Éhség


Ha dédihez megyünk látogatóba, már előre felkészülök arra, hogy ezredszerre is végighallgassam fiatalkori élményeit.
Legutóbb azonban meglepett. Olyan történetet mesélt el, amit soha azelőtt nem hallottam.
Most az ő szavait idézem:
„Képzeld el te, aki anya vagy, milyen lehetett az élet szopó csecsemővel ötvenhat őszén.
Hivatalban dolgoztam. Lázongás ide, csecsemő oda, dolgozni kellett. Gyakran úgy szöktem haza, hogy meg tudjam szoptatni a fiamat. Nem voltak tekintettel semmire.
Egy nap, ahogy beértem a munkahelyemre, szólt a főnököm, hogy hagyjak mindent, menjek haza és addig ne jöjjek amíg nem hívnak.
Mit tegyek? Ha nem dolgozom, miből tartom el a családot? Kétségbe estem, de nem volt mit tenni, mert kituszkoltak az épületből.
Odakint nagy volt a felfordulás. Szólt a sziréna, mindenfelé rémült, menekülő emberek.
Én is rohanni kezdtem hazafelé. Egyszer csak megláttam, hogy az egyik utcában emberek állnak sorban. Nem rohannak, csak állnak rendületlenül. Valami megmozdult bennem.
Kenyér. Kenyérért állnak a sorban.
Repülők zúgtak el felettünk, de bennem is feltámadt az ösztön. Otthon várnak rám a gyermekeim, éhesek. Kell a kenyér, hát beálltam a sorba.”
A döbbenettől alig tudtam megszólalni. – Lehetséges, hogy az éhség legyőzi a félelmet? – kérdeztem végül.
– Talán nem, ha csak magunkról van szó – válaszolta dédi, – de ha az embernek gyermekei vannak, akkor nincs helye félelemnek ott, ahol az éhség az úr.

Írta: Kondra Katalin

“Éhség” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!

    Hallomásból tudom, (bár éltem már akkor, 3 éves voltam), hogy 2-3 éves babot főztek, mert nem volt másik. Kenyeret otthon sütöttek, talán az akadt a háznál, bár hallottam a padlás lesöprésekről is.
    Engem csak az aggasztott a történetben, hogy amíg a dédi, a "valamikori kisgyermekes anya" sorbanállt kenyérért, gyermekeit otthon nem fenyegette-e veszély?

    Rövid, de lényegre törő kis írás.

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    🙂

  2. Kedves Kati!
    A rövid történetbe is be lehet rejteni a mondanivalót, és neked ez sikerült.
    Szeretettel: Titanil

  3. Kedves Katalin!
    Nekem, mint a fantázia hívének, két okból nem tetszik az írásod. 1: Úgy veszem észre, hogy megtörtént eseményt írtál le. 2: Az 56-os időszak lerágott csont. Már korábban írtam valakinek, hogy minden tiszteletem az 56-os hősöké, de már kissé unalmas téma. Talán egy kitalált történettel, más évszámmal sokkal jobb lenne.
    Üdv: E.C.

  4. Kedves Kata!
    Jó a téma, amit választottál, de én jobban kidolgoztam volna…
    Judit

  5. Kedves Katalin!
    "Az éhség legyőzi a félelmet"? Szerintem is igen erre a kérdésre a válasz, pláne, ahogy a Dédi mondta, ha az embernek gyermekei vannak.
    Nagyon szép kis írást olvashatunk Tőled megint!
    Sok szeretettel Eszter

  6. Kedves Katalin!
    Csatlakozom, az előttem szóló Gyöngyihez. Szebben én sem tudtam volna megfogalmazni.
    Szeretettel: Tara.

  7. Kedves Katalin.
    Igazán gratulálok ehhez az emlékezésről szóló, valóban megszívlelendő prózádhoz. Élvezettel olvastam. Sőt emlékezetemben felrémlett az a nao, amikor a kenyérért álló emberek közé lőttek, és többen meghalltak, megsebesültek. Édesanyámnak az volt a szerencséje aki értünk állt sorba, hogy az üzlet ajtajában állt már és az emberek szó szerint belőkték az üzletbe félelmükben, és menekülésük hevében.
    Gratulálok az írásodhoz sok sikert kívánok Szeretettel Gyöngyi.

Szólj hozzá!