Fóbiák, félelmek

Fóbiák, félelmek

Életünk során valamennyien különféle félelmekkel nézünk szembe, melyek kisebb-nagyobb mértékben meghatározzák viselkedésünket, magatartásunkat. Ezek egy része evolúciós örökség, egyszerűen a túlélést és a faj fennmaradását szolgálta. Félni kellett az ősoroszlántól, mert megtámad és elpusztít, a villám agyoncsap, a tűz megéget. Az elemekkel nem lehet szembeszállni, de meg lehet őket szelídíteni. A tűz megvéd a hidegtől, távol tartja a vadállatokat, őrzi a barlang bejáratát, és meg lehet rajta sütni a húst, ami sokkal ízletesebb ilyenformán, mint nyersen.
Vannak tehát szükségszerű félelmeink, de vannak egészen indokolatlan rettegéseink, melyekre nem találunk magyarázatot. Mért félünk az ártalmatlan gyíktól, a brekegő békától, a cincogó kisegértől? Vagy, ami számomra érthetetlenebb, például a macskától. Nem tudni. Nincs is abban semmi különös, ha valaki kisebb-nagyobb mértékben tart valamilyen állattól, helyzettől, magasságtól, bezártságtól stb. Problémává akkor válik, ha a szorongás, félelem elviselhetetlen méreteket ölt, és negatívan befolyásolja az egyén életét. Megnehezíti a mindennapjait, izolálja a külvilágtól, lehetetlenné teszi az utazását, beszűkíti az emberekkel való kapcsolatát. Magányra, szenvedésre ítéli a beteget, aki elefántcsonttornyába zárkózva próbálja kívül tartani a külvilág rémségeit, de egyedül, magában esélye sincs lebontani a maga köré emelt falakat. Persze, ebben az esetben már betegségről, fóbiáról beszélünk, amit nagyon nehéz feloldani és elmulasztani. Évek kemény munkája szükségeltetik hozzá.
De mi a helyzet az egyszerűbb, de megmagyarázhatatlan félelmeinkkel. Némelyik visszavezethető bizonyos okokra, élményekre, de nagy részére sohasem derül fény. Gyermekkorom szörnyű emléke, amikor Táborfalván a szomszéd kisbabára vigyázva, megcsípett egy méhecske a szívem tájékán. A méhecskétől, darázstól valószínűleg ezért rettegtem mindig, s talán a szívemet is emiatt részesítettem nagyobb figyelemben, ami már-már kóros félelmi szintet ért el. Későbbi halálfélelmemet ez magyarázza.
Fogorvossal ritkán, csak az évenkénti kötelező iskolaorvosi vizsgálatokon találkoztam, de az maga volt a kínszenvedés. Egyszer még rosszullétet, szédülést, fejfájást is produkáltam, csakhogy megússzam a dokotornővel való kapcsolatfelvételt. Megjegyzem, nem is álltam messze az ájulástól. V. igazgató bácsi hazaküldött. Ma is emlékszem a végtelen megkönnyebbülésre, ami elöntött az utcán baktatva. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy E. Gizella dokktornő minden volt, csak gyermekbarát nem. A fogorvosi székbe ülve egyszerűen rám kiáltott: „Nyisd ki a szád, csillag!”
Még Kecskeméten történt, három éves lehettem, amikor egyik hátsó tejfogam kilyukadt. Vidáman mentem anyukámmal a fogorvoshoz, semmiféle tapasztalatom ez ügyben nem volt. Félelem nélkül ugrándoztam a váróban, szórakoztatva az ott lévő embereket. A rendelőbe már megszeppenve léptem be, mert megijesztett a hatalmas, soha nem látott szék, amibe bele kellett ülni, és a komoly, tekintélyt sugárzó doktor bácsi. Ő, mint valami varázsdobozból, előrántott valahonnan egy kis henger alakú rudacskát, próbaképpen a kezemhez érintette, mire felszisszentem, majd – „ez egy kicsit hideg lesz!” – szavakkal gyorsan a hátsó fogamra forrasztotta a fagyasztott gézrudat, és villámgyorsan kirántotta a fogamat. Na, ekkor hatalmasat ordítottam. A hazafelé vezető úton a véres zsebkendőt a számhoz szorítva egyre azt ismételgettem: „Jaj, meghalok, meghalok.” Anyukámon azonban semmilyen aggodalmat nem láttam és ez meggyőzött arról, hogy nincs is olyan nagy baj. Bár később is így viselkedett volna szegény anyám.
A fogorvostól való rettegésemnek is megvan tehát az eredője. A pókokat azonban nem tudom hová helyezni. Irtóztam szerencsétlen rovaroktól, de nem tudok rá magyarázattal szolgálni, hogy miért. A hálójától is iszonyodtam. Ez egy vonaton történő utazás során, amikor a mellékhelyiségben megpillantottam a pókhálót, olyan méreteket öltött, hogy anyunak még a hajamat is el kellett csatolnia a homlokomból, mert azt is annak véltem. A pszichológiai szimbolikában nyilván mindennek megvan a miértje és a magyarázata. A póktól való félelem a fojtogató anyai szeretet és féltés elleni tiltakozás jelképe.
Oltástól, injekciótól, vérvételtől sohasem féltem, bár ezzel kapcsolatban is akadt kellemetlen élményem. Egy kötelező védőoltás beadásakor bizony keservesen sírva fakadtam. A doktor bácsi vigasztalásul megkérdezte: „visszaszúrjuk? Nyomban felszáradtak a könnyeim. Annyi eszem már volt, hogy ne akarjak még egy szurit. Ez az élmény semmilyen rossz hatással nem volt rám, mindig bátran, félelem nélkül nyújtottam a karomat. Pedig lett volna okom a drukkra. A legritkább esetben tudták első alkalommal levenni a vért. Vékony vénáim miatt csak többedszerre sikerült a művelet, sűrű elnézést kéréssel megtoldva.
Ki tudja milyen rejtett, ősi félelmek bujkálnak tudattalanunk mélyén, melyik vezethető vissza az emberiség ősi, kollektív emlékezetére, mekkora a család, az elődök szerepe jellemünk, egyéniségünk fejlődésében. Egyértelmű az összefüggés, mindannyian szűkebb s tágabb környezetünk részei vagyunk, kapcsolódunk egymáshoz, senki sem él vákuumban, vagy Robinsonként egy szigeten, mindentől és mindenkitől elzárva, távol a világ zajától. Az már újabb rejtélyes kérdést vet fel, hogy ugyanazok a hatások miért betegítik meg az egyik embert és miért ússza meg viszonylag könnyedén a másik. Valószínűleg nagyobb szerepe lehet a genetikának, az öröklött tulajdonságoknak, mint ahogy azt korábban feltételezték.
A pszichológiában egy időben majdnem mindent a szerzett, tanult problémákra, a környezeti hatásokra vezettek vissza, a genetikának nem sok szerepet tulajdonítottak. Hát kiderült, hogy ez így nem igaz. Több együttható tényező befolyásolja az ember lelki folyamatait. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha a hatványozottan megjelenő tünetekből akár csak egy is hiányzik, az egyén már nem betegszik meg. Védelmi gátként funkcionál az életnek az a területe, ahol minden rendben van. De még korántsem tud mindent a pszichológia. Az ember genetikai térképét már megfejtették, de a lélek még várat magára.

Száz év alatt sokat, nagyon sokat fejlődött a lélektan tudománya. Freud, Jung, Ferenczy és a többiek hatalmas utat jártak be, nagy felfedezéseket tettek a szenvedő emberek gyógyulásának megkönnyítésére. Régi, megkövesedett sztereotípiákat kellett megváltoztatniuk, áthatolhatatlannak tartott falakat lebontaniuk, előítéletekkel szembeszállniuk, s a harcnak még nincs vége. Nagyon nehéz a begyöpösödött szemléletet kiűzni a fejekből, törölni a negatív beidegződéseket és átprogramozni az emberek agyát. Tisztelet a nagy elődök méltó utódainak, az elhivatott és áldozatos munkát végző pszichiátereknek, pszichológusoknak, terapeutáknak.

“Fóbiák, félelmek” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!

    Köszönöm az olvasást és a gratulációt.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Kedves Zsuzsa!

    Azt hiszem mindenkinek megvannak a maga félelmei, ami sokszor indokolt, mert ugye jobb félni, mint megijedni, de gyakran oktalan. Próbálok szabadulni ilyen nevetséges fóbiáktól, amiről tudom, hogy semmilyen veszélyt nem jelentenek számomra ilyenek a puhatastü lények, ha véletlen még hozzá is ér a kezem, rémülten rohanok a kezemet fertőtleníteni, reszketek, remegek, hiába tudom azt, hogy nem fog megenni egy meztelen csiga vagy földigiliszta.
    Szeretettel gratulálok írásodhoz.
    Magdi🌻🥀

  3. Kedves Gyöngyi, Rita és Kata!

    Köszönöm, hogy olvastátok és saját félelmeitekről is írtatok. Igen, mindenkinek akadnak kisebb-nagyobb félelmei, de nem szabad hagynunk, hogy eluralkodjanak rajtunk. Sajnos, ez sokszor nem elhatározás kérdése, de törekednünk kell legyőzni.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  4. Kedves Zsuzsa! Mindenkinek megvannak a maga félelmei, én úgy gondolom, a gyerekként megélt rossz élményeink is okozhatják. Nálunk a faluban nem volt fogorvos, a körzeti orvos húzta ki a fájós fogakat, de injekció nélkül. Egyet nekem is így húzott ki, a mai napig megborzongok, ha rá gondolok. Az injekciótól is féltem, de mára már “megszoktam”. Már elmúlt hat éve, hogy havonta kettőt kapok az asztmám miatt. A tűtől való félelmemet felülírta az a tudat, hogy injekció nélkül végzetes lehet egy nagyobb fulladásos roham. Volt még sok kisebb, nagyobb félelmem, amelyek ahogy korosodtam, elmúltak.
    Szeretettel: Kata

  5. Kedves Zsuzsa!

    Jó témát hoztál. Én is félek és ezek okát általában meg is tudom magyarázni. Például a kutyáktól azért, mert már több is megharapott, ráadásul az első idején még gyermek voltam. Félek a sötéttől, mert nem látszik, hogy abban épp ki és milyen szándékkal bújik meg. A zivatartól, villámtól, ami szintén jogos, hiszen nem egy ember lesz az áldozata a villámcsapásnak és még gyermekkoromban a mi kertünkbe is belecsapott egy fába, amit konkrétan ketté tört. A bogaraktól nem félek, de írtózom tőlük, ami semmivel se jobb, mint a félelem. Az utóbbi években már itt a harmadik emeleti lakásban is megjelentek az úgynevezett mezei poloskák, egyszer az egyik éjszaka a fejem felett zirregett, úgy ugrottam ki az ágyból, mint akinek elment az esze, abszolút túlreagáltam.Most már nem szívesen megyek libegővel és nem szeretek lenézni egy több emeletes épület erkélyéről. Ettől függetlenül nem érzem azt, hogy kifejezetten fóbiás lennék. A bogarakat gyerek koromban is utáltam, mikor a földön fekvő cserebogárra véletlenül ráléptem kirázott a hideg attól, ahogy recsegve-roppanva összetört. Viszont nem is akartam megszeretni őket. Kártékonyak, nincs mit kedvelni rajtuk. Szeressék a tyúkok!

    Szeretettel: Rita

    🌸

  6. Kedves Zsuzsa, én az injekciós tűtől és a fogorvostól félek. Mindkettőből bőven kijutott, de időnként muszáj.
    Fgy

Szólj hozzá!