Béla, a fotogén

Minden egyes, a hivatalos okmányain szereplő fényképével elégedetlen volt. Nem tudott volna rangsorolni, hogy a személyi igazolványán, jogosítványán vagy útlevelén díszelgő fotóján rémisztőbb-e az ábrázata.

Ezt nem nevezhetjük pusztán hiúsági kérdésnek. Nem. Béla sohasem volt hiú férfi, bár megelégedettnek sem volt nevezhető. Inkább, egyfajta beletörődéssel viseltetett átlagos, vagy talán, az átlagost kicsit alulról súroló külcsínével kapcsolatban.

Beletörődött, hogy magasságát valójában alacsonyságnak kell neveznie, hogy testsúlya a szó szoros értelmében súlyos, mell- és haskörfogatban egy utolsó trimeszteres kismama is megirigyelhette volna. És azt is elfogadta, hogy arcszőrzete elfelejtette tenni a dolgát növekedés terén, mert így megspórolta legalább a borotva, s borotvakrémek árát.
Ám szemeinek ferde nézését nem szívesen osztotta meg a külvilággal, szerencséjére az orra hegyén fityegő okuláréja teljesen kiegyenesítette a tekintetét, ez néminemű magabiztossággal vértezte fel.

Első körben a lejárt személyi igazolványa megújításakor ingott meg e téren az önbizalma.
Az ügyintéző hölgy kedvesen benavigálta a fotókabinba Bélát, hogy elkészítsék az okmányára a képet, mely hitelt érdemlően bizonyítja, hogy Béla azonos önmagával, tehát önazonos Béla. Hogy Béla, olyan amilyen, de olyan igazán Béla. Alacsonysága, túlsúlya itt nem számít, hiszen csak a fejét célozza a fényképezőgép csöve, arcszőrének hiánya akár a frissen borotváltságát, ápoltságát bizonyíthatja. Arcának intellektuális kisugárzását, és persze bandzsátlanságát a fekete keretes szemüvege biztosította. A fotókabin pontosan az ablakkal szemközt foglalt helyet, akárcsak benne Béla a széken, szembenézve a hölggyel és a kamerával, meg az ablakon bevigyorgó Nappal.

A nyomtatványok kitöltésével négy perc alatt végeztek, a fotózás sem tartott tovább egy fél óránál. A szemüvegéről folyton visszaröhögött a napfény a hölgy kamerájába. Először még Béla is próbált önmagához képest, lezser és humoros lenni, de a hölgy, ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta, hogy húzza be a nyakát, vállát emelje fel, kicsit jobbra döntse a fejét, ne annyira, akkor inkább balra, kicsit előre biccentsen, de a homlokát tolja hátra. Így készült Béláról egy izzadó Quasimódó kép a személyiébe.

Mikor megkapta az értesítést, hogy lejárt a jogosítványa, önkéntelenül összerándult a gyomra idegességében. Felrémlett előtte a fényképezős tortúra minden egyes pillanata, valamint az azóta eltelt időszak valamennyi hivatalos ügyintézése, melyek alkalmával okmányának bemutatására kényszerült, és a képe miatt képen röhögték nyíltan vagy visszafogottan, de egyértelműen kiröhögték.

Kényszeredetten, de megemberelte magát és bár kissé határozatlanul, némi remények szikrájával a lelkében, bekacsázott a hivatalba. Szerencséjére csak a fél város várakozott rajta kívül hasonló ügyekből kifolyólag, és mások nem voltak olyan kispályás ügyintézők, mint Béla. Főleg a nők készültek rendkívüli módon, mintha legalábbis divat portfólió fotózáson vettek volna részt. Frissen, fodrász által beállított frizurával, professzionális sminkkel, manikűrözött karmokkal, vakító fehér mosollyal várták a bebocsáttatást a fotóskabinba.
Béla is próbált felzárkózni a többiekhez, elővette textilzsebkendőjét és megtörölgette izzadságtól patakzó homlokát, lecsúszott szemüvegét egy mozdulattal visszatolta az orrnyergére, és nagy lendülettel leült a hatalmasat nyikorgó székre, farkasszemet nézve a fotómasinával, valamint egy tökéletes szépségű ügyintéző nővel. Szőkesége, arcának bája és mell-, csípő-, derékbősége a magazinsztárokéval vetekedett, így Béla önbizalma süllyedni kezdett, akárcsak gyermekkorában a bokája.

A hölgy szenvtelen arccal igazgatta a gépet, majd elhagyták a száját a bevált utasítások, úgymint húzza be a nyakát, vállát emelje fel, kicsit jobbra döntse a fejét, ne annyira, akkor inkább balra, kicsit előre biccentsen, de a homlokát tolja hátra. Béla eltorzult fejjel kezdte felvenni a Quasimodó-pózt, de a nő elégedetlenül csóválta a bájos kis fejét, nem lett ez így se jobb, magával nem nagyon lehet már mit kezdeni, vegye le azt a szemüveget gyorsan, még rengetegen várnak ide, nem lehet ennyit szarozni a csillogó szemüvegével. Bélán átmasírozott a szégyen, teljes díszlépésben, bandzsaságának tudatában, két marokkal kapaszkodott egyetlen védvárába, a szemüvegébe, hogy ezt ő ziher nem veszi le ezelőtt a maca előtt, az holtbiztos. Maradék halovány hangján eldadogott egy bizonytalan nemet, de a nő morózus tekintetét látva, jobbnak vélte mégis megadnia magát a sorsnak, felfújta a pofáját, lekapta orráról az okulárét, ez mégiscsak inszinuáció, csillogtatta meg intelligenciáját egyre magasabb hangerővel, ez olyan méltatlan helyzet, mintha a melltartóm nélkül kellene itt fényképezkednem – harsogta teli tüdőből, majd elszántan belekancsalított a kamerába.