Fóbiák, félelmek

Fóbiák, félelmek

Életünk során valamennyien különféle félelmekkel nézünk szembe, melyek kisebb-nagyobb mértékben meghatározzák viselkedésünket, magatartásunkat. Ezek egy része evolúciós örökség, egyszerűen a túlélést és a faj fennmaradását szolgálta. Félni kellett az ősoroszlántól, mert megtámad és elpusztít, a villám agyoncsap, a tűz megéget. Az elemekkel nem lehet szembeszállni, de meg lehet őket szelídíteni. A tűz megvéd a hidegtől, távol tartja a vadállatokat, őrzi a barlang bejáratát, és meg lehet rajta sütni a húst, ami sokkal ízletesebb ilyenformán, mint nyersen.
Vannak tehát szükségszerű félelmeink, de vannak egészen indokolatlan rettegéseink, melyekre nem találunk magyarázatot. Mért félünk az ártalmatlan gyíktól, a brekegő békától, a cincogó kisegértől? Vagy, ami számomra érthetetlenebb, például a macskától. Nem tudni. Nincs is abban semmi különös, ha valaki kisebb-nagyobb mértékben tart valamilyen állattól, helyzettől, magasságtól, bezártságtól stb. Problémává akkor válik, ha a szorongás, félelem elviselhetetlen méreteket ölt, és negatívan befolyásolja az egyén életét. Megnehezíti a mindennapjait, izolálja a külvilágtól, lehetetlenné teszi az utazását, beszűkíti az emberekkel való kapcsolatát. Magányra, szenvedésre ítéli a beteget, aki elefántcsonttornyába zárkózva próbálja kívül tartani a külvilág rémségeit, de egyedül, magában esélye sincs lebontani a maga köré emelt falakat. Persze, ebben az esetben már betegségről, fóbiáról beszélünk, amit nagyon nehéz feloldani és elmulasztani. Évek kemény munkája szükségeltetik hozzá.
De mi a helyzet az egyszerűbb, de megmagyarázhatatlan félelmeinkkel. Némelyik visszavezethető bizonyos okokra, élményekre, de nagy részére sohasem derül fény. Gyermekkorom szörnyű emléke, amikor Táborfalván a szomszéd kisbabára vigyázva, megcsípett egy méhecske a szívem tájékán. A méhecskétől, darázstól valószínűleg ezért rettegtem mindig, s talán a szívemet is emiatt részesítettem nagyobb figyelemben, ami már-már kóros félelmi szintet ért el. Későbbi halálfélelmemet ez magyarázza.
Fogorvossal ritkán, csak az évenkénti kötelező iskolaorvosi vizsgálatokon találkoztam, de az maga volt a kínszenvedés. Egyszer még rosszullétet, szédülést, fejfájást is produkáltam, csakhogy megússzam a dokotornővel való kapcsolatfelvételt. Megjegyzem, nem is álltam messze az ájulástól. V. igazgató bácsi hazaküldött. Ma is emlékszem a végtelen megkönnyebbülésre, ami elöntött az utcán baktatva. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy E. Gizella dokktornő minden volt, csak gyermekbarát nem. A fogorvosi székbe ülve egyszerűen rám kiáltott: „Nyisd ki a szád, csillag!”
Még Kecskeméten történt, három éves lehettem, amikor egyik hátsó tejfogam kilyukadt. Vidáman mentem anyukámmal a fogorvoshoz, semmiféle tapasztalatom ez ügyben nem volt. Félelem nélkül ugrándoztam a váróban, szórakoztatva az ott lévő embereket. A rendelőbe már megszeppenve léptem be, mert megijesztett a hatalmas, soha nem látott szék, amibe bele kellett ülni, és a komoly, tekintélyt sugárzó doktor bácsi. Ő, mint valami varázsdobozból, előrántott valahonnan egy kis henger alakú rudacskát, próbaképpen a kezemhez érintette, mire felszisszentem, majd – „ez egy kicsit hideg lesz!” – szavakkal gyorsan a hátsó fogamra forrasztotta a fagyasztott gézrudat, és villámgyorsan kirántotta a fogamat. Na, ekkor hatalmasat ordítottam. A hazafelé vezető úton a véres zsebkendőt a számhoz szorítva egyre azt ismételgettem: „Jaj, meghalok, meghalok.” Anyukámon azonban semmilyen aggodalmat nem láttam és ez meggyőzött arról, hogy nincs is olyan nagy baj. Bár később is így viselkedett volna szegény anyám.
A fogorvostól való rettegésemnek is megvan tehát az eredője. A pókokat azonban nem tudom hová helyezni. Irtóztam szerencsétlen rovaroktól, de nem tudok rá magyarázattal szolgálni, hogy miért. A hálójától is iszonyodtam. Ez egy vonaton történő utazás során, amikor a mellékhelyiségben megpillantottam a pókhálót, olyan méreteket öltött, hogy anyunak még a hajamat is el kellett csatolnia a homlokomból, mert azt is annak véltem. A pszichológiai szimbolikában nyilván mindennek megvan a miértje és a magyarázata. A póktól való félelem a fojtogató anyai szeretet és féltés elleni tiltakozás jelképe.
Oltástól, injekciótól, vérvételtől sohasem féltem, bár ezzel kapcsolatban is akadt kellemetlen élményem. Egy kötelező védőoltás beadásakor bizony keservesen sírva fakadtam. A doktor bácsi vigasztalásul megkérdezte: „visszaszúrjuk? Nyomban felszáradtak a könnyeim. Annyi eszem már volt, hogy ne akarjak még egy szurit. Ez az élmény semmilyen rossz hatással nem volt rám, mindig bátran, félelem nélkül nyújtottam a karomat. Pedig lett volna okom a drukkra. A legritkább esetben tudták első alkalommal levenni a vért. Vékony vénáim miatt csak többedszerre sikerült a művelet, sűrű elnézést kéréssel megtoldva.
Ki tudja milyen rejtett, ősi félelmek bujkálnak tudattalanunk mélyén, melyik vezethető vissza az emberiség ősi, kollektív emlékezetére, mekkora a család, az elődök szerepe jellemünk, egyéniségünk fejlődésében. Egyértelmű az összefüggés, mindannyian szűkebb s tágabb környezetünk részei vagyunk, kapcsolódunk egymáshoz, senki sem él vákuumban, vagy Robinsonként egy szigeten, mindentől és mindenkitől elzárva, távol a világ zajától. Az már újabb rejtélyes kérdést vet fel, hogy ugyanazok a hatások miért betegítik meg az egyik embert és miért ússza meg viszonylag könnyedén a másik. Valószínűleg nagyobb szerepe lehet a genetikának, az öröklött tulajdonságoknak, mint ahogy azt korábban feltételezték.
A pszichológiában egy időben majdnem mindent a szerzett, tanult problémákra, a környezeti hatásokra vezettek vissza, a genetikának nem sok szerepet tulajdonítottak. Hát kiderült, hogy ez így nem igaz. Több együttható tényező befolyásolja az ember lelki folyamatait. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha a hatványozottan megjelenő tünetekből akár csak egy is hiányzik, az egyén már nem betegszik meg. Védelmi gátként funkcionál az életnek az a területe, ahol minden rendben van. De még korántsem tud mindent a pszichológia. Az ember genetikai térképét már megfejtették, de a lélek még várat magára.

Száz év alatt sokat, nagyon sokat fejlődött a lélektan tudománya. Freud, Jung, Ferenczy és a többiek hatalmas utat jártak be, nagy felfedezéseket tettek a szenvedő emberek gyógyulásának megkönnyítésére. Régi, megkövesedett sztereotípiákat kellett megváltoztatniuk, áthatolhatatlannak tartott falakat lebontaniuk, előítéletekkel szembeszállniuk, s a harcnak még nincs vége. Nagyon nehéz a begyöpösödött szemléletet kiűzni a fejekből, törölni a negatív beidegződéseket és átprogramozni az emberek agyát. Tisztelet a nagy elődök méltó utódainak, az elhivatott és áldozatos munkát végző pszichiátereknek, pszichológusoknak, terapeutáknak.