Fiatalabb koromban mindig kényelmetlenül éreztem magam, amiért szerettem könyveket olvasni, míg az osztálytársaim a telefonjuk nyomkodásával töltötték az idejüket vagy képtelenek voltak elszakadni a videojátékoktól, ami számomra teljesen érthetetlen volt. Nem értettem, hogy miért ilyen értelmetlen dolgokkal töltik az idejüket, amikor egy könyvet kinyitva bárkik lehettek volna és bárhova eljuthattak. Mikor ezt megosztottam az anyukámmal, azt mondta élénk a fantáziám és, hogy kicsit szálljak vissza a földre. Ezt sem értettem, anya is szeretett olvasni, folyamatosan hozta a futár az újabbnál újabb könyvcsomagokat. Ha ő is átélte azt, amit én, akkor miért nem hitt nekem? Idősebb koromban újra próbálkoztam hátha most már hisz nekem, de az őszinteségemnek az lett az eredménye, hogy pchiológushoz vitt. Így amíg a barátaim nyaralni voltak, én minden délutánt egy kanapén töltöttem és megpróbálták lecsökkenteni az élénk képzelőerőmet. Akkor jöttem rá, hogy más vagyok. Nem őrült voltam, hanem más. Megértettem, hogy rajtam kívül senki nem éli át azokat a kalandokat, amiket én. Mert ha én könyvet olvastam, akkor nem csak olvastam, hanem megéltem a történéseket. Belekerültem a főszereplő bőrébe, én voltam a főszereplő.
Már kiskoromban tapasztaltam ezt. Amikor anya esti mesét olvasott fel nekem, ő eltűnt és én az aktuális mesében találtam magam. Életemben először Barbie bőrében találtam magam, pontosabban a Rapunzelben. Minden este vártam, hogy végre anya olvasni kezdjen, én pedig újabb kalandokat éljek át. Később aztán már magamtól olvastam és miután rájöttem, hogy én más vagyok, kezembe vettem az első fantasy regényt. Onnantól kezdve megtartottam magamnak a titkomat és elhitettem a szüleimmel, hogy meggyógyultam.
Mára már számtalan életet magam mögött tudtam és már egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül. Sőt büszke voltam magamra, hogy olvasok és nem váltam az internet függőjévé. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy amíg a kortársaim csak álmodoztak arról, hogy bárcsak lenne nekik egy Hardin Scott a Miután könyvekből és filmekből vagy egy Damon Salvatore a Vámpírnaplókból, addig nekem tényleg megvoltak ők. Tudtam milyen érzés, ha Hardin ajka az ajkamra simult, tudtam milyen érzés magamon érezni Damon testét. Tudtam milyen démonokkal harcolni Clary Frayként, voltam Vlad Tepes (Dracula) felesége. Minden átélt élet hozzá adott egy keveset a személyiségemhez, általuk váltam azzá, akire jó volt visszanézni a tükörbe pillantva.
Szívembe várakozás költözött, ahogy az ösvényen sétáltam, a kastély felé. Már számtalanszor megjártam ezt az ösvényt és mindig élményekkel gazdagodva távoztam. A kastélyban egy idős házaspár lakott, akik mindig örömmel fogadták az érkezésemet és hagyták, hogy órákat töltsek a könyvtárukban, ami úgy nézett ki, mint a mennyország. A magasságba nyúló polcok, roskadásig megtömve könyvekkel, végeláthatatlan sorok, és mind-mind arra vártak, hogy felfedezzem őket. Margaret és Robert, mint minden szombat délután, ma is a kastély körül sétálgattak.
– Jó napot – köszöntem odaérve hozzájuk.
– Annabeth drágám már nagyon vártunk – nevetett rám szemeivel Margaret.
– Ma milyen kalandokba veted bele magad? – kérdezte Robert.
– Ezúttal szerintem egy kosztümös könyvbe. Tegnap megakadt egyen a tekintetem és a tartalma is tetszett.
– Mi volt az a könyv?
– Sidney Lawrence: Dal a szerelemért.
– Az egy igazán jó könyv. Az volt a legelső könyv, amit a saját pénzemből vásároltam meg. Sokszor forgattam a kezemben az évek alatt – mosolyodott el Margaret nosztalgikusan. – Azt a könyvet olvastam akkor is, amikor megismertem az én Robertemet – nézett fel a férjére.
– Ne tartsuk fel a lányt, régi mesékkel.
– Szívesen meghallgatom – ellenkeztem és nem is hazudtam.
Kíváncsi voltam Margaret és Robert történetére. Szerettem volna tudni, hogy vannak-e gyerekeik, vannak-e unokák, és ha igen miért nincsenek itt? Hogy miért élnek ketten ebben a hatalmas kastélyban, távol a várostól.
– Szívesen látunk vacsorára. Akkor majd mesélünk. Most pedig menj gyermekem, vár rád egy felfedezésre váró világ – mosolygott rám Robert.
Viszonoztam a mosolyt és elindultam a kastély bejárata felé. Az előcsarnokot, a szalont már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Már nem kapkodtam csodálkozva a tekintetem, a rengeteg antik bútor és értékes festmények láttán. A pillantásom elidőzött a bejárattal szembeni lépcsősoron, ami az emeletre vezetett fel. Arra még sosem jártam, a lépcsőket én csak lefelé róttam, távozáskor pedig felfelé. Most is az alagsorba vezető lépcső felé vettem az irányt, mindkét kezemet használva feszültem neki a vastag tölgyfaajtónak, majd becsusszantam a kis résen és hagytam, hogy az ajtó halkan puffanva visszacsukódjon. Habár a kétszárnyas ajtó nagyon nehéz volt, soha nem csapódott be, mintha tudta volna, hogy egy könyvtárban nem szabad hangoskodni. Mélyen magamba szívtam a könyvek illatát, régi illatok keveredtek az új könyvek illatával és oldalra pillantva láttam, hogy egy újabb adag könyv érkezett. Bár Robert nem olvasta a mai könyveket, csak igen ritka kivételek esetében vett kezébe egy friss könyvet, mióta hozzájuk járok, megveszi a legújabb megjelent könyveket, hogy tudjak mit olvasni. Nem mertem megnézni az új könyveket, mert tudtam álltó helyemben belekezdek valamelyikbe. Én most a Dal a szerelemértet akartam elolvasni és már el is indultam, hogy megkeressem. A hatalmas polcok között sétálva nyugalom árasztott el, a bőröm jólesően bizsergett a megannyi könyv energiájától. Voltak könyvek, amik megszólítottak engem, amik magukhoz vonzottak. Ilyen volt például Matt Haig: Éjfél Könyvtár című könyve. Ez a könyv nemrég érkezett és a könyvtárba belépve elemi erővel éreztem meg a hívását, és amikor a kezemben tartottam olyan volt… olyan leírhatatlan érzés volt. Aztán voltak még olyan könyvek, amik szintén megszólítottak, de már korántsem olyan erőteljesen. Ilyen volt Lakatos Leventétől a Barbibébi sorozat, Leiner Laura második IOV trilógiája valamint Jessica Sorensen: Callie és Kayden című könyve. Mind megváltoztatták valamennyire a világnézetemet és általuk jó pár dolgot átértékeltem.
A polcok között lépkedve, aztán megint éreztem azt a vonzást. De most olyan erővel csapott le rám, hogy elakadt a lélegzetem. Megszaporáztam a lépteim majd futásnak eredtem, hogy minél előbb megtudjam, melyik könyv vonz engem ennyire. Jobban, mint az Éjfél Könyvtár vonzott. Nagy hévvel fordultam jobbra az elágazásnál, testem egy eleven testnek csapódott, szívem örömtáncot lejtett, mert meglelte a vonzás forrását. Csakhogy volt egy kis gond. A vonzás forrása nem egy könyv volt, hanem egy jég kék szemű, barna hajú, ami a válláig ért, 21 év körüli srác.
– Ne haragudj, nem számítottam társaságra. Annabeth Clark vagyok – mutatkoztam be.
– William Moore – válaszolta a srác mély búgó hangon.
– William Moore? Akkor te…
– Margaret és Robert a nagyszüleim.
Csodálkozva figyeltem Williamet és most már feltűnt a hasonlóság. Williamnek is olyan éles arcvonásai voltak, mint Robertnek, ugyanakkor kék szemeiben ott lapult Margaret kedvessége. Pillantásom ekkor a kezében tartott könyvre vándorolt, ami a Dal a szerelemért volt. William követte a tekintetem felém nyújtotta a könyvet, és amikor elvettem az ujjaink egymáshoz értek. Döbbenten rántottam el a kezem, ugyanis az érintése nyomán felszikrázott köztünk a levegő, ott ahol a bőrünk találkozott.
– Mi volt ez? – kérdeztem suttogva.
– Ez? – fogta meg a remegő kezemet és két tenyere közé zárta azt.
A szikrázás újra feltámadt, bőröm olyan volt mintha vibrálna, és melegség indult el a kezemtől, fel a karomon, míg végül teljesen felmelegített.
– Ez Annabeth a kettőnk energiája, ahogy egyesülnek – suttogta William.
Nem ismertem őt, mégis hittem neki. Megbővülve meredtem a kezünkre és a melegség abban a pillanatban távozott, ahogy elengedte a kezem.
– Leülünk?
Egymás mellett lépkedve sétáltunk a könyvespolcok között a nagy ablakig, ami pár héttel ezelőtt, csak egy egyszerű ablak volt, ám amikor Margaret látta, hogy szeretek az ablak mellett ücsörögni, ablakbeülőt csináltatott nekem, tele pihe puha párnákkal. A szemem sarkából Williamet figyeltem és engedve a vágynak kinyúltam oldalra és az ujjaimat végig futtattam a kézfején. A szikrázás abban a pillanatban feltámadt. William megfordított a kezét így az ujjaim már a puha tenyerét érintették.
– Hogy lehetséges ez? – suttogtam és a cipőmet lerúgva felmásztam a szokásos helyemre, hátamat egy párnának vetettem.
William ugyanígy tett.
– Nem hittem volna, hogy igazuk van. A saját szememmel akartam látni, hogy tényleg az vagy. Amikor a közelembe értél rögtön tudtam, hogy te vagy az!
– Tényleg mi vagyok?
– Szerinted miért éled meg a történeteket, amiket olvasol?
– Mert más vagyok, mint a többiek.
– Való igaz – eresztett meg egy mosolyt. – És gondolom, azt hiszed, hogy egyedül csak te vagy ilyen menő.
– Vannak mások is?
– Igen, én is képes vagyok használni az átjárókat, ahogy Robert és Margaret is.
Tátott szájjal néztem Williamre, aztán rájöttem, hogy valahol én ezt sejtettem. Robert sosem azt kérdezte, hogy mit olvasok, hanem, hogy milyen kalandot élek át. Mindketten annyira kedvesek voltak velem, könyveket vettek a kedvemért, csináltattak nekem egy ablakbeülőt, mert látták szeretek az ablak mellett olvasni. Ők tudták, hogy más vagyok, hogy közéjük tartozok.
– Átjárók?
– Igen, az energiánk segítségével képesek vagyunk használni az átjárót és megélni akárhány életet. Ha nem lenne energiánk, akkor erre nem lennénk képesek.
– És az energiák találkozása mindenkivel ilyen intenzív? – pirultam el.
– Nem – mosolyodott el. – Mint másoknak a lelki társak, nekünk energiatársunk van. Ha megtalálod, a társaddal együtt képesek vagytok átélni ugyanannak a könyvnek a történéseit. Nem sok magunkfajtát ismerünk, eddig rajtad kívül két lányról és három fiúról van tudomásunk. Eddig senki sem talált ránk. Te voltál az első, aki egyszer csak megjelent Roberték életében.
– Náluk nem érzek szikrát.
– Ó Annabeth ez azért van, mert nem az energiatársaid. Ők ugyanígy szikráznak egymásnak, mint te meg én – nyújtotta felém a kezét.
A kezébe csúsztattam a kezem, testemet borzongás járta át a szikráktól, amik a bőrömet csiklandozták. William keze felcsúszott a meztelen karomon, egészen a vállamig, majd vissza le a csuklómig. A bizsergés felerősödött bennem, tekintetem kitágult, a szívem a torkom környékére költözött és izgatott várakozás járta át a testemet. A szex pontosan ilyen érzelmeket váltott ki belőlem akárhányszor átéltem a könyvekben. A valóságban pedig még egy ártatlan kézfogásom se volt.
– Mond Annabeth megízlelted már milyen testi közelségbe kerülni egy férfivel? – kérdezte csendesen ujjai épp a könyökhajlatomat cirógatták.
– Soha – lihegtem. – Te?
– Nem – válaszolta a szemembe nézve.
Azonnal cselekedtem. Előre dőlve, karom William nyaka köré fonódott, ajkam az ajkára tapadt, a bizsergés pedig egyre csak fokozódott. Ezernyi szikra pattogott körülöttünk, testünk egy ütemre vibrált, miközben William az ölébe húzott és magához szorított. Nem volt bennem semmilyen gátlás, mert tudtam helyesen cselekszem. Nem számított az, hogy most ismertem meg, hogy semmit nem tudtam róla. Társak voltunk, energia társak és a sorsunk összefonódott. Nem volt kérdés, hogy összetartozunk, és hogy ezt megtudjuk, nem volt szükség ismerkedésre és randevúkra.
– Mik vagyunk mi? – tettem fel neki a kérdést, ami folyamatosan foglalkoztatott.
– Nincs ránk definíció, mint a vámpírokra, vagy a vérfarkasokra. Mi csak úgy hívjuk magunkat, hogy azok, akik nem csak olvassák a könyveket, hanem el is hiszik, hogy az megtörténik – simított a fülem mögé William egy kósza hajtincset.
Hosszasan agyaltam azon, amit mondott, majd a mellkasát használva párnának, belelapoztam a Dal a szerelemértben, hogy először az energiánkat egyesítve együtt lépjünk át az átjárón. Tudtam, hogy a boldog mosoly ott volt az arcomon és ez a mosoly annak szólt, hogy végre hazataláltam.
“Átjárók” bejegyzéshez 3 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
„Tudtam, hogy a boldog mosoly ott volt az arcomon és ez a mosoly annak szólt, hogy végre hazataláltam.”
Remélem, hogy ez a mosoly kitartott egy életen át.
Szeretettel: Rita
🌸
Nagyon jó, érdekes történet, eredeti ötlettel.
Szeretettel:
Zsuzsa
Érdekes írásodat tetszéssel olvastam. Fgy