Az én unokám nem olyan!

Az én unokám nem olyan!

Reggel hatkor arra ébredek, hogy odakinn csendesen csepereg az eső. Ennek ellenére az én öreg Burkus kutyám az utcai kerítéshez rohan megugatni a Pálinkás sógor unokáját, aki rendszerint ebben az időben megy munkába, az állandóan zörgő biciklijén. Az öreg csotrogánya helyett igazán vehetne egy újat, de a sógor szerint a gyerek sajnálná rákölteni a pénzét, mert jövőre megnősül, ezért minden fillért félre tesz, házra gyűjt, miután kijelentette, hogy a szüleitől nem fogad el egyetlen forintot sem, elég, ha a bátyja elkunyerálta a család megtakarításának a javát.
A mi kis falunkban mindenki ismer mindenkit, a felmenőivel és utódjaival együtt. Itt az marad titokban, amit ki sem mondanak, megtartják maguknak. De ki az, aki képes megtartani magának a gondolatait? Elég elmennem a boltba kenyérért, máris megtudom a helyi nem létező rádió önkéntes hírmondóitól a legújabb történeteket, valósakat és megszépítetteteket egyaránt. Jó hallgatóság vagyok, mert nem adom tovább a hallottakat, nem is kommentálom, legfeljebb belekérdezek a mesélő mondandójába, meggyőződendő, hogy az igazat mondja vagy fejében már ívet húzott a valóság és átcsapott képzelgésbe.
Miért is jut mindez az eszembe? Kár ezen meditálni. Ideje felkelni, mosdani, fogat mosni, felöltözni, kávét főzni és megetetni Burkust és meg a két macskámat. Amióta özvegy vagyok, nem tartok jószágot, mert drága a takarmány, megtermelni meg nem tudom. Igaz, a fiamék sem tudnak gyakran meglátogatni, sok a munkájuk, meg itt volt Covid járvány is, ezért semmi értelme sem lenne tyúkokat és disznókat nevelni, hiszen egymagamnak megveszem, ami kell. Megspórolom a jószágtartáshoz szükséges temérdek munkát. Inkább csipkét verek, az hoz némi tűpénzt a konyhára. Épp annyit, ami fedezi a havi kiadásaimat. Spórolok, amin tudok, elvégre nem tudni, mit hoz a holnap és özvegyasszonyként csak magamra számíthatok.
Szerda délutánonként eljönnek a barátnőim, beszélgetünk, kézimunkázunk, kávézunk, és rendszerint estig maradnak, mert hármasban könnyebben telik az idő. Talán nálam is aludnának, ha párjuk nem várná haza őket, elvégre nélkülük nem kerülne vacsora az asztalra.
Ilus és Manci osztálytársaim voltak az általános iskolában. Onnan ered a barátságunk, amely túlélte az elmúlt fél évszázadot, bár ez idő alatt az életkörülményeink hatására valamennyien sokat változtunk, pozitív és negatív irányban egyaránt, attól függően, kit mennyire rángatott meg a sors. Hármunk közül nekem legegyszerűbb az életem, mert egyedül élek, nem kell alkalmazkodnom senkihez.
Az iskolai tanév vége előtt egy hónappal, a szokásos szerdai traccspartin arról panaszkodtak drága jó barátnőim, hogy az unokák ballagására ki kell fosztaniuk a családi kasszát. Ilus unokája, a tizennégy éves Marci, motorbiciklit kér, Manci érettségiző Helgája pedig egyenesen autóra gyűjt. Megbotránkoztam a hallottakon, de ők csak nevettek, majd meglátják, mit teszek, ha hozzájuk hasonló helyzetbe kerülök. Tiltakoztam, az én unokám nem olyan, nem olyan nevelést kapott. Az övéké sem, riposztoztak mindketten és majdnem sértődés lett a vége.
Nem szítottam tovább a tüzet, inkább elhatároztam, hogy bebizonyítom nekik, a mi családunkban jó nevelést kap a gyerek. A mi Lilikénk szőke fürtös, cserfes kislány volt, aki nagyapjával egész nap kinn tevékenykedett a kertben. Velem is elszórakozott a konyhában, a játék tűzhelyén sütött-főzött, még a kézmozdulataimat is utánozta. Mindennek tudott örülni, a fáról levett első érett gyümölcsnek, egy tábla csokoládénak, vagy a közös biciklitúrának, amikor a nagyapjával hármasban körbe karikáztunk a Sásos tó partján. Mára sudár, kecses leány lett belőle. Sajnos, két éve személyesen nem találkoztam vele, annyi az elfoglaltsága. Megértem, nyelveket kell tanulni, sportol is, az iskolai előmenetelt sem hanyagolhatja, és mikor bulizzon, ha nem kamaszként.
Addig mélázok, míg elhűlt a kávém. Bolond öregasszony vagyok!
Ma van Lilikém tizenhetedik születésnapja. Úgy gondoltam, utolsó gyerekkori születésnapjára értékes ajándékot kap tőlem, olyat, ami örökké a gyerekkorára és a nagyszüleire emlékezteti.
A szomszéd faluba költözött a festőművész házaspár, akik kisfiuk keresztelőjére hófehér csipketakarót rendeltek. Bármekkora árat mondok, megfizetik, csak időre készítsem el. Elvállaltam, azzal, hogy nem pénzzel kell fizetni érte, hanem fessék meg a házamat, az lesz az unokám ajándéka.
Az ifjú apuka két hétig minden nap eljött hozzám. Szótlanul dolgozott reggeltől estig. Két napomba telt, mire meggyőztem, fogadja el tőlem az ebédet, mert egyrészt a meleg étel nem lehet helyettesíthető semmiféle szendviccsel, másrészt szívesen adom, harmadrészt valamelyest jártas vagyok a főzésben, hiszen mintegy húsz lakodalomban én voltam a főzőasszony.
Mondhatom, hogy ízlett a fiatalembernek a főztöm, a töltött paprikámból még a feleségének is vitt egy adagot. Hanem két hét múlva elmaradt. Többé nem jött.
Elkészültem a csipke takaróval és felhívtam a feleségét, hogy jöhetnek érte. Jöttek is, szerdán. Gyerekestül. Gondosan becsomagolva átadták nekem a bekeretezett festményt, és kérték, csak a távozásuk után nézzem meg. Nem maradtam adósuk, két tepsi süteményt sütöttem nekik, és amikor konyharuhába csomagolva átadtam nekik kaskástul, lelkükre kötöttem, nehogy hazafelé útközben, a kocsiban kezdjék el megenni. Ezen aztán jót nevettünk.
Alighogy elmentek, megérkeztek a barátnőim.
– Aztán milyen az akvarell? – kérdezte Ilus, miközben remegett a szemöldöke az izgalomtól.
Valójában én lepődtem meg a legjobban. A csomagolás alól kibukkanó, a házamat és a kertemet valósághűen ábrázoló olajfestmény láttán rádöbbentem, hogy a festőművész mennyivel több színt lát nálam. Ráadásul a vártnál jóval szebb és értékesebb képet kaptam. Az őszi napsütésben fürdőzik a ház, az ablakain félig leengedett redőnyein megcsillan a napfény, az épület mellett futó szőlőlugasban a fürtjüket vesztett tőkék már színesre érlelték levelüket, melyet mintha irigyelnék tőlük a kert még zöld lombú gyümölcsfái, alattuk a két sor felszedett krumpli után maradt földkupacok között vigyorgó, kövérre hízott sütőtökökkel, holott azoknak is rég elszáradt a száruk, mint a kert túloldalán a paprikának és a paradicsomnak, amiken egy-egy későn fogant, zsenge, zöld termés vár az enyészetre. Ennek ellenére a színek, a fények, az árnyak melegséget keltenek az ember szívében.
Elpirultam a gondolattól, hogy az ifjú pár adósa maradtam.
– Mi baj, öreglány? Mitől pirultál el, mint szűzlány a nászéjszaka előtt? – ugratott Manci. – Csodás ez a festmény! Biztosan megnyeri Lilike tetszését!
Csipog a mobilom. Értesítést kapok a csomagküldő szolgálattól, miszerint vállalásuknak megfelelően reggel hétkor kézbesítették a festményt. Azt persze nem tudhatom, ki vette át, az unokám, a fiam, vagy a menyem. Egyre megy, mert úgyis csak délután hív fel Lilike, mert kettőig a középiskolában múlatja az időt.
Elmúltam hetven éves, mégsem kenyerem a tétlen várakozás.
Megígértem magamnak, hogy a festő házaspár nagylelkűségét viszonzandó, készítek nagy étkezőasztalra való csipkebetétes hófehér terítőt, amit tegnap befejeztem, kivasaltam, becsomagoltam. Mi más okosat tehetnék, mintsem elviszem nekik? A kisfiuk valószínűleg ehet már reszelt almát, viszek is nekik a saját termésemből egy szatyorral.
Mindössze annyi a bökkenő, hogy nincs se jogosítványom, se autóm, a reggeli buszjárat pedig árkon, bokron túl van. Sebaj! Mire valók a barátnők? Megkérem Mancit, vigyen át. Csakhogy nem ér rá.
– Mennyi időt akarsz náluk tölteni?
– Miért kérded? Attól függ, hogy mégiscsak elviszel?
– Nem, dehogy! Itt van a keresztfiam, mindjárt indul a szomszéd faluba. Van ott egy kétórás munkája. Elvisz és hazahoz, ha úgy neked jó!
Gyerekkorától ismerem Tónit, nem úgy, mint Manci keresztfiát, hanem úgy, mint a fiam osztálytársát. Okos, vidám fiatalember, kétgyermekes családapa, nem mellesleg a megye egyik legjobb villanyszerelője. Sohasem kertel, ahogyan az a tiszta lelkű, egyenes gerincű emberekre jellemző.
– Mesélte keresztanyám, milyen szép festményt kap Lilike! Tessék elképzelni, a facebookon megtaláltam a festő házaspárt. Minden munkájuk fényképét feltették a netre. Lehet hozzászólni, értékelni, sőt, licitálni rá. Ha jól emlékszem, Lilike festményének ára elérte az ötszázezret. Pedig alá van írva, hogy nem eladó!
Megdöbbenek. Mit akarok én ezzel a terítőmmel? Fillérekbe került az anyag, a munkám meg ingyen van! Most aztán igazán szégyenkezhetek! Visszafordulni nem tudok, hacsak nem megyek haza gyalog! Bár bírná a lábam! De nem bírja!
A fiatalasszony látható örömmel fogad, holott kihasználandó kisfia békésen szundikálását, éppen a kifeszített vásznat alapozza. Azt sem tudja, mivel kínáljon, végül kávét kortyolgatok, miközben az asszonyka letisztítja a kezét, mert az ajándék asztalterítőt mielőbb látni szeretné. Kibontja, megnézi, és a nyakamba ugrik. Honnan tudtam, hogy ez volt minden vágya? Nem tudtam, de vele örültem, egészen addig, míg észre nem vettem a konyhapulton a kínálón mosolygó szabályos, egyforma szép piros almákat. Amit én hoztam, azt a fáról szedtem, ahogyan elértem, kisebbet, nagyobbat, halványabbat, érettebbet, vegyesen. Ám azoknak legalább annyira örül, mint a terítőnek, mert a bolti gyümölcsnél szebbet rajzolni sem lehetne, mondja, kár, hogy az ízük hiányzik belőlük.
Nem állom meg, hogy megemlítsem neki, amit Tónitól hallottam. Ám az asszonyka csak nevet rajta, majd felajánlja, hogy a kézimunkáimat is felteszik az oldalukra, és ha akarom, azon keresztül értékesíthetem is. Hiába kérdezgetem, mivel viszonozhatnám a segítségüket, csak legyint egyet, nekik nem kerül pénzbe, egyébként is örülnek, ha segíthetnek. Amennyiben mindenképpen viszonzásom töröm a fejem, akkor áruljam el neki a tökéletes gulyásleves főzés titkát, mert azt szeretne főzni, de neki valamely okból kifolyólag, sohasem sikerül.
Nem mesélek, inkább csináljuk együtt.
Felhív Tóni, a tervezettnél tovább tart a munkája. Nem baj, ha később jön értem? Nem baj! Sőt, így lesz időm palacsintát sütni a gulyásleveshez, a fennmaradó időben pedig a közben felébredő a kisfiút pesztrálni.
Otthon érzem magam ebben a babaillat és terpentinszag egyveleghez társuló gulyásleves gőzben, a szó szerinti művészi rendetlenségben.
Délután háromkor érek haza. A Tóni gyerek kitesz a házam bejáratánál és robog tovább, nincs ideje meghallgatni hálálkodásomat.
Átöltözök, kezet mosok, bekapcsolom a rádiót, eszek néhány falatot, majd előkeresem a pár nappal ezelőtt kapott csipkemintát, átrajzolom pausz papírra, feltűzöm gombostűkkel a csipkeverő párnára. Megszűnik számomra az idő. Villámgyorsan peregnek kezemben az orsók. A folyamatosan fogyó fonal ráfeszül a gombostűkre, fokozatosan kitöltve a közöttük lévő rajzolatokat. Szép minta, szép terítő lesz belőle.
Este hétkor Burkus kutyám szemrehányó ugatásának hatására abbahagyom a munkát. Ideje megetetni a két macskával együtt, mert egyikük sem halhat éhen miattam. Mi több, én is megéhezek. A konyhában egy pillanatig hezitálok, főzzek lecsót, vagy elég lesz két főtt tojás vajas kenyérrel? Az utóbbi gyorsabb, amellett döntök. Visszamegyek a szobába a munkámhoz, mindössze annyi kitérővel, míg a rádiót ki, a tévét meg bekapcsolom.
Szóval, az internetre hibátlan munka kerülhet fel. Egy terítő tizenhat négyzetből áll, egy négyzet pedig négy részből tevődik össze. A négyzeteket összekötő mintán még gondolkodnom kell, mert amit ehhez ajánlanak, az nekem nem tetszik, túl egyszerű, túl konvencionális. Igaz, maga a csipkeverés is az. Mi több, a komputerek világában géppel könnyebben és abszolút hibátlanul elkészthetők lennének a csipkék. De ezekre nincs tömeges igény. Még szerencse, mert a csipkeverők lassan kihalnak.
Zenél a telefonom. Jaj, biztosan Lilike keres! De nem! A festőművész fiatalember keres, megköszöni a gulyáslevest és a terítőt. Meg a palacsintát.
Kilencet mutat az óra. Felhívom az unokámat, hogy megköszöntsem, ha már neki nem jutott eszébe megköszönni az ajándékomat. Kinyomja a telefonját. Megcsöngetem a fiamat. Nem veszi fel.
Szóval elkészült az első négyzet. Elég jól sikerült. Reggelig még kettőt elkészítek.
Éjfélkor kapok egy sms-t Lilikétől.
„Köszi, az ajándékot, Nagyi! Nem lehetne mégis elárverezni? Jól jönne félmillió. Puszi”
A második négyezetet tíz perc múlva befejezem, Utána küldök egy válasz sms-t Lilikének: „a szeretet nem áru”.
Potyognak a könnyeim. Megerőltettem? Vagy csak a lelkem fáj?