Fogadalom: Negyedik történet

Nagyot reccsent az éjszaka. Kékes palástját vette fel a nap, mely úgy ragyogott teljes telibe, mintha legalábbis azzal akart volna dicsekedni, hogy meleget is tud adni hozzá. Színtiszta hivalkodás volt az csupán, mert még az ágra tapadt, apró zúzmarák se remegtek bele a pirkadatba, s táncot járt a lehelet, ha a tüdőből kiszaladt.
Ő messziről, apró pontként nézte a napot. Onnan, ahol állt, azonban igencsak hatalmasnak érezte magát. Ennek tudatában vette hát sorra a gondolatait.
– Nohát! Ki látott már ilyet! Ilyen csúnyán meghízni! Én biztos nem engedném meg az ilyesmit magamnak! – dohogott, miközben a napot csepülte, és magát méltatta. – Adni kell magunkra, nem szabad az időt sajnálni a testre, az energiát meg főleg nem! – mondta tovább. – Hisz van itt hely elég! – nézett körbe, és tett néhány megcifrázott futólépést. Apró, túlhízott lábai azonban nem bírták az iramot, s néhány pillanat múlva gazdájuk elterült a jeges földön. Drámai hatásokat szemléltetve tápászkodott fel, megállás nélkül korholva tovább a tűzgolyót.
– Látod, ez is miattad van, lustaság! És még miránk fanyalognak! Hát kérem, én biztonsággal kijelentem, hogyha mindenki úgy végezné a munkáját, mint te, nem lenne az egész világból semmi! Tudod mi vagy te? Megmondom én kereken! Szabotőr! Szemfényvesztő!
Aztán kedvtelenül leült, és marcona szemekkel figyelte tovább az ébredő sugarakat, ahogy gyenge karjaikkal tovanyújtóztak.
– Nahát! Már mozogni is alig tudsz! Hát várhatok én idelent a melegre! El is ment a kedvem mindentől! – mondta csalódott hangon a magáét, a hirtelen mozdulatoktól erősen lihegve. S hogy valamiképp mégis vigasztalódjon, maga elé vette a lábast, és teli pofával falatozni kezdett. De még aközben is egyre mondta, csak mondta, az ennivaló pedig két oldalt folyt kifele a szájából.
– Tehát mindennap egy kis mozgás, mértékletesség, és semmi stressz! Nem akarok ilyen kövéren, lustán megöregedni, mint te! – fogadkozott az újévi malac december harmincegyedikén hajnalban, mit sem sejtve.