Három

Mari már nehezen mozgott. A telefonja is lemerült. Nem merte megkeresni a töltőjét. Furcsán és egyre gyakrabban nyilallt a fájdalom a hasába. Nem, nem hívhat mentőt! Átlépte a földön horkoló, „betépett” élettársa testét, majd magához vette a szüléshez előkészített sporttáskáját. Szuszogva húzta magára a csizmáját, aztán magára borította a télikabátját és a terhessége utolsó heteiben kialakult, csámpás lépteivel elindult a megállóba. Már az első gyerekkori emléke is az intézethez kötődött. Sok csomag volt a nagy fenyőfa alatt és az egyiket ő bonthatta ki. Csokoládé, egy sapka, egy sál volt benne. És egy sokat látott Barbie baba. Gyönyörűnek látta, pedig az arca az egyik oldalon be volt horpadva és a haját valaki rövidre vágta. Sajnos csak néhány napig lehetett az övé, mert az egyik fiú letépte a fejét és lehúzta a vécébe. Aztán már nem is szeretett volna másik babát. A nevelőszülőktől szökött el először. Utált náluk lenni. Később minden adandó alkalmat megragadott, hogy megszökjön. Sokkal többet volt távol, mint az intézetben. Hallotta, hogy a nevelők is a háta mögött „Télak” Királylánynak csúfolják. Végül összetalálkozott az élettársával azon a csodálatosnak tűnő éjszakán, a fűtött váróteremben. Azt hitte, ez a szerelem. Egészen addig, míg nem hozta fel azt az idősebb férfit a lakásba. Hogy pénzért szexeljen vele. Mert kellett a pénz. Nagyon kellett. Kábítószerre. Jobban, mint a szerelem. Mária először kisírta szemét. Aztán napokig nem szólt, alig evett, csak gubbasztott az ágyban. A kábítószert mégsem próbálta ki, ami az ő esetében szinte csoda számba ment. Az élettársa nem is erőltette. Több maradt neki. Aztán nyolc hónapja észrevette, hogy terhes.
Gondolatait félbeszakította egy újabb erős fájás, de szerencsére már odaért a megállóba és leült a padra. Szeme sarkából látta, hogy hárman is várnak az éjféli autóbuszra. Az egyik várakozó – egy középkorú asszony – azonnal aggódva figyelni kezdte.
Márta a közeli város központi piacára akart bejutni. Olvasta a közösségi oldalon, hogy egy megkésett halszállítmányt ingyen szétoszt a rászorulóknak a legnagyobb halkereskedelmi társaság. Tudta, hogy nem véletlen, hogy az esti szunyókálása után ez volt az első hír, ami megjelent az ócska számítógépe monitorján. Talán mégis hazajön a fia a szentestére. Talán a menye is vele lesz. És a kisunokája. A Xanaxtól kótyagos fejében lámpásként gyulladt ki a vészjelzés. Még sem várhatja őket karácsonykor hal nélkül! Aztán ahogy recsegős ízületeitől tellett, kisietett a közeli megállóba. Ködös rossz érzéssel figyelte azt a hosszúhajú, terhessége utolsó időszakában lévő fiatal lányt, aki kacsázó járással, kezében egy sporttáskát szorongatva érkezett.
Sámuelnak – miközben várt a buszra – újra elöntötte az agyát a harag vérvöröse. Évek óta nem vette igénybe a tömegközlekedést. Autóval ment mindenhová húsz éves korától. Akkor szerezte meg a jogosítványt és éjszakai árufeltöltésekből összekuporgatott pénzéből megvásárolta az első autóját, a Rozsdásnak becézett, bontószökevényét. Azóta sok-sok év telt el. A klasszikus értelemben vett szerencse sohasem kísérte, de szorgalmas volt és kitartó. Egyre jobb autókat vásárolt. Majd – amikor megnősült – feleségével már egy nullkilométeres, még senki által nem használt autóval kezdte falni a kilométereket. A válás után a ház az asszonyé lett, az autó pedig az övé. De mit számít most már ez?! Be kell jutnia a városba, hogy két órakor leváltsa a kollégáját. Így állapodtak meg, amikor még nem okozott neki gondot a közelben lévő városba való bejutás. Hát igen. Akkor még egy igen jó autó volt a feneke alatt, kanyarodtak vissza gondolatai a kiinduláshoz.
Ádámnak nem volt más választása, haza kellett mennie. Talán beengedi az anyja. Talán nem sikerült a randija az újabb fickóval, akit pár napja szedett fel azon az online társkereső oldalon, ahol a szabadideje nagy részét töltötte. Az anyja boldogan vetette magát az új ismeretségbe. Úgy volt, hogy ő nem lesz útban, mert az apjánál tölti az egész karácsonyt. De az apja elutazott, csak elfelejtett neki szólni. Miközben a csengetés, majd a kopogás visszhangja is elhalt az ócska albérlet ajtaján, sikerült telefonon elérnie.
– Értsd meg fiam! Váratlanul jött ez a soha vissza nem térő lehetőség! – hadarta a telefonba.
Ádám biztosította róla – miközben az utolsó egységek lejártak a feltöltős kártyáján – hogy megérti. Aztán csak hallgatta a gépi sípolást. Nem mehet haza, nem mehet az anyjához, gondolta. Eszébe jutott, hogy a közelben lakik egy általános iskolai osztálytársa. Nagy meglepetést okozva beállított az évek óta nem látott fiúhoz. Azt gondolta, sikerül valamit kitalálnia, hogy hogyaan tovább, de semmi sem jutott az eszébe. Ráadásul túl sokáig maradt. Már vacsora közben is kínosan kérdezgették a volt osztálytársa szülei, aztán ahogy készülődött a család lefekvéshez, egyre tarthatatlanabb lett a helyzete. A nagy fali órán látta, hogy pár perc múlva éjfél. Tudta, hogy éjfélkor indul az utolsó autóbusz. Felugrott és gyorsan elköszönt a megkönnyebbült családtól. Talán ismét nem sikerült az anyjának az online randi. Talán már egyedül lesz otthon és bejut a kopár kisszobába, ahol a falakról vedlik a tapéta. Mennyire jó lenne már ott lenni, ahol egy szekrény, egy íróasztal, egy szék az összes bútorzat az ágyán kívül. Most nem is kéne több. Csak az az ágy, amibe beleroskadna és egy szebb életről szőné tizenhétéves álmait.
Tibor, miközben lelassította az autóbuszt a következő megállónál, ki tudja hányadszor megint arra gondolt, hogy sohasem szeretett volna autóbuszvezető lenni. Gyermekkorában főállású hős szertett volna lenni. Aztán tűzoltó, rendőr, vagy katona. A huszas évei közepe táján aztán már nagyon sikeres, nagyon milliomos vállalkozó, akinek minden ujjára jut egy csinos nő. Megpróbálta és úgy tűnt sikerül is. Öt év sem telt el, mire teljesen csődbe ment és eladósodott. Végül annak is örülhetett, hogy buszvezetői állást kapott és részletekben törlesztheti az adóhivatalnak a tartozásait és a bírságait élete végéig. De így milyen élet ez?! Teljesen üresen indult el a végállomásról, de az első megállóban négyen is vártak az utolsó járatra. Nincs ezeknek jobb dolguk karácsonykor?! – gondolta, miközben kinyitotta az első ajtót. Rájuk sem nézett, de mindegyiknek kilencven százalékos jegyet ütött be, hogy zsebre tegye a különböztet. Tudta, hogy most nem kockáztat, hiszen karácsonykor nincs ellenőrzés.
A négy utas jókora távolságra ült le egymástól. Mivel Tibor lekapcsolta a belső világítást és a távolsági busz egyenletes, monoton zúgással, ringatózva haladt.
Bambi senkinek sem akart rosszat. Főleg saját magának. Ám amikor a felszántott földön talált egy fél kukoricacsövet, úgy megörült, hogy nem vette észre, hogy lemaradt a családtól. Mire odaért a kőösvényhez, amin világító szemű szörnyetegek szoktak vágtázni, már csak az anyját látta várakozni a túloldali fák között. Kecses szökkenéssel akart átjutni a veszélyes szakaszon, amikor a kanyarból hatalmas fény áradt felé. Varázslatos, halálos fény. Megtört a szökkenése íve, az aszfaltra koccantak a patái és megbűvölten nézett az egyre erősebb fénybe.
Tibor először fel sem fogta, hogy egy őz áll az úttesten. Fékezni már késő volt, megpróbálta kikerülni az állatot. Először a lankás szántóföldre gurult le az első kereke, de még sikerült visszakormányoznia a járművet az úttestre. A jármű nem nyerte vissza az egyensúlyát, újra el kellett kapnia a kormányt. Aztán megint vissza. Végül a busz a fákon túli szalagkorlátnak csapódott, és egy pillanatig úgy is tűnt, hogy az majd megtartja, de aztán inkább átszakadt, és az autóbusz ugyan nem fordult át az oldalán, de lelassulva csúszni kezdett a sötét mélységbe.
Bambi még ekkor is az úton állt sértetlenül. Aztán, mintha álomból ébredt volna, megindult az anyja felé és eltűntek a sűrűségben.
A hirtelen fékezésre felriadtak az utasok. Márta a szélső ülésen ülve bóbiskolt, így már a szántóföldre lehaladáskor kiesett az autóbusz padlózatára és erősen beütötte a baltérdét, de megpróbált felállni, ám ekkor a busz a szalagkorlátnak csapódott, így újra elvesztette az egyensúlyát.
Sámuel és Mária egymástól távol, de az ablak melletti üléseken ülve meg tudtak kapaszkodni, beékelődve kitámasztották magukat, de Ádám a hátsó üléssor középső részéről védtelenül bukfencezett előre.
Tibor a kormányba kapaszkodva várta a földbecsapódást. Különös módon az autóbusz nem fordult fel és nem kezdett gurulni az oldalán, hanem lelassult és szinte ünnepélyesen oldalra fordult és csúszni kezdett a több napja tartó esőtől felázott, sziklástalajra tapadt felszíni földréteggel. Egyre lassult, majd nagy csattanással nekiütődött egy kiálló, nagyméretű szikladarabnak, aztán recsegve-ropogva megállt. A motor még akkor is járt, amikor óvatosan kimászott a vezetőülésből, de . Kinézett a sötétségbe. Lassan kirajzolódott egy hatalmas, kopasz, szürkén világító szikladarab, ami megállította a csúszásukat a negyvenöt fokos lejtőn.
-Halló? Jól vannak? – kiáltotta rekedten az utastér felé, de mivel azonnal nem kapott választ, hangosabban megismételte:
-Jól vannak? Nem sérültek meg?
-Én kizuhantam az üléssorból és beütöttem a térdemet. Nem bírok felállni – szólalt meg Márta.
-Én nem sérültem meg – mondta Sámuel.
A sofőr ülés előtt Tibor megtalálta Ádám testét. A fiú eszméletlen volt, de lélegzett. Lefektette egy kettes ülésre, amikor meghallotta Máriát:
-Nem sérültem én sem, de azt hiszem elfolyt a magzatvizem. Attól tartok, hogy mindjárt szülni fogok.
-Itt nem szülhet – ijedt meg Tibor és a zsebébe kotorászott a mobiltelefonja után
-Nincs térerő – mondta ki Sámuel, mielőtt előhúzhatta volna a készüléket. És valóban. A süketnéma készülékkel világítva visszafordult a vezetőülésbe és felkapcsolta az utastér világítását.
-Egy őz ugrott elém, azért gurultunk le, de úgy látom szerencsénk volt, mert fennakadtunk egy nagyobb sziklán. Megpróbálom megnézni mennyire stabil a helyzetünk. A központ rövidesen észreveszi, hogy eltűntünk és küldi a tűzoltókat és mentőket.
-Gondolja? Hiszen még csak az első megállót hagytuk el. Több, mint ötven perc van a menet idejéből…
– Ez sajnos igaz, de talán az úton közlekedők észreveszik, hogy átszakadt a szalagkorlát – elhallgatott, mert rájött, hogy szinte semmi esély erre éjjel – de aztán a többieket biztatva így folytatta – Biztos, hogy a következő megállókból valamelyik utas betelefonál az autóbusz kimaradása miatt. Hiszen máskor pár perc késés miatt is megteszik…Az a baj, hogy az autóbusz az ajtókra borulva állt meg, de ha kitörjük az ablakokat, ki tudunk mászni. Talán feljutunk az úttestre.
-Kérem várjanak! Én nem hiszem, hogy sokáig bírom – szólalt meg Mária, de a fájdalomtól elcsuklott a hangja.
Tibor kétségbeesetten jártatta a szemét, majd a még mindig a padlón ülő Mártán akadt meg a pillantása.
-Önnek van gyermeke? Tudja, hogy mit kell tennünk, asszonyom?
-Segítsenek felállni és ezt a lányt – hogy is hívnak, angyalom?
-Máriának.
-Engem Mártának hívnak. Szóval segítsenek Máriát úgy elhelyezni a padlón, hogy megnézhessem, mennyire előrehaladott állapotban van. A lány lábánál lévő táskából elővett egy köntöst és leterítette az oldalára borult busznak arra a részére, ahol nem voltak ülések és nem volt ablaküveg. Közben Ádám is magához tért és szédelegve megjelent. Segített Tibornak a lányt hátra kísérni. Hirtelen Márta Sámuelre nézett, a homlokához nyúlva próbálta felidézni az arcát, majd lassan, kásás hangon megszólalt:
-De hiszen én ismerem magát!
Ekkor Sámuel előtt is felvillant a tárgyalóteremi jelenet…a fekete ruhás asszony a bekeretezett, gyászszalagos fényképpel…
-Maga a fiamnak és a családjának a gyilkosa.
-Ott volt, tudja, hogy felmentett a bíróság.
-Mi történt? – kérdezte idegesen Tibor.
-Ez a férfi ütközött össze a fiam autójával. Mind meghalt. Ő pedig él!
-Kérem! Nagyon sajnálom, de a fia tért át az én sávomba. Felmentett a bíróság is – az utolsó mondatot szinte könyörgve ejtette ki Sámuel.
Sosem derült ki, hogy mit akart Márta válaszolni, mert ekkor Mária felsikoltott, és az idősebb asszony elfordult a férfitól, majd bicegve felé indult. A férfiak a busz elejébe indultak, de Márta hátra sem fordulva megszólalt:
-Valakinek segítenie kell Önök közül.
-Majd én! – ajánlkozott Ádám és az asszony a kezébe nyomott egy törölközőt a sporttáskából és a lány felé hajolt.
Mária sikoltozott és üvöltött. Tibornak sikerült a porral oltó készülékkel kitörni a szülő lánytól legtávolabb lévő ablaküvegét. A két férfi szinte menekülve kimászott.
-Hozunk segítséget – kiáltottak vissza, majd eltűntek a sötétségben.
Rövid vajúdás után előbukkant az újszülött feje, majd a teste.
-Fiú! – mondta hangosan Márta, majd ügyesen a törölközőbe burkolta a kisdedet és az ülőhelyzetbe segített Mária mellére tette. Ádám riadt boldogsággal hallgatta, ahogy először felsírt a kicsi.
A történet talán úgy fog véget érni, hogy megmentik őket és Márta magához veszi a két otthontalan fiatalt és a kisdedet. Talán nem fogják pótolni a fiáékat, de talán valamennyire betöltik a fájó űrt. Lehet, hogy így lesz, de most még egy különösen, erős fényű üstökös állt meg felettük. Ádám, Márta és Mária is felnézett az autóbusz ablaküvegen a különös égi csodára, aztán zöld fluoreszkálás árasztotta el az oldalra fordult autóbusz utasterét. A levegő megsűrűsödött és a három helyen is anyagtöbblet keletkezett. Először csak villódzva kezdtek látszani az emberszerű testek, éles kontúrral elválasztódva a virradat szürkeségétől, majd szó szerint testet öltöttek. Férfiak voltak. Egyikük kezében különös, sípoló tárgy látszott és a Mária mellén fekvő kisfiúra irányította a belőle áradó fénynyalábot.
A készülék munkához látott, kéken, pirosan, sárgán villogott, majd fehér fényt árasztva felcsipogott és leállt a zúgása. A középső férfi ránézett és leolvasta az értékeket.
-Nem ő lesz az! – közölte, mire a három férfi fáradtan összenézett, aztán kezdtek feloldódni a félhomályban és lassan eltűntek az autóbusz utasteréből.

“Három” bejegyzéshez 14 hozzászólás

  1. Kedves Éva! Magam is a három királyokra gondoltam…köszönöm szépen az olvasást és a gratulációt is! Nagyon jó lehetőség számunkra ez a publikálási lehetőség, és igazán örülök neki, hogy megint lehetőséget nyertem rá!😍

  2. Ezt a történetet éppen tegnap olvastam el. Az mindenképpen jó, ha véleményezik az olvasók. A kész tények elmaradása sem probléma, nálam egy új Megváltót kerestek az űrlények, akik akár angyalok is lehettek, de a három király is. Kinek hogyan tetszik. Gratulálok az íráshoz és a nyereményhez!

  3. Kedves Zsuzsa! Megleptél…Nekem eszembe sem jutott,pedig milyen eredeti és mégis kézenfekvő a te értelmezésed! 😍🤔🤔❤️

  4. Kedves Erzsébet!

    Nekem nem űrlények, hanem túlvilági lények jutottak az eszembe, akik azért jöttek, hogy a rendkívüli, nehéz körülmények között megszületett babát átvigyék a másvilágra. Aztán kiderült, hogy mégsem őt kell magukkal vinniük.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  5. Rajnai Rotter Csabának
    Kedves Csaba!
    Nemhogy elnézést kell kérned, hanem kifejezetten jól esik, hogy írásainkon keresztül ilyen közvetlenül összekapcsolódhatunk az olvasás, tovább gondolás időtartamára. A novellámról írtak igazán odafigyelő és értő olvasásra vallanak nekem, és igazán jó érzés volt, hogy “egy hullámhosszra” kerültünk a befejezéssel kapcsolatosan is. Ilyenkor sajnálom, hogy olyan kevés az időm még az írásra is, hogy nagyon ritkán tudok elmélyedni és hasonlóan odafigyelő, megtisztelő posztot írni, mint amilyet Te írtál a novellámról. Köszönöm!

    Tóth Lászlónénak
    Kedves Rita !

    Nagy érdeklődéssel olvastam az írásommal kapcsolatos gondolataidat, érzéseidet. Igen, a sci-fi nem mindenkinek “jön be”, magam sem szoktam és valószínűleg nem is tudok “tisztán” sci-fit írni, mert nincs meg hozzá a kellő olvasottságom, technikai felkészültségem, fantáziám. Azonban több írásomban is kicsit “kikacsintok” a nagyon hétköznapi, nagyon átlagos szereplők sorsának szövögetése közben egy-egy különleges tulajdonság, vagy képesség adományozásával, jelen esetben a három király űrlények szerepeltetésével. Neked furcsa lett így az írás, hogy a stílusok összekeveredtek, de nekem meg pont így lett “szimmetrikus” a történet. Abban teljesen egyetértek veled, hogy az esküvővel befejeződött történetek pont a kezdetkor fejeződnek be. Abban is egyformák vagyunk, hogy én is szeretem a kritikai észrevételeket az írásaimnál, próbálom is ilyenkor megérteni a másik nézőpontját. Ahogy hozzászólásod olvastam a festményekkel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy milyen nehezen értettem meg Pablo Picasso műveit, különösen a Guernica című festményét. Nagyon sokszor megnéztem, mert az én szemem is követelte a a harmóniát, a szépséget és a szimmetriát és úgy éreztem, kívül vagyok a “körön”, hogy nem értem, miért nagyszerű és szörnyű egyszerre. Aztán arra jutottam, hogy éppen ezért. Kibillentett a komfort zónámból, dolgoznom kellett vele, hogy megértsem és ettől valahogy sokkal értékesebb lett a végén a szememben, mint ha simán lefestették volna azt a borzalmat szép piros vérrel, meg arányos, testszínű testrészekkel, amit abban a baszk faluban átéltek. Most ezt ne érezd úgy, hogy győzködlek. Teljesen el tudom fogadni a véleményedet, azon a ponton tényleg fura és váratlan lehetett az űrlények megjelenése. Elfogadom és köszönöm a véleményedet!

    😍🤩🤩

  6. Kedves Erzsébet!

    Igen, mindig olvasom a műveid. A Sci-fi nem az én műfajom, ami természetesen attól még lehet nagyon izgalmas, érdekes, hiszen nem én határozom meg valaminek az értékét. Abban is egyet értek Veled, hogy nincs vége egy történetek, csak akkor, ha a szereplő már meghalt. Régen voltak olyan filmek, melyek az esküvővel fejeződtek be és tudjuk, hogy az még csak valaminek a kezdete. Tehát nekem nem ez volt a gondom, hogy nem tudom, hogy mi történik, hanem a képbe nem illő idegenek, ugyanis a mű nem Scif-finek indult. Különbözőek vagyunk. Nyilván szép tud lenni az asszimetrikus is, nekem mégis a szimmetrikus tetszik, lehet, hogy csodás az absztrakt művészet is, nekem mégis az jön be, ha nem kell kitalálnom, hogy az a maszat mit ábrázol, hanem látom a festményen, hogy egy virágcsokor, egy ember, vagy egy ház áll rajta. Ilyen vagyok és nem szeretek modernkedni, úgy csinálni, mint ha, miközben dehogy. Az őszinteségnek is van értéke, különösen, ha valaki vevő rá. Én a saját esetemben kifejezetten szeretem a kritikai észrevételeket, persze nem azokat, amik arról szólnak, hogy azért nem tetszik mert “csak”, hanem azokat, amelyik észérvekkel alátámasztják, hogy mi a gondjuk vele. Ettól még kedvelhetem az írásaid, ahogy Téged is, ha egy-egy mű számomra idegen. Bízom abban, hogy ezt Te is így gondolod.

    Szeretettel: Rita🌸

  7. Kedves Erzsébet!

    Igen, mindig olvasom a műveid. A Sci-fi nem az én műfajom, ami természetesen attól még lehet nagyon izgalmas, érdekes, hiszen nem én határozom meg valaminek az értékét. Abban is egyet értek Veled, hogy nincs vége egy történetnek, csak akkor, ha a szereplő már meghalt. Régen voltak olyan filmek, melyek az esküvővel fejeződtek be és tudjuk, hogy az még csak valaminek a kezdete. Tehát nekem nem ez volt a gondom, hogy nem tudom, hogy mi történik, hanem a képbe nem illő idegenek, ugyanis a mű nem Scif-finek indult. Különbözőek vagyunk. Nyilván szép tud lenni az asszimetrikus is, nekem mégis a szimmetrikus tetszik, lehet, hogy csodás az absztrakt művészet is, nekem mégis az jön be, ha nem kell kitalálnom, hogy az a maszat mit ábrázol, hanem látom a festményen, hogy egy virágcsokor, egy ember, vagy egy ház áll rajta. Ilyen vagyok és nem szeretek modernkedni, úgy csinálni, mint ha, miközben dehogy. Az őszinteségnek is van értéke, különösen, ha valaki vevő rá. Én a saját esetemben kifejezetten szeretem a kritikai észrevételeket, persze nem azokat, amik arról szólnak, hogy azért nem tetszik mert “csak”, hanem azokat, amelyek észérvekkel alátámasztják, hogy mi a gondjuk vele. Ettól még kedvelhetem az írásaid, ahogy Téged is, ha egy-egy mű számomra idegen. Bízom abban, hogy ezt Te is így gondolod.

    Szeretettel: Rita🌸

  8. Kedves Erzsébet!
    Elnézést, hogy ismeretlenül így szólítom, de érzem azt a lelki kapcsolatot, ami összeköti az írással foglakozó embereket, ezért mertem így szólítani. A novelláról. Rendkívül jól, feszesen megírt, és több szálból összekovácsolt mű. Azt tudom mondani, hogy a lehető legjobb befejezést írt neki. Ha úgy fejeződne be, hogy a lények(három bölcs) magához veszi a gyermeket és eltűnik a messzeségben, akkor nagyon hollywoodi ízlésű (ízléstelenségű) lenne a vége, de így, hogy nyitva hagyja a kérdést, hogy mi lett a gyermekkel, és a többi szereplővel, valóban kiváló végszó. Így mindenki befejezheti a maga ízlése és látásmódja szerint. Gratulálok a karácsonyi történethez!

  9. Kedves Fodor Gyöngyi! Nagyon köszönöm a hozzászólásodat és annak meg különösen örülök, hogy tetszett a befejezésem. Igen, arra én is kíváncsi lennék, mi történt volna, ha a kijelző azonosította volna a kisdedet. Volt egy olyan elképzelésem írás közben, hogy valamilyen módon mégis megváltja majd a szomorú sorsú utazó közönséget, vagy egy részüket, ahogy találóan elnevezted őket…

    Kedves Zsuzsa! Őszintén köszönöm értő soraid!

    Kedves Rita! Egy időben én sem szerettem a nyitott befejezéseket. Azt gondoltam, magára hagyott az író, megoldás nélkül. De ha a valóságot nézzük, soha, semminek nincs valódi befejezése. Szinte mindenki máshogyan éli meg teljesen azonos dolgokat is. Nagyra tartom, hogy elolvasod és őszintén véleményezed szinte valamennyiünk írását!

  10. Kakukktojásnak érzem magam, hiszen egyedül én nem tudom értelmezni a befejezést. Igaz, egyelőre még nem sokan szóltak hozzá és biztos illett volna azt írnom, hogy evidens, meg hogy én is épp így gondolnám, de az nem lenne igaz. Mondjuk én az absztrakt művészetet se értem. Egyszerűen ilyen földhöz ragadt vagyok és mindig a logikát keresem mindenben.

    “A történet talán úgy fog véget érni, hogy megmentik őket és Márta magához veszi a két otthontalan fiatalt és a kisdedet”. Igen, a “talán” szó nélkül ez a befejezés lett volna számomra hiteles, még akkor is, ha nagyon romantikus, és kicsi a valószínűsége, hogy valaki így tegyen. Azonban minden egyéb racionális megoldással is azonosulni tudtam volna csak ezek az ürlények nem illettek bele nekem a képbe.

    Szeretettel: Rita🌸

  11. Kedves Erzsébet!

    Nagyszerű, többrétegű történetet írtál. A befejezés remek elehetőséget kínál a továbbgondolásra. Nagyon tetszett.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  12. Különösen szomorú sorsú emberek utaztak azon az éjféli buszon. Mindegyikük élete egy tragédia. Tetszett a végén a lehetséges befejezésre való utalás, ami több ember számára nyújtott volna megoldást a jövőre nézve, de az, ahogy valóban befejeződött, az igazán tetszett.
    mintha egy nagyon-nagyon mai környezetben a háromkirályok.. úton vannak, találkoznak, valaki megszületik… De nem ő, akit keresnek..
    s vajon mit tettek volna, ha a kijelző szerint ő az…
    számomra szuper történet volt. Fgy

Szólj hozzá!