Fogadalom: Tizenegyedik történet: Tükör-Karma

Tükör-Karma

„Kvantumok kavargó örvénye mindent megteremtett.
Válasszuk a dicső magast, vagy a mindent rejtő vermet!“

1.

„Jaj nekünk! Csupán páran maradtunk életben, hogy utolsó hírmondói legyünk az elbukott Emberiségnek. Nem sejtjük, hogy mi van a távoli hegy kopár szirtjei mögött. Talán ott is csak a sivatag száraz, pusztulásszagú, kietlen halálvidéke terül el? Találunk e valaha friss és iható vízkészletet, és csillapíthatjuk e a rettenetes torokkaparó, kínzó szomjunkat? Léteznek még valahol tiszta vízű források? Hol élnek az utolsó legrátermettebb állatok? Megsimogatnánk kedves, puha prémjüket, vagy a díszes tollukat, és tiszteletünket tennénk a természet eme varázslatos múlt-nyomai előtt. De félek erre már sohasem kerül sor, és talán mi belőlünk sem marad más, mint egymást átölelő, kínhalálban elpusztult, ősi faj kiszáradt csontvázai. Emlékünk nem marad semmi sem az utókor számára, mert nincs ki megőrizze. Talán nem is lesz, aki egykor majd azt értelmezze.
Megmaradt barátaimmal egymást támogatva vergődünk az 55 celsius fok melegétől izzó homokban előre. Sem fa nem terít be minket óvón hűs árnyával, és nincs kedves virág sem, ami boldoggá tenné halálbűzben edzett orrunkat drága illatával. Ez talán a pokol? Nem! Ez az otthonunk a Föld bolygó! Vagyis ami megmaradt belőle. Nem barátságos és nem szép planéta, de mégis ez az egyetlen haza, amely életcsíránkat hordozza a hátán, miközben a végtelen világűrben járja rendíthetetlen útját.
Félve tekintünk a kíméletlen jövőbe, és a melengető remény már elhagyta keservesen pumpáló szívünket. Elképzelhető, hogy mi vagyunk az utolsó intelligens lény a világűrben száguldó felforrósodott égitesten. A Hold-Anyó szomorúan tekint le ránk az égről ide, ahol egykor ősi erdők, színpompás virágmezők és emberi élettől duzzadó települések élték reményteli mindennapjaikat. 2020-ban, amikor ifjú voltam, még mit sem sejtettem a kegyetlen reánk váró jövőről. Hallottam a klímaválságról, meg hogy veszélyben a bolygónk, de nem törödtem vele. Ahogyan mások sem tették. Bíztunk abban, hogy a világunk bölcs vezetői és a magasra képzett tudóstársaddalom mindent biztos kézben tart, és elhárítja a fenyegető veszélyt. Az Emberiség nagy túlélő faj olyan, mint egy ravasz patkány és egy szorgos hangya intelligens keveréke. Mit nekünk veszély, mit nekünk globális felmelegedés?!
Csak sodort minket a huszonegyedik század pénzhajhász, felpörgetett életáradata, és az evolúciónkat felhelyeztük a vagyonszerzés mérlegére, hogy kiderüljön ki a legnagyobb alfa-lény az, aki a piramis tetején csücsül, és nézi a többiek felfele kúszó szenvedését. Most azonban mindez értelmetlen ostobaságnak látszik csupán. Miközben saját kis versengésünket folytattuk a bugyuta játékunkban, nem vettük észre, hogy elveszítettük a legfontosabb kincsünket, amit semmilyen felhalmozott vagyonnal nem lehet pótolni. Az otthonunkat áldoztuk fel az értelmetlen versengésünk oltárán, és a Föld bolygó most halott. Csupán egy fortyogó, szilaj viharoktól és kínzó szárazságtól szenvedő, pokoli hely, ami nem olyan csodásan lakájos, mint egykor volt. A betontornyok összedöltek, és romjaik körűl a levegő izzik. Sehol nincs élelem, ami erőt adna, és a Föld komor hellyé vált. A bolygó nem haragszik ránk, csak kíméletlenül teszi meg az űrben örökkön-örökké tartó köreit, és a civillizációnk csak felizott pernyeként foszlik le a gigantikus kőhalom vékony külső hártyájáról. Porszemek vagyunk a Mindenségben, és egész népünk csak egy kis marék homok csupán, és utolsóink peregnek le a sors homokóráján. Szerencsés vagyok, hogy társaimmal együtt túléltem a káoszt és pusztulást, vagy talán éppen ez volt a legsúlyosabb átkom. Kín minden lépés előre a végzetes sivatagban, és nem lát utat létezési lehetőséget kutató szemem, amit vörösre martak a fel-fel csapó, apró homokviharok.
Ki vagyok én? Régen azt mondtam volna, hogy egy ember a sok sok közül, aki teszi azt, amit tennie kell. De most csupán egy űzött vad vagyok, aki önmagában csak a létezés utolsó csíráját próbálja megmenteni, hogy a szenvedő tudatok egyikeként még láthassa az óceánt. Végsőkig küzdve fennt kell tartanom a létezést a haldokló bolygón, mert az „Élet” bármi áron létezni akar. A társaim szerint hamarosan elérjük a hegyek mögötti számunkra ismeretlen vidéket, ahol régi tudásunk alapján egykor nagyvárosok voltak. Talán szerzünk ott némi túléléshez való készletet, hogy meghosszabbítsuk küzdelmes napjainkat. Ráakadhatunk még életben maradt fajtársainkra is akár, akik vagy segítő karjukat nyújtják nekünk, vagy elveszik mindenünket, és felfalnak minket, az erősebb jogán.
Létünk és törvényünk az, hogy menni kell előre a kopár síkságon, amelyen csak az ijesztően csupasz hegyek nyújtanak változatos látványt. Menni kell, vagy elpusztulni, mert az „Élet” nem adja fel soha!
Az élőholtként vánszorgó menetünk majd fele életbe maradt a hegyek lábát elérve. A sziklákon átmászva és hegyi ösvényt keresve néhányunk lemaradozott pihenni… de sohasem kelt fel többé. Pár csepp poshadt vizünk maradt csupán, de megharcolni érte sincs erőnk, és csak a remény hajt, a ránk váró „valami”, ami a hegyen túl van. Bár fogadna ott minket egy szép kisváros…parkokkal és eper ízű üdítőket kiszolgáló büfékkel. Vidám gyermekkacagásra vágyom, és egy tiszta ágyra, ahol minden sanyargatott, fájdalmasan sajgó porcikám megpihenhet végre, és egy jóillatú asszony simíthatná szenvedő bőrömet, amíg csendben elvisz az állommanó meseországba!
Elsőként értem fel a hegytetőre. A vágy hajtott engem, erőmet kolosszálissá felfokozva, hogy megtudjam létezik e még ez a csodás álom. Mi maradt a gazdag ország legdicsőbb városaiból, és vajon otthonomként hajthatom e le ott a fejem?
Először azt hittem, hogy a szemem becsap és káprázik. Láttam a vizet, az éltető vizet, de az mindent beterített. Ahol népek laktak egykor, és szervezett városokban sürögtek, forogtak, és mindig tették azt, amit helyesnek véltek, ott most csak a végtelen óceán volt. Mérhetetlen víztömeg öntött el mindent, amerre a szem ellát. Nincsenek vendégváró városok, és nincsen boldog hazaváró család, sem üdítő és nem vár minket békét adó ágy. Csak a sós vízű óceán van, az elektromos viharoktól felkorbácsolt vad hullámaival. A hátam mögött pedig a halál lehelletétől fűtött sivatag. Középpen én, az utolsó ember. Lefekszem a hegycsúcsi forró sziklára és a Mindenséget végleg eltörölve, lecsukom a szemem és elalszok mindörökre.”

2.

„A nano-szerkezetű nyugágy, tökéletesen idomul kényelembe helyezett testemhez. Megpihenve rajta és békésen szunyókálva élvezem a Nap melengető simogatását, miközben az isteni gyümölcskoktélomat szürcsölöm a tekervényes, tarka-barka szívószálon keresztül. Azon elmélkedem, hogy vajon a robotok végeztek e már a rám bízott gyógynövényes kert gondozásával. Tizenhárom hektár gyönyörű virágmezőinek vagyok a felügyelője. Kedves családoknak hordjuk ki lebegő járműveink hordozható kertjeiben eme csodálatos növényeket, hogy színpompájukkal örvendeztethessék a szárazföldi és vízi városok lakóinak életét. Sokat fel is használunk táplálék gyanánt közüllük, mert egészségünk megörzése érdekében, százötven éves korunkig erősen ajánlott fogyasztásuk. Egyenlőre a természetes hatóanyagok tervezett elfogyasztására esküszöm. Ráérek kétszáz éves korom környékén majd a nanosejtes beültetésre. Talán háromszáz év múlva az összegyűjtött tudásomat és személyiségem komplex mását feltöltöm a központi „Agyba”, mert úgy érzem szakmai tudásom és bölcsességem hasznos lehet az utókor tanulni vágyóinak. Három klónom épp most is dolgozik egy új növényke kikísérletezésén. Remélem hasznos lesz a kutatásunk. Milyen nagyszerű is a népem az emberi faj! Szeretnek is minket az ide vándorló galacktikus szupercivilizációk. Jövő héten ismét lesz egy konferencia a két szomszédos faj tudósküldöttségével, amelynek témája a Föld bolygó további fejlesztése lesz. Már így is csodálatosabb és szemet gyönyörködtettőbb, mint egy mesebeli, paradicsomi világ őseink emlékezetében. Mindenki fejleszti spirituális és tapasztalati bölcsességét, és sok millió fajtársam arra készül, hogy egy újabb és jelentősen magasabb tudati szintre léphessen a galaxis kormányának támogatásával. Bejártam az egész bolygót, ezért minden fantasztikusan gyönyörű helyet jól ismerek. Büszke vagyok arra, hogy eme csodálatos bolygó lakója lehetek, és egy remek humanoid faj jeles képviselőjeként tehetek valami az Univerzumért. Milyen jó is az, hogy megőriztük bolygónk éppségét, időben reagálva a régi, káros tevékenységeink miatt fenyegető globális felmelegedésre. Jó itt és most lenni! Bár történelmünk komor és szomorú volt, mert tudatlan kis botor nép voltunk évezredeken keresztül, most azonban a legboldogabb civilizáció várja itt táncával minden hajnalban a napfelkeltét. Köszönöm, hogy élhetek!

3.

2021. Sorsunk az, hogy eme két jövőkép közül válasszunk. Vagy megfogadjuk, hogy vigyázunk egymásra és otthonunkra a kék bolygóra, ami által felemelkedhetünk a szuperfajok közé a világmindenségben… Vagy választhatjuk a könyörtelen pusztulást, és az örök feledést!

Szép jövőt kívánok egész népemnek és kedves anyabolygónknak! Koroknay Péter