Fogadalom: Ötödik történet

Rég történt. A nyáron múlt 33 éve. Akkor lettem először szerelmes életemben. És nagyon fiatal is voltam.
Abban az évben szereltem le a katonaságból. A barátom úgyszintén. Tizenhat hónapig nem láttuk, nem hallottuk egymást, és bár nagyban próbálkoztunk, még levelet sem sikerült váltanunk egymással ez alatt az idő alatt. Zajlott az életünk.
Még két hétig a pihenő szabadságunkat töltöttük, ahogyan annak idején szokás volt. A barátomnak az az ötlete támadt, hogy bejelentkezik az Ifjúmunkás* társkereső rovatába, hogy megismerhesse a párját. Véleménye szerint úgy könnyebb volt, mint személyesen ismerkedni. Hisz nagy a világ… Aztán amikor egy hét elteltével valósággal ömleni kezdtek hozzá a levelek az ország különböző szögleteiből, neki köszönhetően megismertem Őt. A barátomnak nem tetszett a lány stílusa, ezért nekem ajánlotta, én pedig örömmel elfogadtam. Főleg azután, hogy megláttam a keresztnevét a levele hátulján, és tetőtől talpig libabőrös lettem tőle. Pedig csak a nevét olvastam el…
Előbb levelezni kezdtünk, én meg a lány, s ezáltal apránként ismerkedni. Megosztottuk egymással nemcsak a kedvenc időtöltésünket, hanem a legféltettebb, legrejtettebb álmainkat, vágyainkat is. Mondanom sem kell, hogy fülig szerelmes lettem a lányba. Babába. Mert úgy becéztem, Ő pedig szívesen elfogadta tőlem ezt az apróságot. Addig-addig, hogy végül az egyik levelemben megfogadtam neki, hogy amikor eljön az ideje, akkor feleségül fogom venni. Fehér menyasszonyi ruhába fogom az oltár elé vezetni. Mert tudtam, éreztem, hogy Ő a Párom! Nemcsak egy húron pendültünk egymással, hanem mintha ezer éve vagy ezer élete ismernénk is egymást! Minden olyan csodálatos volt!
Egészen addig, amíg egypár találkozás után azt kérte tőlem: szakítsuk félbe a kapcsolatunkat két évre. Addig ő beiratkozik az egyetemre és megkezdi a tanulmányait, én pedig időközben tovább szakképesítem magamat a munkahelyemen. Úgy nagyobb esélyünk lesz mindkettőnknek a helytállásra, a közös család alapítására. Babámnak ez a kérése úgy ért engemet, mint derült égből a villámcsapás. Azt hittem, hogy (már) nem szeret engemet. A két évet hosszú időnek találtam, és el sem tudtam képzelni, hogyan fogunk mindent újra kezdeni. Vagy legalábbis ott folytatni, ahol abbahagyjuk…
Előbb megijedtem, aztán dühös lettem, és aszerint viselkedtem. Most szégyenlem magamat, amiért csak ennyi eszem volt akkoriban, csak ennyi megértésre és elfogadásra voltam képes, hogy olyan kevés volt a türelmem, és nem bíztam meg a szerelmemben. Egy év sem telt el az időszakos elválásunk után, én máris más kapcsolatban voltam. És nem kerestem meg újra őt a két év eltelte után…
Ember tervez, isten végez – tartja a közmondás. Én is hasonlóképpen jártam. Az egészségem tönkrement, majd a házasságom úgyszintén. A feleségem elvált tőlem, a gyermekekkel pedig külföldre költözött, mert talált magának és nekik egy egészséges és erős férjet és apukát. Én egyik kapcsolatból a másikba szöktem, az egészségem még jobban tönkre ment, boldogtalan, komor és rossz ember lettem.
Nyolc és fél éve hirtelen csoda történt. Nyár eleje volt, szombat délelőtt, hét ágra sütött a nap, amikor a tízóraizás után úgy döntöttem, hogy vásárolni megyek az egyik közeli kisüzletbe. Amikor odaértem, éppen nyitni akartam a bejárati ajtót, ám váratlanul kijött az üzletből Ő! Életem első szerelme! Annyira sietett haza a családjához ebédet főzni, hogy észre sem vett. Én kellett, hogy utána szaladjak és megállítsam, mielőtt elhajt a személygépkocsijával. Dörömböltem, kiabáltam, az autó szélvédőjét ütögettem, hogy észrevegyen. Észre is vett. Rögtön kiszállt a kormány mellől, és mellém jött a járdára. Mindketten annyira megdöbbentünk ettől a váratlan és csodálatos találkozástól, hogy alig tudtunk szóhoz jutni. Elfelejtettük megölelni és megpuszilni egymást. Csak álltunk ott a járda szélén, és el sem mertük hinni, hogy igaz! Hogy huszonöt év elteltével ismét találkoztunk!
Váltottunk néhány szót, aztán mindketten hazamentünk. Megkerestük egymást a legnagyobb közösségi hálón, és ott folytattuk, amit még lehetett. Sok mindent meséltünk egymásnak: a múltunkról, a jelenünkről. Ekkor értettem meg igazán, hogy Ő mindig is szeretett engem, csak én nem értettem meg a vágyát, a kívánságát, hogy folytassa a tanulmányait. Ekkor fogadtam meg magamnak: többé nem ígérek senkinek semmit se. Ha az első fogadalmamat nem sikerült betartanom, pedig az lett volna számomra az igazi, akkor a többit nem is akarom! Hogy betudom-e vagy sem tartani, az már nem (volt) érdekes.
Nyolc éve történt ez a felismerés. Ekkor fogadtam meg magamnak, hogy soha többé nem fogadok meg semmit se. Hogy nem ígérek többé semmit se. Soha senkinek, még magamnak se. Ha valamit sikerül betartanom, mert vannak vágyaim, céljaim és megvalósításaim, akkor jó, ha pedig nem sikerül, akkor úgy is jó. Hisz mindennek eljön az ideje, előbb vagy utóbb, akár akarjuk, akár nem. Akár megfogadjuk, akár nem. Akár teszünk érte, akár nem.
Ami pedig a legutóbbi fogadalmamat illeti, azt amelyiket nyolc évvel ezelőtt tettem, sikerült is betartanom. Azóta is. Amióta pedig nem fogadkozom, azóta nyugodtabb, békésebb, kiegyensúlyozottabb, vidámabb és elégedettebb vagyok. Magammal és másokkal is.

*Ifjúmunkás = 1922–1989 között Romániában kiadott magyar nyelvű hetilap.