Edina sóhajtott, miközben kinézett az ablakon: látta, hogyan suhan el a táj, a fák hogyan futnak versenyt a sötétszürke felhőkkel. Hát persze, zuhogni fog… azonban már nem bánta – legalább az eső majd elmossa az emlékeit, elmossa a múltat…
De mi mást tehetett volna? Ő harcolt, amíg erejéből tellett, küzdött, amíg csak tudott, mindent megtett azért, hogy egyben tartsa az életüket, de már nem bírta tovább. Talán elbukik azzal, hogy elmenekül, talán felad mindent, amit eddig ismert, ám már nem maradt más lehetősége – ha tovább tűr, összeroppan.
Leült a kiszakadt bélésű, sötétbarna ülésre, majd kezét a fejébe temette: sötétszőke tincsei piszkosan, kócosan lógtak búzakék szemébe. Hogyan juthatott idáig? Hogyan történhetett meg, hogy azt a férfit, aki egykor az életet, a levegőt, a boldogságot jelentette számára, ilyen rútul el kellett hagynia? Hogyan történhetett meg, hogy magára hagyja azt, akitől a jövőt remélte?
Sosem akarta, hogy így alakuljanak a dolgok. Mikor öt évvel ezelőtt összeházasodtak Gáborral, úgy tűnt, nem is lehetne teljesebb az életük, úgy látták, a Nap csak nekik süt, a csillagok csak nekik ragyognak. Magukénak gondolták a világot, és együtt nekivágtak, hogy meghódítsák azt, hogy felfedezzék a titkait, hogy valóra váltsák az álmaikat. Élénken élt emlékezetében az a kép, ahogyan kisétált a férfi kezét fogva csodálatos, habos, hófehér ruhájában a templomból, legszebb mosolyával integetve mindenkinek, aki őket éltette. Mennyit kacagott aznap… a föld felett lebegett, elfelejtkezve a holnap apró-cseprő problémáiról. Istenem, milyen jó is volt… Milyen jó is volt legalább csak egy rövid ideig abban a tudatban élni, hogy az élet szép, hogy az élet sokat ígér, és hogy őket Isten is egymásnak teremtette!
Kinyílt a fülke ajtaja, és egy jól öltözött, határozott kinézetű fiatal férfi lépett be, táskáját lóbálva.
– Szabad ez a hely? – kérdezte, miközben az ablak melletti másik ülésre mutatott. Edina erőtlenül, alig észrevehetően bólintott, egy könnycsepp végiggördült az arcán, keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől.
Először csupán az tűnt fel, hogy valami megváltozott férje viselkedésében. Egyre türelmetlenebb lett, egyre hamarabb vesztette el a fejét, és az első pillanatra lényegtelennek tűnő dolgok miatt is kifakadt. Alaptalan vádakat vágott a nő fejéhez, aki próbálta bizonyítani, a rágalmak csupán tévhitek. A férfi azonban végig sem hallgatta, sőt néha elcsattant egy-egy pofon, amit ő szótlanul tűrt, azon munkálkodva, hogy rájöjjön, mi okozhatta ezt a pálfordulást, mitől vált az egykor szószátyár Gábor hirtelen hallgataggá, miért cserélte le színpompás ingeit egyszerű, szürke felsőkre.
Edina azt is felfedezte, hogy egyre kevesebb pénz van a számlájukon, holott férje egyre többet tartózkodik távol otthonuktól. Mi több: az elmúlt időszakban hetente legalább háromszor előfordult, hogy kimaradt éjszakára. Amikor esténként, gyűrött arccal, nyűgösen hazaért, hangosan sopánkodni kezdett arról, a munka teljesen felőrli, arra sem jut ideje, hogy egy kis pihenőhöz jusson. Ő pedig naivan hitt neki, istápolta, mert ragaszkodott ahhoz a kényszerképzethez, hogy csak a múlt kísérti, mindez nem ismétlődhet meg még egyszer…
A vonat megállt, ő pedig kipillantott az ablakon, bár tudta, a következő állomáson kell majd leszállnia. A férfi kíváncsian felnézett újságából, és a nőre nézett, aki azonban megrázta a fejét, jelezve, nincs kedve beszélgetni.
Az esküvője után Gáborhoz költöztek, akinek jól menő vállalkozása volt az egyik nagyvárosban, és ragaszkodott ahhoz, hogy mint a vezetőség tagja, ne tartózkodjon sokat távol a cégtől. Edina hirtelen a nyüzsgő belvárosi élet közepén találta magát. Élvezte, hogy kedvére eljárhatott koncertekre, színházba, moziba, vagy csak sétálhatott egyet a számos park egyikében, nézve a kisgyermekes családokat, sajátokról álmodozva. Miközben délutánonként leült egy-egy padra, elképzelte, milyen gyermekeket szeretne, hogyan néznének ki, mi lenne a nevük, mit tanítana meg nekik és hogyan…
Ez az álom foszlott szét azon a bizonyos estén. Ki akart menni a garázsba, de nem találta sehol annak kulcsait, ezért nekiállt, hogy megkeresse. Mivel tudta, hogy Gábor jött haza legutoljára, az ő öltönyének zsebébe is belenyúlt… de valami olyasmit talált, amire nem számított, és ami teljesen megbénította.
Férje ruhájának furcsa, erős parfümillata volt, ami eltért attól, amit Edina használt. A nőnek eszébe jutott, hogy az elmúlt néhány hétben Gábor áttért egy új arcszesz használatára… Van valakije, futott az agyán, ő pedig érezte, ahogy egy könnycsepp legördül az arcán. Azonban akkor omlott össze végleg, mikor megtalálta az apró, fehér port tartalmazó, még felbontatlan zacskót. Ó, Istenem, suttogta döbbenten, nem lehet… nem lehet, hogy újra mindez megtörténjen… Képtelenség!
Hiába próbálta becsapni magát, hamar rájött, úgysem használ már semmit. Visszaemlékezett arra az estére három évvel ezelőtt, amikor egyszer már mindez megtörtént vele. Mint kiderült, a férfi egy üzletkötés során belekeveredett egy kokainpartiba, a kábítószer pedig lassan átvette a hatalmat felette. Akkor is Edina fedezte fel, mi az oka kimaradozásainak, furcsa viselkedésének, és ő intézkedett, hogy Gábor mielőbb elvonókúrára kerüljön. Miután a férfi kijött az intézetből, megígérte, hogy soha többet nem kerül kapcsolatba drogokkal, annyira megviselte a kezelés. Ő pedig elhitte ezt a mesét, ezt a nyilvánvaló hazugságot, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal…
Ezúttal azonban magának is be kellett látnia a helyzet súlyosságát. Érezte, ahogy a világ forogni kezd vele. A földre rogyott, egész testében rázni kezdte a zokogás.
A férfi, aki a vele szemben lévő ülésen ült, eltette az újságját, kinyitotta a fülke üvegajtaját és kisétált. Edina hosszasan bámult utána. Igazából csak üresen nézett a semmibe, meg sem értette, mi folyik körülötte. Örült, hogy egy kis időre újból magára maradt.
Amióta elindult, próbálta visszaidézni azt a Gábort, akivel öt évvel ezelőtt találkozott, és aki a magabiztos mosolyával hódította meg, de egyre csak úgy látta maga előtt, ahogy dühöngve az ajtóban állt.
Felfedezte az apró zacskót a nő kezében, elvörösödött, és dühödten Edina felé csörtetett, akit megragadott a blúzánál fogva, majd rángatni kezdett.
– Mit kutakodsz a ruháimban? Mit képzelsz magadról? – üvöltötte artikulátlanul. A nő megtörten arra gondolt, milyen ironikus, hogy ugyanaz a férfi áll vele szemben, akinek egykor ő örök hűséget fogadott.
– Miért? – Edina szeretett volna mondani még valamit, de a szavak elakadtak valahol félúton a torkában, a rémület meggátolta abban, hogy megszólaljon. – Miért? Kérlek… megint… miért?
Gábor dühödten ellökte magától, a nő a falnak tántorodott, majd összerogyott. Tekintetét elhomályosították könnyei, de még így is látta, hogy férje leguggol, felemeli a zacskót, eltünteti valamelyik zsebében, és hátat fordít neki.
– Mondd meg: kinek jó ez? – tört ki hirtelen a nőből. – Kinek használsz ezzel? Mit érsz el vele? Nem látod, hogy így mindenkit tönkreteszel? Hagyod, hogy mindent, amiért ebben az életben küszködtünk, tönkretegye a kábítószer-függőséged? – halkabban folytatta, miközben védekezően behúzta a nyakát, mikor megfigyelte, a férfi ismét közeledik felé. – Szeretnék segítek… oldjuk meg együtt, biztosan találunk valami megoldást… segítek… próbáljuk újrakezdeni…
Ebben a pillanatban azonban Gábor keze az arcán csattant, ő pedig érezte, ahogy a férfi pecsétgyűrűje felsérti a bőrét, hosszú, mély sebet hagyva maga után. Hirtelen rájött, valószínű, hogy minden igyekezete hiábavalóak bizonyul majd, ezért úgy döntött, nem hajlandó még egyszer keresztülmenni ezen a tortúrán.
A fülke másik utasa visszatért, kezében egy üveg ásványvizet szorongatva. Kibontotta, egy nagyot kortyolt belőle, miközben érdeklődve kezdte a címkét tanulmányozni. De jó is lehet neki, – gondolta szomorúan Edina. De jó neki, hogy tud ilyen hétköznapi dolgokkal is foglalkozni, hogy nem ment keresztül annyi fájdalmon, annyi szenvedésen, mint én. Én is bármit megtennék érte, hogy visszavarázsoljam – még akár csak a közönyös, unalmas – hétköznapokat.
Szerette Gábort, tiszta szívéből szerette, ugyanakkor tudta, hogy a férfi függőségének ő lenne az igazi áldozata. Előtte jó néhány estén feküdt ébren az ágyában, a plafont bámulva, vívódva magában, mit kellene tennie. Végül leült beszélni a közeli hozzátartozóival, részletesen beszámolva az elmúlt néhány hónap gyötrelmeiről, nem felejtve ki a parfümillatú öltönyt. A rokonai nehezen birkóztak meg a gondolattal, hogy Gábor visszaesett, és hogy Edina benyújtja a válókeresetet, még a kezelés előtt, de megértették. A férfi aztán másodjára is elvonókúrára került, ő pedig összepakolta a legfontosabbakat egy bőröndbe, és úgy döntött, leutazik vidékre, hogy kissé kitisztítsa fejét a történtek után. Kellett neki egy kis megnyugvás, különösen most, hogy lezajlott a válóper, kellett neki egy kis menedék, hogy újra rátaláljon a régi önmagára, távol mindentől.
Az órájára pillantott: nagyjából tíz perc múlva megérkeznek. Megragadta szinte pillekönnyű táskáját, hadarva elbúcsúzott a férfitől a fülkében, majd a vagon végébe sétált a leszállásra várva. Miközben az előtte elterülő pusztát nézte, ahol csak ritkán tűnt fel egy-egy virág, azon gondolkozott, vajon most mi lesz vele. Mihez kezd? Hova megy? Vezet-e innen kiút egyáltalán valamerre?
Kell, hogy vezessen, – rebegte, mialatt lelépett a peronra. Emberek özönlöttek ki a szerelvényből, szerelmespárok váltottak csókokat, rég nem látott ismerősök üdvözölték egymást. Úgy tűnt, mindenki jött valakihez… csak ő nem. Csupán ő áll itt tanácstalanul, akár egy kisgyerek, aki a felnőttektől várja a problémák megoldását.
Megigazította a ruháját, majd felnézett az égre. Véglegesen eldöntötte, most jött el az idő, hogy a kezébe vegye a sorsát. Meg tudom csinálni – jelentette ki magában eltökélten, miközben elindult az aluljáró felé. Ha ezt a szenvedést kibírtam, akkor már bármire képes vagyok. Megérdemlem, hogy végre boldog legyek.
– Hölgyem! Hölgyem, várjon egy pillanatot!
Edina hátrafordult, és észrevette a férfit, aki vele egy fülkében ült, és aki éppen felé rohant, a kendőjét szorongatva.
– Ezt otthagyta. – lihegte, miközben átnyújtotta a ruhadarabot a nőnek. Abban a pillanatban, ahogy Edina kinyújtotta a kezét érte, hirtelen megérezte a férfi kezének melegségét.
A vonat ajtajai bezáródtak. A férfi elfintorodott, majd megrázta a fejét.
– A fenébe, most várhatok a következőre… – sóhajtott, majd Edinára nézett, aki a kendőt elsüllyesztette a táskájában. – De tudja, az idő hamarabb elrepül, ha az embernek van kinek a társágában elütnie. Hadd mutatkozzam be: Füredi-Kovács Péter vagyok. Lenne kedve meginni egy kávét velem? – félszegen elmosolyodott, amit Edina hasonlóan viszonzott, majd bólintott.
– Igen… azt hiszem, igen.
Írta: Franczel Annamária
Kedves Tollforgató.
Elolvasva történetedet. Teljesen átéreztem a történet fájdalmát. Azt hiszem nagyon sokan keresztülmegyünk ezeken a dolgokon, nem könnyű újra kezdeni. Minnél mélyebb volt a szerelmünk annál tovább tart a fájdalom. Judittal tökéletesen egyetértek. Ez egy gyász érzetével egyezik meg. Csakhogy még melette ott kell lennie a tartásnak, hogy még véletlenül se engedjük rábeszélni magunkat az újrakezdésre, ha már egyszer elhatároztuk a szakadást. Sok sikert kívánok az írásodhoz Szeretettel Gyöngyi.
Kedves Tollforgató!
Azt hiszem a történet alapján kitaláltam, hogy ki vagy…
Aki még sohasem csinálta végig a válás procedúráját, annak nem lehet fogalma arról, hogy ez is olyan, mint egy nagyon közeli hozzátartózó halálesete.
Az elgyászolás folyamatában az első sokkot, a hitetlenséget a tagadáson át a következő stádium, az üresség és bénultság állapota követi. Majd eztán jön a harmadik, legnehezebb szakasz: a fájdalom, a kétségbeesés, az őrülettel teli káosz, düh, bűntudat, magány…kegyetlen érzelmi hullámvasút.
Az elgyászolás egy igen ellentmondásos folyamat, hiszen a gyászoló akkor van jól, ha nagyon rosszul van. Ez látszik kívül-belül. Nem törődik magával annyira, esetleg rosszul öltözött, piszkos a haja… Mindenben a rosszat látja, el szeretne menekülni a valóság elől. Ezeket Te nagyon is jól ábrázolod.
Majd a következő szakasz /kb. egy év múlva/ lesz a belenyugvásé, végül sor kerül az elengedésre.
A történeted hőse még nem tart itt…
Saját tapasztalatomból tudom, hogy a válás még egy haláleset traumájánál is rosszabb. Amikor elválunk, nemcsak a másiktól válunk el, hanem elveszítjük az életünk egy darabját. Azt a darabot, amit vele éltünk, a megismerkedésünktől a válásunkig. A halálesetnél fel lehet idézni az elvesztett családtagot, és a hozzá fűződő emlékeket. Egy válás után ezt nem lehet megtenni. Sem a családunkkal, sem a következő társunkkal nem lehet beszélni erről az elveszett időszakról.
Olyan mintha kitöröltünk volna éveket az életünkből.
Napjaink társadalma alapvetően nem díjazza a gyászolás természetes folyamatát. Sem halál esetnél, sem válásnál. Bármi történt is, másnap az ember legyen kedves, mosolygós, pozitív, tettrekész és természetesen nagyon produktív. Legyen felkészülve az új életre, nézzen a jövőbe.
Pedig a dolog korántsem ilyen egyszerű, sőt, nem is szabad ilyen egyszerűen elintézni, hiszen az el nem gyászolot veszteségek megmérgezhetik életünket.
Szerintem nagyon jól érzékeltetted azt, hogy az új élet, ami várja Edinát, ugyan már ott van a sarkon túl, de ő még nem ért el odáig…
A drámai véget meg hagyjuk. Inkább ne ugorjunk a vonat alá, vagy ne alázzunk porig minden férfit, akivel csak találkozunk.
Judit
Kedves Tollforgató!
Azt hiszem a történet alapján kitaláltam, hogy ki vagy…
Aki még sohasem csinálta végig a válás procedúráját, annak nem lehet fogalma arról, hogy ez is olyan, mint egy nagyon közeli hozzátartózó halálesete.
Az elgyászolás folyamatában az első sokkot, a hitetlenséget a tagadáson át a következő stádium, az üresség és bénultság állapota követi. Majd eztán jön a harmadik, legnehezebb szakasz: a fájdalom, a kétségbeesés, az őrülettel teli káosz, düh, bűntudat, magány…kegyetlen érzelmi hullámvasút.
Az elgyászolás egy igen ellentmondásos folyamat, hiszen a gyászoló akkor van jól, ha nagyon rosszul van. Ez látszik kívül-belül. Nem törődik magával annyira, esetleg rosszul öltözött, piszkos a haja… Mindenben a rosszat látja, el szeretne menekülni a valóság elől. Ezeket Te nagyon is jól ábrázolod.
Majd a következő szakasz /kb. egy év múlva/ lesz a belenyugvásé, végül sor kerül az elengedésre.
A történeted hőse még nem tart itt…
Saját tapasztalatomból tudom, hogy a válás még egy haláleset traumájánál is rosszabb. Amikor elválunk, nemcsak a másiktól válunk el, hanem elveszítjük az életünk egy darabját. Azt a darabot, amit vele éltünk, a megismerkedésünktől a válásunkig. A halálesetnél fel lehet idézni az elvesztett családtagot, és a hozzá fűződő emlékeket. Egy válás után ezt nem lehet megtenni. Sem a családunkkal, sem a következő társunkkal nem lehet beszélni erről az elveszett időszakról.
Olyan mintha kitöröltünk volna éveket az életünkből.
Napjaink társadalma alapvetően nem díjazza a gyászolás természetes folyamatát. Sem halál esetnél, sem válásnál. Bármi történt is, másnap az ember legyen kedves, mosolygós, pozitív, tettrekész és természetesen nagyon produktív. Legyen felkészülve az új életre, nézzen a jövőbe.
Pedig a dolog korántsem ilyen egyszerű, sőt, nem is szabad ilyen egyszerűen elintézni, hiszen az el nem gyászolot veszteségek megmérgezhetik életünket.
Szerintem nagyon jól érzékeltetted azt, hogy az új élet, ami várja Edinát, ugyan már ott van a sarkon túl, de ő még nem ért el odáig…
A drámai véget meg hagyjuk. Inkább ne ugorjunk a vonat alá, vagy ne alázzunk porig minden férfit, akivel csak találkozunk.
Judit
Kedves Tollforgató!
Tetszett ez a történet! Én esetleg az Új életről írtam volna többet….
Gratulálok. Maja
Kedves Tollforgató!
Ez a kis töténet mélyen meghatott, annál is inkább, mivel most olvasok egy hosszú, ám nagyon szép regényt, és ez a kis történet-részlet valamiben hasonlít is hozzá.
Az, hogy új élet vár, a végén kezd kibontakozni.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂