már rég elhagyták a családi fészket és, – valljuk be őszintén,- gondolkodott magában, – azóta nem is jártak nálam.
Újabb karácsony közeledett.

Nem szerette a karácsonyt, a telet sem. Ebben az időben rá már nem volt szükség. Tavasztól-késő őszig nyüzsög a háza tája, ilyenkor mindenki hordót akar az új bornak, emberek jönnek-mennek, nevén kérik, köszöntik, kedvesen szólnak hozzá.
– Mihály bátyám, holnapra oszt kész legyen!
– A Jó Isten áldja meg, Mihály bátyám!
– Szép napot kívánok, Mihály bátyám!

De most olyan csend van, csak kint süvít a szél, mintha egy hárfán valaki édes dallamot játszana.

A sarokban árnyékot vetett egy ócska, kopott hintaszék. Valamikor még ő készítette. Felesége szeretett benne üldögélni, ha jól emlékszik még fiait is ebben ringatta. Nyikorgott már szegény, megette az idő. Az öreg odahúzta a tűz mellé, kicsit ráfújt, hogy a por elszálljon róla, majd megkapaszkodva a kandalló szélében, óvatosan beleült. Szemben az ablakon, a sűrű ködfátyolon át, minden erejét összeszedve bekukucskált a hold és apró-fehér csillagok szálltak az üvegre.

– Esik a hó,- állapította meg egykedvűen.
Kandalló széléről elhúzta a teáskannát, töltött magának egy bögrével és lassan kortyolgatva, a szél dallamát hallgatva, az apró hópelyhek táncát nézve elbóbiskolt.

– Add ide fiam azt a szöget!
– Hozd ide fiam azt a lécet!
– Jaj, édesapám de szép bölcsőt tetszett faragni.
– Édesanyánk biztos nagyon fog örülni, ha meglátja. Mire megszületik a kistestvérünk kész lesz ugye?
– Kész bizony! – mondta büszkén az öreg, szívét elöntötte a melegség, testét átjárta a szeretet ahogy a fiaira és a csodaszép bölcsőre nézett.

Azon az éjszakán megszületett a harmadik fia, karácsony volt. Boldogan ringatta a bölcsőt, karácsonyi dalokat dúdolt, a konyhában édes-fahéj illat szálldogált, a nagy gyerekek az asztal körül fogócskáztak, kint nagy pelyhekben hullott a hó és a karácsonyfa díszei árnyékként kecses táncot jártak a falon.

Aztán hirtelen hideg lett. Felébredt. Kezei elgémberedtek a fagyos bögre fülén, lábai elzsibbadtak az üléstől, a vastag takaró lecsúszott a szoba rideg padlójára.

Álmodtam. – mormogta és az arcán, az öreg, mély barázdákon lassan végigcsordult egy fénylő könnycsepp.

A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és a bölcső. Úgy elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy szép lassan leszállt az éj. Karácsony előestéje volt, családi ünnep. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny hajlékba.

Felhúzta csizmáját, kucsmát tett a fejére, vastag bundás kabátját magára öltötte.
– A padláson kell lennie. – fontolgatta.
– Valahol a padláson!- majd elindult, hogy a számára oly régóta kedves, fontos és végtelenül szomorú emlékét megkeresse.

Az ócska padlás semmit nem változott. Hosszú évek óta nem járt oda senki. A lépcsője minden lépésnél fájdalmasan felnyögött, mintha szomorúan sóhajtozna a súly alatt.
Mintha tudná, hogy oda fel csak akkor mennek, ha valami nagy baj történik. Így volt az akkor is, azon a szörnyűséges estén is.
Az öreg bodnár leült a lépcső utolsó fokára, elfáradt. Nem neki való már ez, de felkell mennie győzködte magát, pont úgy, mint azon a szomorú estén is.
Azt az estét soha nem fogja elfelejteni, az a téli este beivódott a ház falaiba, a padlás gerendáiba, a padló réseibe, a madarak énekébe és a fák lombjaiba.
És gondolatban újra felidézte: Fahéjas-édes illat szállt, a gyerekek az asztal körül fogócskáztak, ő énekelt a kisfiának és ringatta a bölcsőt és énekelt és ringatta és énekelt, ringatta és a kisfia elaludt. Örökre elaludt.
Azon estén ebben a házban, könyörtelenül megfagytak a karácsonyi szívek.

Beesteledett. Az öreg bodnár a kandallóhoz, oda az öreg- nyikorgó hintaszék mellé óvatosan letette a bölcsőt. Hmmmm- gondolta magában. Éppen olyan szép, mint akkor amikor készítettem, mintha ezen a bölcsőn semmit nem fogott volna az idő. Gondosan letörölgette az inge ujjával, beült a hintaszékbe, szemben az ablakban újra felcsillantak az apró ezüst hópelyhek, karácsony este volt.
Az utcán pislákoltak a színes fények, csak ő volt egyedül.

Egyszerre csak egy hang hallatszott.

– Édesapám! Itt vagyok!
Az öreg bodnár felállt, az ablakhoz sietett.
– Istenem! Eljöttek a fiaim?- méltatlankodott.
Odakint sűrű köd volt, alig lehetett látni az utcát. Megdörzsölte szemeit, de semmit nem látott.
– Ó biztos a meleg elbágyasztott- gondolta szomorúan és odacsoszogott a kandallóhoz.
Öntött magának egy teát és visszaült a hintaszékébe.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg bodnár nem látta őket. Halkan hortyogva aludt el székében.

– Édesapám! Itt vagyok!
Istenem! – kiáltott fel álmában az öreg.
– De hiszen ez nem a nagy fiaim hangjai.

– Édesapám. -hallotta újra, majd álmában kezét a bölcsőre tette, lágyan ringatni kezdte, halk karácsonyi énekeket dúdolt, a szobában édes-fahéjas illat szállt és az öreg bodnár elaludt. Elaludt örökre.

Ezen a karácsonyi estén, a hosszú ideje megfagyott szív megtelt melegséggel, szeretettel és békében megpihenve ragyogja be az égboltot az idők végezetéig.

“Karácsonyi szív” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. Öreg bodnár sebeim, párásak a szemeim. Magányától meggyötörve, elmúlástól összetörve. "Hideg, sötét este" töpörödött teste, emlékeit nem feledte.
    Szomorú a sóhajtás, karácsonyi üresség, és egy nyikorgó hintaszék.
    Emlékek az álmában, a szeretet vágyában. Mikor bölcsőt faragott, mit gyermekének adott. Készült még egy koporsó, némán sírt a búcsúszó.
    Padlás lépcső nyikorog, erről szólnak szép sorok. Kandalló és hintaszék, a régi bölcső milyen szép! Karácsony estélyén, régi vendég vissza tért. Halott szava újra kért, már együtt vannak békében, a karácsony fényében.
    Novelládhoz méltatás, neked a szív is jár. Gratulálok.:
    Zoltán (l)

Szólj hozzá!