Katonák

A levegő megsűrűsödött. A fák levelei remegni kezdtek az izgalomtól. Vihar készülődött.
Szürkére változott az ég arca és villámokat szórva akkorát dörrent, mint egy ágyú. A lányok félelmükben egymáshoz bújtak.
– Aki fél, az most menjen haza! – húzta ki magát Éles Feri, hogy magasabbnak látsszon.
– Nem megyünk! – állt elé Szabó Sári egyenes derékkal. – Nem vagyunk gyávák, ezt be is fogjuk bizonyítani!
– A háború nem lányoknak való! – vágtak vissza a fiúk, mire a lányok is készen voltak a válasszal. – Ez nem igazi harc, és mi nem félünk! – emelték fel hangjukat egyszerre.
A vihar azonban kíméletlenül szétverte a csapatot. Behúzódtak a kis faházba tanácskozni – ahogy a fiúk mondták, – stratégiai tervet gyártani az ellenséges csapat visszaverésére.
– Ki az ellenség? – toppant közéjük a nyolcéves Julcsi.
– Hogy mersz megzavarni minket? – kiáltott rá Éles Feri mérgesen.
– Ne bántsd, hiszen még kicsi! Csak most állt be a csapatba – vette védelmébe Szabó Sári.
Julcsi izgatottan hallgatta a tanácskozást. Képzeletében a háború rettenetes, fenyegető valami volt, amitől félni kell.
– Ez egyáltalán nem jó játék! – szólt végül, hogy oldja a szívét szorongató rosszérzést.
– Ki mondta ennek a kis szúnyognak, hogy játszani fogunk? – ömlött szét a harag Éles Feri arcán.
Mindenki hallgatott. Még a vihar is tovább vonult és ijesztően nagy lett a csend. Ebben a csendben Éles Feri szava úgy csattant, mint az ostor. Julcsi ijedten bújt Sári mögé.
– Utoljára mondom, úgy figyeljetek! Holnap kora reggel visszaszerezzük a játszóteret, amit Kocsis Ádámék elfoglaltak tőlünk. Azt a helyet mi vettük birtokba először, tehát a miénk!
– Kemény küzdelem lesz, harc nélkül nem vonulnak vissza – aggódott Szabó Sári.
– Az már mindegy, de amit tőlünk kapnak, arra lefogadom nem készültek fel – vonta meg vállát Éles Feri.
Mire rájuk borult az est balzsamos nyári levegője, már harci kedvvel részegülten indultak haza a fiúk. A lányokban ott szorongott a másnaptól való félelem, de be nem vallották volna, hiszen akkor mindenből kimaradnak, mert a maguk kreálta törvény szerint, aki meghátrál, az nem lehet megbízható csapattag. Későn széledtek szét, másnap azonban korán gyülekeztek. A játszótérrel szemközt levő mély árokba megbújva várták az ellenséget.
Szabó Sáriék sem maradtak el soká. Éles Feri idegesen terelte be őket a játszótérrel szemközti óvoda kerítése mögé, és megparancsolta, hogy bármi történjék is, maradjanak csendben. Nemsokára nagy hanggal megérkeztek a játszótérfoglalók.
– Úgy tűnik a kis szöcskék ma, nem ugrálnak – jegyezte meg egy vörös képű vézna fiú, a többiek helyeselték a véleményt, bár maguk is alig két-három évvel lehettek csak idősebbek.
A nagyok azonban, alig hogy megkezdték a szokásos napi gyűlésüket, megindult ellenük a támadás. Vad nyílvesszőzápor rombolta szét a játszótéri nyugalmat. A meglepett csapat egyszerre hasalt a porba.
– Gyűjtsetek köveket gyorsan-gyorsan! – intézkedett Kocsis Ádám, aki a váratlan helyzetekben is könnyen feltalálta magát. A fiúk kövekkel felfegyverkezve megbújtak a játszóteret körülölelő alacsony sövény mögött és kőzáport indítva viszonozták az őket ért támadást.
Egy jókora eltévedt kő süvítve csapódott az óvodakerítésnek. A lányok visítva hátráltak.
– Ez nagyon veszélyes játék! – kiabált Éles Feri az árokból.
– Ti akartátok! A nyílvessző nem kisfiúk kezébe való! – jött a válasz.
– Engedjétek át nekünk a játszóteret és vége lesz a háborúnak!
– Még mit nem! Szerezzétek vissza, ha tudjátok! – üvöltötte Kocsis Ádám.
– Ez provokál engem! – mérgelődött Éles Feri, – na de mindjárt nem hencegsz te gyalázatos – és dühös mozdulattal lőtte ki az egyetlen, acélhegyű nyílvesszőjét.
A nap erősen perzselt. A játszótér izzott a forróságtól. Árnyékot adó fa nem volt a közelben. Kocsis Ádám elgyötörve nézett körül. Fürkésző tekintete árnyékot keresett, mikor a nyílvessző váratlanul a lábába fúródott és a fájdalomtól azonnal összeesett.
Szabó Sári, amint meglátta mi történt visítva rohant elő a rejtekhelyről, nyomában a többi lány, kiabálva és sírva.
– Éles Feri, ezért te még felelni fogsz! – mondta Sári kíméletlenül.
A fiúk mindkét csapatból idegesen összeverődve nézték, mi történik. Éles Feri sápadt arccal, megkövülten bámult a semmibe.
– Azonnal rohanj segítségért! – szólt rá Sári, de látva, hogy az, teljesen összezavarodott, ráüvöltött a mellette állókra.
– Valaki hívjon segítséget! Nem értitek? Mire vártok?
Zsebéből kötszert, fertőtlenítőt húzott elő és gondosan nekilátott a sérült fiú ápolásának.
– Te számítottál erre? – kérdezte elhaló hangon az egyik lány.
– Természetesen – válaszolt Sári nyugodtan, – hiszen ahol harc van, ott előbb-utóbb vér folyik.
– Meg kellett volna akadályozni, hogy ilyen baj történjen – suttogta Julcsi.
– Próbáltam, de Feri nem hallgatott rám – sóhajtott Sári. – Én sem gondoltam, hogy hegyes nyílvesszőt használ, de ezzel vége, kiszállok a csapatból!
– Mi is. Igaz lányok? Ilyen veszélyes dologban nem veszünk részt. Ez már nem játék!
A lányok egységesen döntöttek. A csapat szétszéledt, de az egymáson ejtett sebek láthatatlanul megmaradtak.

Mire a lányok és fiúk felnőttek a világ más lett körülöttük, olyan színtere lett életüknek, ahol a háború nem játék, élet és halál küzdelme.
Kocsis Ádám katona lett, fegyveres békefenntartóként olyan országba vezényelték, ahol bár véget ért a háború, a béke még nagyon törékeny fogalom volt. A harcok bármikor kiújulhattak.
Édesanyja, amikor megtudta, hogy hová indul a Magyar honvéd zászlóalj, sírva fakadt.
Ádám nehezen viselte, ha egy nőt sírni látott, olyankor gyengének érezte magát.
Az anyák ilyenek – gondolta meghatódva és egy pillanatra elfordult, majd tőle szokatlanul kimért hangon mondta. – Ne sírj anya, inkább légy büszke arra, hogy a fiad katona!
– Tudod, hogy féltelek, hiszen ahová most mész, ott halt meg az a fiú… Éles Feri. Milyen sokat játszottatok együtt gyermekkorotokban, aztán hirtelen elköltöztek. Különös, hogy éppen azután, amikor olyan súlyosan megsérültél. Emlékszel még rá? Máig nem tudom, hogy mi történt pontosan.
Ádám arca megkeményedett a név hallatán. Feri az ellensége volt. Amióta felnőttek, csak annyit tudott róla, hogy a középiskola befejezése után bevonult katonának. Felderítőként került az akkor háború sújtotta országba. Azt beszélték, hogy egy merényletben meghalt.
A háborúnak vége van – mondta aztán gondolataiból visszatérve, és szelíden átölelte édesanyját. Arcán mosoly volt, de közben úgy érezte, hogy mázsás súlyt cipel. Indulásakor azonban, már nem a férfivá érett gyermek, hanem a katona volt az, aki előre nézve ment töretlenül a maga választotta úton.

Ádám, miközben társával járőrözött, időnként azon kapta magát, hogy figyeli az embereket, ismerős arcot keres. A sokáig elrejtett és be nem vallott érzelmek, amit Éles Feri eltűnése óta érzett, most kezdtek felszínre törni. Szabó Sári arcát látta maga előtt. Azt az eszelős arcot, mely gyermekkori emlékeiben mindig nyugodt és derűs volt, aztán megtört és öreg lett egyszerre, amikor megkapta a hírt, hogy Feri életét vesztette. Jegyesek voltak.
Feri holtteste nem került elő és Sári reménykedett, hogy él.
– Ígérd meg, hogy megtalálod, és haza hozod! – könyörgött, amikor megtudta, hogy Ádám hová megy. Azóta Sári szavai visszhangoztak benne. A kétszeres küldetés, a felelősség, hogy teljesítse, amit vállalt nyomasztó volt.
Meg fogom találni! – bíztatta önmagát. Ha szabadideje akadt, az utcákat rótta.
Összebarátkozott az ott élő emberekkel és az elmúlt évek eseményeiről beszélgetett velük. Volt egy idős férfi, akit valamilyen különös késztetés hatására szabadidejében rendszeresen meglátogatott és élelemmel látott el, ez az ember egy alkalommal szokatlan dologról kezdett beszélni. – Maga nagyon emlékeztet arra a külföldi katonára, aki nemrég megmentette az életemet. Egy utcai robbantás során súlyosan megsérültem, ő talált rám és ápolt, pedig ő maga is nyomorék. Egy hasonló merénylet során az egyik szemére vak lett, eszméletét vesztette. Egy asszony talált rá, magával vonszolta a barakkjába és ápolta, amíg felgyógyult. Később a katona megtudta, hogy halottnak nyilvánították. Együtt maradt az őt megmentő asszonnyal annak haláláig, aztán elhatározta, hogy segíteni fog másokon. Ezért mentett meg. Ez minden, amit tudok róla.
Ádámban valami megmozdult. Szeme felcsillant az izgalomtól. – Nem tudja, hol találom azt a katonát? – kérdezte sürgetően.
– Azt sajnos nem, már jó ideje nem járt nálam. De azt mondta, valamilyen segélyszervezetnél szokott élelemhez jutni. Gyakran hozott nekem is ebédet. Áldja meg az ég!
Az ökumenikus segélyszervezet egyik munkatársa megerősítette Ádám reményeit, mely szerint időnként felbukkan náluk egy félvak katona, nagyon zárkózott, szinte semmit nem tudnak róla. Amint elfogyassza az ebédjét, sietve távozik.
– Talán ma eljön – mondta a hölgy – Ezen a héten még nem volt itt, de legalább egyszer jönni szokott.
– Megvárhatom? – kérdezte Ádám izgatottan.
– Természetesen. Kér egy kis ebédet? – kérdezte a hölgy.
– Köszönöm, és nagyon hálás vagyok – válaszolta ő.
Miután kihozták az ebédet, csendesen kanalazni kezdte a levest, közben óvatosan figyelte a körülötte ülőket, alig néhány perc múlva, egy nő a konyháról odalépett hozzá és megérintette a vállát. – Bocsánat uram – szólt kedvesen, – itt van az, akit keres. Ott ül az ajtó mellett – fejével abba az irányba intett.
Ádám izgatottan ugrott fel. – Köszönöm, hogy szólt – mondta, és sietősen elindult.
Az ajtó melletti asztalnál viseltes ruhába öltözött, sovány fiatalember szürcsölgette levesét. Fel se nézett, amikor Ádám leült vele szemben a padra. Arcának ismerős vonásai visszahozták egy pillanatra a múltat. – Semmi kétség, ő az! Ez a nyomorék volt az ellenségem? Jaj hogy gyűlöltem… de régen volt és mit számít már!
– Éles Feri! – szólította meg szelíden.
A félvak fiatalember hirtelen felpillantott. Arca idegesen megrándult. Ép szemével sűrűn pislogott. Ádám közelebb hajolt és halkan beszélni kezdett.
– Örülök, hogy élsz cimbora. Ó, ha Sári ezt látná! Tudod mit? Felhívom telefonon és megmondom neki. Szegény nem adta fel a reményt. Ne búsulj! Eljössz velem a táborba és gondoskodok arról, hogy épségbe hazatérj.
A félvak arca kisimult. Hitetlenkedő tekintettel nézte a vele szembeülő hajdani ellenséget. Szája nevetésre húzódott. Nem szólt, csak fejével megadóan bólintott és ép szeméből megáradó patakként folytak le borostás arcára a könnyek.

Írta: Kondra Katalin