Tárva az ablak, a nappali hőség narancsbőrének ráncait már a kora-éj simítja ki. Merengve nézem, amint az utolsó vonat ablakai tompa fénycsíkot húznak a csillagmező felé.
Párom bosszús, már-már korholó hangja figyelmeztet a szobából:
– Nem tudok a karodba omlani, mintha mi sem történt volna… Egy közeli ismerősömet megcsalta a pasija, mégis együtt maradtak, de a tüske ott maradt – ez is benne van a pakliban, hogy a tüske valahogy mindig bent ragad.
– Jaj, én ilyet nem mondtam, mindössze, hogy bízzál bennem, és engedd bizonyítanom szeretetemet, engedd, hogy melletted legyek, hogy kiengeszteljelek végre ellenérzéseidből. Hiszen a tüske kihúzható. Talán fájdalmas, de utána soha többé nem fog sajogni, ha viszont bent hagyod, akkor is szúr majd, amikor az a bokor, amelyik megsebzett, már rég kipusztult.
A feszült csendben rövidke spárgadarabra akadok, ide-oda forgatom az ujjaim között. A bizalom is egy ilyesmi madzag – hümmögök magamban. Ha elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó ott marad. Egy kötél, azaz egy kapcsolat a csomók, a gondok összessége, anélkül csak ruhaszárításra alkalmas, pont tőlük lesz bivalyerős!!!
– Hidd el, próbálom a matrózoktól ellesni a helyes csomózás titkát – jelzem a zsinórt lobogtatva –, mert senki sem dobhat ki egy elszakadt kötelet.
– És ha az a kötél cafatokban megtépázott?
– De nem az! Mert az csak óriási és hosszú viharban szakadhat darabokra.
– Elég volt! Sokáig ügyesen kavartad a lapokat, kendőzve az aduk hiányát, elterelve a figyelmet a gyarló valóságról… Valaki a pénz reményében, én a felejtés kedvéért hagyom el hamarosan fogyatékos hazámat.
– A valóságot mégsem látod, de ami ennél sokkal nagyobb baj, soha nem is akartad látni, hisz az ellentmondana a te jól felépített világképednek, ahol senki sem lehet más, mint amilyennek azt te elképzeled, illetve szeretnéd. A mocsárnak is van alja, ahonnan már csakis felfelé vezet az út, már amennyiben nem fulladtunk már bele régen. És itt kezdődik a bizalom, amit én egyelőre nem vélek felfedezni benned. Inkább menekülőre fogod?
Előttem súlyos elhatározás fogan, világosan érzem a másik gondolatainak vad sugarait: szakítani fogok vele, el fogom felejteni őt, meg fogom mondani neki, hogy nem akarom többé szeretni. Meg fogom mondani, hogy már most sem szeretem sőt, soha nem is szerettem. Nem fognak meglágyítani könyörgő pávaszemei, amelyekkel oly édesen mustrál. Mert sírni fog, tudom. Nagyon fog fájni a szíve, mert minden reménye összeomlik egyetlen kimondott szavamra. És még jobban fog szeretni, mint valaha. Talán boldogok leszünk… távol egymástól.
Tán elnyújtott monológba kezdene, mégis csupán ennyit mond: – A kapcsolatok nem maguktól halnak el, mi öljük meg önzőséggel, hanyagolással, hazugságokkal és értelmetlen titkokkal. Istenhez fohászkodom – fejezi be.
Beszökött hát a szívébe a dermesztő ítélet, szinte belefagytak a könnyek; gyanítom, megroskadt, mégsem bánja.
– Istenhez akkor fordulunk, mikor már nem bízunk senkiben, a környezetünk hirtelen hazuggá válik, senki nincs, aki hirtelen „megsimogatna”, és reményteli jövőt csepegtetne belénk…
– Isten engedi, hogy hibázz, de nem hagyja, hogy feladd a reményt! – közli rémisztő ridegséggel.
Nézem ezt az ágy szélén gubbasztó, magában őrlődőt, megkísérelek belecsimpaszkodni, mert megérintett az életösztön, és fázni kezdtem a lelkem mélyén. Most itt vagyok pőrére vetkőzve, dideregve. Belátom, többet vesztenék nélküle, mint egy fogékony, értelmes lényt. A magamba vetett hitem veszteném el.
– Inkább én érzem úgy, hogy rám nincs szükséged, hisz így is átugrasz a tűzkarikán… jogos taps a jutalmad – ébreszt fel ábrándozásomból.
Hirtelen szilaj szél szökik be az ablakon, hűvös lehelete enyhít valamit a forróságon. Meglebbenti az asztalon azt a cetlit, ami szintén nem esett jól nekem: éppúgy bántó volt a benne lévő véleménye, mint megalázó, mintha rögtönítélő bíróság előtt álltam volna, amikor olvastam, hisz amíg nincs mellette egy dicsérő lista is, addig egyoldalú a kritika, hacsak nem gondolja a szerelmem, hogy semmi jó sincs bennem. A múlt pedig összefércelhető, mert nincs értékesebb, mint egy foltozott zokni, amitől képtelen szabadulnunk, igazi régi darab, hozzánk nőtt, bensőnk mélyén látjuk benne a szépet is, ezért hálásak lehetünk, hogy megadatott nekünk bárkinek a szerelme.
Kezemmel cirógatom imádottam feje búbját. Szeretem, ha beleláthatok a szemébe, ha kobakom beletemethetem selymes, meglepően hosszú hajába. Szeretem lehelgetni a hajszálait, apró csókokkal illetni a fülcimpáit, miközben izgalmas fürtjei arcát simogatják. Ilyenkor lehunyom szemem: érzem, mintha az egész életem arra a néhány pillanatra nehezedne, ám az a perc mégis roppant légies. A gondolat egészen a vágyig hatol, majd partot ér a boldogság szigetén: végigfekszem a vízparti homokban, betakar tekintetének gyöngyöző melegsége. Megszólalni is alig bírok, tátogok feléje:
– Ha életünk egy doboz volna, először mindig a nagyobbacska köveket tegyük bele, aztán a kisebb kavicsokat, végül szórhatjuk rá a homokot, amely minden rést kitölt. A nagyobb darabok utalnak a fontos dolgainkra, a kavicsok a szükségesekre, míg a homok az apróságokra, melyek kiegészítik a mindennapjainkat. Ha megpróbálnánk fordítva cselekedni, elsőként a homokot betölteni, azaz minden időnket és energiánkat az apróságokra fordítani, nem maradna a dobozunkban hely az alapvető értékeinknek.
– A hegy lehet nagyobb egy kavicsnál, ám általában nem a hegyben botlik meg az ember – feleli, ki sem pillantva fásultságából.
Halvány sárga fény robban a zeniten. Itt a Napfelkelte-blúz, melyet a felkelő aranykorong ihlet, hisz épp olyan a horizonton, mint szőkeségünk szépsége.
– Lehetünk bajban, lehetünk kínos szituációban, részesülhetünk buktatókban, ám egy új nap mégiscsak egy új nap a létünkben! Mi is így keljünk hát fel, hogy a belső Napunk uralja vitathatatlan géniuszunkat, életörömünket. Leginkább a művészek tudják – tőlük hallottam –, hogy az első pillanatban dől el minden. Ezért koncentrálnak már a mű kezdetének első minutumában is teljes energiával, ezért keresik magukban a nyugodt és pozitív hajtóerőt – amit Te Gondviselésnek nevezel –, ami kedvet és ihletet ad nekik 24 órára. Neked is fel kell idézned az elmúlt napok örömeit, mert az ad tápot a fojtóbb időkre. Ha rátekintünk arra a sugárzó körre – mutatok az égaljára –, szívjuk magunkba termékeny vitalitását, hogy együtt élhessük meg ezt a csodát!
Kedvesem kinyújtja két tenyerét az ablakon, mint aki menten elkapja azt a diszkoszt, ám ijedten be is emeli: parányi varázslat… egy hajszálvékony ezüstös gyűrű ragyog rajta. Páracseppel a szememben nézem:
– A világon az egyik legszebb dolog a múlékony tiszavirág és ez a rövid életű hópehely a tenyereden. Úgy fest, hasztalan voltak jelen az életünkben, mintha mindörökre eltűntek volna, ám csupán más dimenzióba léptek. Hirtelen mélységük lett, mely bennünk, miáltalunk jött, jön létre.
Látni, hallani vélem: szívében még hó pihen, szikrázik a fénye, a lelkéből szólni kezd halkan egy dal, körülötte mégis béke és nyugalom honol, gyertyánk fűszeres fénye még sokáig lángol, nem fújja már a nyári szél, kezed a kezemben, pirosló arcunkba hókristály cseppen, mert most ez a lényeg, nem az, ki a fiú, ki a lány! A fülébe súgom:
– A boldogság egy szédítő kráter, melynek nyílását az évek kínjai eltorlaszolták, ám a láva kitörésre vár, mely felolvasztaná végre a jeget a szívedről, megsemmisítené gyötrő téli világod. És akkor onnan a romlás, akár a kavargó, iszapos víz felett feszülő híd, tovatűnik a semmibe. Mert a szívlakatot helyezzük a rácsra, nem a rácsot a szívünkre.
Párom bosszús, már-már korholó hangja figyelmeztet a szobából:
– Nem tudok a karodba omlani, mintha mi sem történt volna… Egy közeli ismerősömet megcsalta a pasija, mégis együtt maradtak, de a tüske ott maradt – ez is benne van a pakliban, hogy a tüske valahogy mindig bent ragad.
– Jaj, én ilyet nem mondtam, mindössze, hogy bízzál bennem, és engedd bizonyítanom szeretetemet, engedd, hogy melletted legyek, hogy kiengeszteljelek végre ellenérzéseidből. Hiszen a tüske kihúzható. Talán fájdalmas, de utána soha többé nem fog sajogni, ha viszont bent hagyod, akkor is szúr majd, amikor az a bokor, amelyik megsebzett, már rég kipusztult.
A feszült csendben rövidke spárgadarabra akadok, ide-oda forgatom az ujjaim között. A bizalom is egy ilyesmi madzag – hümmögök magamban. Ha elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó ott marad. Egy kötél, azaz egy kapcsolat a csomók, a gondok összessége, anélkül csak ruhaszárításra alkalmas, pont tőlük lesz bivalyerős!!!
– Hidd el, próbálom a matrózoktól ellesni a helyes csomózás titkát – jelzem a zsinórt lobogtatva –, mert senki sem dobhat ki egy elszakadt kötelet.
– És ha az a kötél cafatokban megtépázott?
– De nem az! Mert az csak óriási és hosszú viharban szakadhat darabokra.
– Elég volt! Sokáig ügyesen kavartad a lapokat, kendőzve az aduk hiányát, elterelve a figyelmet a gyarló valóságról… Valaki a pénz reményében, én a felejtés kedvéért hagyom el hamarosan fogyatékos hazámat.
– A valóságot mégsem látod, de ami ennél sokkal nagyobb baj, soha nem is akartad látni, hisz az ellentmondana a te jól felépített világképednek, ahol senki sem lehet más, mint amilyennek azt te elképzeled, illetve szeretnéd. A mocsárnak is van alja, ahonnan már csakis felfelé vezet az út, már amennyiben nem fulladtunk már bele régen. És itt kezdődik a bizalom, amit én egyelőre nem vélek felfedezni benned. Inkább menekülőre fogod?
Előttem súlyos elhatározás fogan, világosan érzem a másik gondolatainak vad sugarait: szakítani fogok vele, el fogom felejteni őt, meg fogom mondani neki, hogy nem akarom többé szeretni. Meg fogom mondani, hogy már most sem szeretem sőt, soha nem is szerettem. Nem fognak meglágyítani könyörgő pávaszemei, amelyekkel oly édesen mustrál. Mert sírni fog, tudom. Nagyon fog fájni a szíve, mert minden reménye összeomlik egyetlen kimondott szavamra. És még jobban fog szeretni, mint valaha. Talán boldogok leszünk… távol egymástól.
Tán elnyújtott monológba kezdene, mégis csupán ennyit mond: – A kapcsolatok nem maguktól halnak el, mi öljük meg önzőséggel, hanyagolással, hazugságokkal és értelmetlen titkokkal. Istenhez fohászkodom – fejezi be.
Beszökött hát a szívébe a dermesztő ítélet, szinte belefagytak a könnyek; gyanítom, megroskadt, mégsem bánja.
– Istenhez akkor fordulunk, mikor már nem bízunk senkiben, a környezetünk hirtelen hazuggá válik, senki nincs, aki hirtelen „megsimogatna”, és reményteli jövőt csepegtetne belénk…
– Isten engedi, hogy hibázz, de nem hagyja, hogy feladd a reményt! – közli rémisztő ridegséggel.
Nézem ezt az ágy szélén gubbasztó, magában őrlődőt, megkísérelek belecsimpaszkodni, mert megérintett az életösztön, és fázni kezdtem a lelkem mélyén. Most itt vagyok pőrére vetkőzve, dideregve. Belátom, többet vesztenék nélküle, mint egy fogékony, értelmes lényt. A magamba vetett hitem veszteném el.
– Inkább én érzem úgy, hogy rám nincs szükséged, hisz így is átugrasz a tűzkarikán… jogos taps a jutalmad – ébreszt fel ábrándozásomból.
Hirtelen szilaj szél szökik be az ablakon, hűvös lehelete enyhít valamit a forróságon. Meglebbenti az asztalon azt a cetlit, ami szintén nem esett jól nekem: éppúgy bántó volt a benne lévő véleménye, mint megalázó, mintha rögtönítélő bíróság előtt álltam volna, amikor olvastam, hisz amíg nincs mellette egy dicsérő lista is, addig egyoldalú a kritika, hacsak nem gondolja a szerelmem, hogy semmi jó sincs bennem. A múlt pedig összefércelhető, mert nincs értékesebb, mint egy foltozott zokni, amitől képtelen szabadulnunk, igazi régi darab, hozzánk nőtt, bensőnk mélyén látjuk benne a szépet is, ezért hálásak lehetünk, hogy megadatott nekünk bárkinek a szerelme.
Kezemmel cirógatom imádottam feje búbját. Szeretem, ha beleláthatok a szemébe, ha kobakom beletemethetem selymes, meglepően hosszú hajába. Szeretem lehelgetni a hajszálait, apró csókokkal illetni a fülcimpáit, miközben izgalmas fürtjei arcát simogatják. Ilyenkor lehunyom szemem: érzem, mintha az egész életem arra a néhány pillanatra nehezedne, ám az a perc mégis roppant légies. A gondolat egészen a vágyig hatol, majd partot ér a boldogság szigetén: végigfekszem a vízparti homokban, betakar tekintetének gyöngyöző melegsége. Megszólalni is alig bírok, tátogok feléje:
– Ha életünk egy doboz volna, először mindig a nagyobbacska köveket tegyük bele, aztán a kisebb kavicsokat, végül szórhatjuk rá a homokot, amely minden rést kitölt. A nagyobb darabok utalnak a fontos dolgainkra, a kavicsok a szükségesekre, míg a homok az apróságokra, melyek kiegészítik a mindennapjainkat. Ha megpróbálnánk fordítva cselekedni, elsőként a homokot betölteni, azaz minden időnket és energiánkat az apróságokra fordítani, nem maradna a dobozunkban hely az alapvető értékeinknek.
– A hegy lehet nagyobb egy kavicsnál, ám általában nem a hegyben botlik meg az ember – feleli, ki sem pillantva fásultságából.
Halvány sárga fény robban a zeniten. Itt a Napfelkelte-blúz, melyet a felkelő aranykorong ihlet, hisz épp olyan a horizonton, mint szőkeségünk szépsége.
– Lehetünk bajban, lehetünk kínos szituációban, részesülhetünk buktatókban, ám egy új nap mégiscsak egy új nap a létünkben! Mi is így keljünk hát fel, hogy a belső Napunk uralja vitathatatlan géniuszunkat, életörömünket. Leginkább a művészek tudják – tőlük hallottam –, hogy az első pillanatban dől el minden. Ezért koncentrálnak már a mű kezdetének első minutumában is teljes energiával, ezért keresik magukban a nyugodt és pozitív hajtóerőt – amit Te Gondviselésnek nevezel –, ami kedvet és ihletet ad nekik 24 órára. Neked is fel kell idézned az elmúlt napok örömeit, mert az ad tápot a fojtóbb időkre. Ha rátekintünk arra a sugárzó körre – mutatok az égaljára –, szívjuk magunkba termékeny vitalitását, hogy együtt élhessük meg ezt a csodát!
Kedvesem kinyújtja két tenyerét az ablakon, mint aki menten elkapja azt a diszkoszt, ám ijedten be is emeli: parányi varázslat… egy hajszálvékony ezüstös gyűrű ragyog rajta. Páracseppel a szememben nézem:
– A világon az egyik legszebb dolog a múlékony tiszavirág és ez a rövid életű hópehely a tenyereden. Úgy fest, hasztalan voltak jelen az életünkben, mintha mindörökre eltűntek volna, ám csupán más dimenzióba léptek. Hirtelen mélységük lett, mely bennünk, miáltalunk jött, jön létre.
Látni, hallani vélem: szívében még hó pihen, szikrázik a fénye, a lelkéből szólni kezd halkan egy dal, körülötte mégis béke és nyugalom honol, gyertyánk fűszeres fénye még sokáig lángol, nem fújja már a nyári szél, kezed a kezemben, pirosló arcunkba hókristály cseppen, mert most ez a lényeg, nem az, ki a fiú, ki a lány! A fülébe súgom:
– A boldogság egy szédítő kráter, melynek nyílását az évek kínjai eltorlaszolták, ám a láva kitörésre vár, mely felolvasztaná végre a jeget a szívedről, megsemmisítené gyötrő téli világod. És akkor onnan a romlás, akár a kavargó, iszapos víz felett feszülő híd, tovatűnik a semmibe. Mert a szívlakatot helyezzük a rácsra, nem a rácsot a szívünkre.
Érdeklődéssel olvastam a novellát. Vártam, hogy a nagy melegből, mikor jön el a tél, de a végén kiderült, hogy lelki télről szól az írás.
Szeretettel: Rita:]