Egy különleges tanfolyam

Összes megtekintés: 199 

Maga a helyszín is olyan volt, hogy komoly fáradságot jelentett odajutni. A tanfolyamot egy kolostorban tartották, amelyik mélyen eldugva bent volt a magas hegyek között, és semmilyen mai, modern eszközzel nem lehetett megközelíteni, nemcsak terepjáróval nem, de repülővel vagy helikopterrel sem. Vonattal el lehetett menni a hegyek lábához, és az ottani kis faluban lehetett bérelni teherhordó szamarakat vezetővel, melyek egy darabig fel tudtak menni a hegyen, de az út utolsó szakaszát a kolostorhoz mindenkinek gyalog kellett megtennie, a sziklákon kapaszkodva egy kötélbe. Ez többeknek meglepetés volt, mert a tanfolyam komoly pénzbe került, és ugyan le volt írva a feltételek között az odajutás módja is, de akiknek ilyen sok pénzük van, azok gyakran nem törődnek az ilyen leírásokkal, mert megszokták, hogy pénzért mindenütt akad valami kényelmesebb megoldás. Itt nem volt.
Négyen érkeztek a következő három hét tanfolyamára, mind a négyen egyedül, körülbelül félórás különbségekkel kopogtatva be a kolostor kapuján. Ketten nők voltak, Dália magyar, Filoména pedig olasz, és ketten férfiak, Cecil angol, Nátán pedig amerikai. Az angol nyelv egyiküknek sem jelentett problémát, Dália és Filoména éppen olyan jól beszélték, mint Cecil és Nátán, akiknél ez természetesnek számított. A tanfolyamra való jelentkezéskor lehetett nyelvet választani, mert az itt élő szerzetesek széleskörű nyelvtudással rendelkeztek, és ötven különböző nyelvből választhatott magának mindenki Mestert. A tanfolyam tulajdonképpen egyéni foglalkozásokat jelentett, mindenki kapott egy neki kiválasztott Mestert, és az ideje nagy részét azzal kettesben töltötte, csak az étkezésnél és a teaszertartásnál jött össze az egész társaság.
Nehéz lett volna ránézésre megállapítani bármelyikük korát akárcsak hozzávetőlegesen pontosan, mind a négyen elmúltak negyven évesek, de hogy mennyivel, azt jól eltakarta a kondíciójuk. Nem annyira fizikai kondícióra kell itt gondolni, hanem mentálisra, ami szinte követelmény volt a tanfolyamra jelentkezéshez: mindenkinek többéves jóga és meditációs gyakorlattal kellett rendelkeznie.
Az érkezésnél Cecil volt a legfrissebb, ő jött elsőnek, utána kis különbséggel Filoména és Dália, utolsóként pedig Nátán. Mire ő letette a kijelölt kis szobájában a hátizsákját, a többiek már lent ültek a szerzetesek által az üdvözléshez kiválasztott kis teremben a teájuk mellett.
Mikor Nátán ide belépett és elfoglalta a helyét, már el is kezdődött a bevezetés.
A négy tanítvánnyal szemben helyet foglaló négy Mester korát nem nehéz volt megállapítani, de egyenesen lehetetlen. Sőt, nemcsak a korukat, de mintha a nemüket is elmosta volna az idő. Bár hasonló jellegű laza ruhákat viseltek, sem szerzetesi csuhának, sem egyenruhának nem lehetett őket nevezni, mindegyiküké más színű volt, de annak jelentéseit csak később értették meg.
Ha valaki olyasféle bevezető beszédet várt, mint általában a szokásos tanfolyamokon tartottak, akkor az csalódott. Nem volt általános bemutatkozás, mese arról, hogy kinek milyenek a körülményei, mi a munkája, mik a vágyai, elképzelései, stb. , sok ilyen, a most hátrahagyott mindennapjaikra emlékeztető dolog, nem, mindössze mind a négyen – pontosabban nyolcan, mert a Mesterek is – csak a keresztnevüket mondták meg, illetve azt a nevet, amin akarták, hogy szólítsák őket. Elektronikus berendezéseik sem voltak, a magukkal hozott mobiltelefonokat és iPadokat még a kapunál le kellett adni egy kis páncélrekeszbe, melynek megkapták a kulcsát, de csak távozáskor férhettek újból hozzá. Az előttük álló három hétre a nagyvilág kizáródott.
A teázás közben rövid szó esett a napirendről, és utána megtartották az első – és egyben az egyetlen közös – lazító jógagyakorlatot. Ezután egy rövid sétára indultak a kolostor területén, ahol minden olyan helységet megmutattak nekik, ahol a következő napjaikat tölthetik.
Minden tiszta volt és egyszerű, és mégis valami megfoghatatlanul magas szintű kulturáltságot éreztetett. Óriási könyvtárat találtak, az emberiség többezer éves kulturáját felölelő nagyon sok könyvvel, amelyek általában az eredeti nyelven készült kiadványok voltak. Onnan átmentek az úgy nevezett zeneterembe, amely két részre tagolódott. Az egyik fele olyan volt, mint egy apró koncertterem, egy zongora és egy hárfa állt egy kicsi pódiumon, és a pódium körül székek sorakoztak. A terem másik részében fülkék voltak, amelyekben a többi helységtől elszigetelten zenét lehetett hallgatni egy elektromos zenetárból. Ezek a fülkék nem voltak parányiak, két ember is kényelmesen elfért bennük.
Itt, a fülkék előtt a társaság szétvált párokra, minden tanítvány a maga Mesterével ült be egy-egy ilyen zenefülkébe. Dália Mesterét HalkanCsobogóVíznek hívták, és Dáliát kellemes érzés töltötte el, ahogy Mestere lágy alt hangját meghallotta:
-A tanfolyamunkról szóló ismertetőben azt ígértük, hogy megtanulhatják elsajátítani a testből való kilépés tudatos indítását. Ez általában egy hosszabb gyakorlási folyamatot igényel, semmint arra a három hét elegendő lenne. De tudunk alkalmazni egy – nevezzük úgy – segédeszközt, melynek segítségével, három hét alatt is eredményt tudunk elérni.
HalkanCsobogóVíz itt egy pillanatnyi szünetet tartott a beszédben, Dáliát figyelte, aztán folytatta:
-Ez a segédeszköz egy zenedarab, nem hosszú, lehetőleg csak két-három percnyi. Erre alakítunk ki egy olyan kondicionálást, hogy ennek hallatán elinduljon a kiszállás folyamata. Mivel senkinek sem szeretnénk, hogy a nagyobb szintekre jutás előtt felkészületlenül bekövetkezzen a halála pillanata, ezért a zenedarabot mindenkinek magának kell kiválasztania, éspedig lehetőleg valami olyan ritkaságot, amiről az illető biztos lehet, hogy nem fogja véletlenül hallani a mindennapjaiban. A kiválasztott darabot az illetőn magán kívül csak a Mestere tudja, más senki. Ezért vonultunk el külön-külön mindannyian egy-egy fülkébe.
HalkanCsobogóVíz itt olyan tekintettel nézett Dáliára, mintha azt kérdezné: Világos minden, amit elmondtam?
Dália felelt a ki nem mondott kérdésre: Igen, értem. Akkor most nekem kellene valami zenedarabkát választanom?
HalkanCsobogóVíz egy csöppet elmosolyodva bólintott: Igen. És itt a fülkében mindjárt meg is tudjuk együtt hallgatni a darabot.
Dália elgondolkodott. Gyerekkorában játszott egy kicsit furulyán és gitáron, serdülő korában pedig néhány évig énekelt egy kórusban. Volt olyan dal, amelyik jó lenne ilyen 'halotti zenének'?
HalkanCsobogóVíz mintha követni tudta volna Dália gondolatait, mert hozzátette az elmondottakhoz:
-Talán szerencsésebb választás, ha nem vokálisat választ, hanem csak egy dallamot. A daloknál mindig nagyobb lehet a veszélye, hogy felcsendülnek valahol, és akaratlanul meghallgatja.
Dália bólintott: Jó, akkor már tudom. Mikor gitározni tanultam, volt egy Carulli kottám, sok ujjgyakorlathoz jó apró gyakorlattal. Volt egy közöttük, amelyiket akkoriban minden nap lejátszottam a gyakorláshoz való bemelegítésként.
HalkanCsobogóVíz megkérdezte: El tudná körülbelül dúdolni?
Dália kicsit bizonytalanul bólintott és belekezdett. Önmaga is meglepődött, mert némi döcögés után egészen tűrhetően fel tudta idézni a darabot.
HalkanCsobogóVíz megnyomott a berendezésen egy gombot, és alig telt el néhány perc, máris hallgathatták, ahogy gitáron játszotta valaki Carullinek ezt a pár sorát.
Eközben a másik három fülkében is megtörtént a zeneválasztás. Filomena egy kevéssé ismert Vivaldi darab zárórészét választotta, Cecil Händel egyik, szinte sohasem hallható áriájának néhány sorát, Nátán pedig egy apokrif zsoltárnak ismeretlen szerzőtől történt megzenésítését. Természetesen mindez az egyes párosok titka maradt.
A három hét az előre eltervezett napirend szerint folyt le, és nagyon gyorsan elrepült. Dáliát, Filoménát, Cecilt és Nátánt mintha kicserélték volna ezalatt az idő alatt. Olyan távolinak és illúzórikusnak érezték a világot, amit maguk mögött hagytak, és annyira sikerült elmerülniük itt egy egészen másfajta közegben, hogy a három hét végét úgy élték meg, mint egy váratlan és kellemetlen felébredést egy szép álomból. De azért természetesen felébredtek. Kicsit csodálkoztak önmagukon, hogy lám, egyszer sem gondoltak az otthonhagyottakra, mindarra, ami az életüket jelenti és jelentette, nem hiányoztak a napi kapcsolatok az interneten. De az elcsodálkozást mindjárt egyfajta visszakapcsolódás követte, a fejükbe, a gondolataik közé visszatért a három héttel korábban kiszorított világ. Mindannyian úgy értékelték magukban, hogy a tanfolyam 'megérte a pénzt', nemcsak és nem elsősorban a tökéletes kikapcsolódás miatt, hanem azért az ajándékért, amit magukkal vittek. Mert ajándék a különleges képesség, amit kaptak: bármikor kiszállhatnak az életükből, anélkül, hogy valamiféle mérget vagy egyéb eszközt hurcolnának magukkal.
A kolostor vezetője elgondolkodva nézett a távozók után. Vajon melyikük mit kezd majd a tudással, amit kapott? Lesz köztük, amelyik egyszerűen elfelejti? Lesz, aki tovább akar lépni a tanulásban, és visszajön ide hozzájuk? Lesz, aki ennek segítségével választja majd a halált? Tudta, hogy a tudás, amit kaptak, nem veszélyes senki másra, mint önmagukra, ha óvatlanok. De ilyen baleset sem fordult elő még.
Mit tud kezdeni az egyén az olyan tudással, ami csak az övé, amit a környezete nem tud és gyakran badarságnak tart? Nem könnyű kérdés, és természetesen sokkal általánosabb, semmint csak arra vonatkozna, amilyen ajándékot a távozók kaptak.

“Egy különleges tanfolyam” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tibor,
    örülök, hogy tetszett.
    Tényleg kicsit más világ, térben és időben, talán India, talán Tibet. Több régi vallás foglalkozott ilyennel.
    Köszönöm szépen a hozzászólást.
    Szeretettel üdv:
    Márta

Szólj hozzá!