Lehetséges vonzódások

Azt mondják, hogy minden embernek létezik valahol egy lelkitársa, akárcsak egy őrangyala. Mindegy, hogy az illető hol vagy éppen merre lakik, ha az szívével, és lelkével képes látni a dolgok valódibb, rejtettebb összefüggéseit előbb-utóbb egészen bizonyosan megleli párját, aki másik részeként majd kiegészíti, hogy egy egységet alkothassanak, és élhessék le változatosan kalandos életüket.
Bárcsak a legtöbb ember nem csupán a szemével látná a másik arcát, de észrevenné a szemek retináján bújócskázó ikrásodott mézszínű napfényt, ahogy kacagva fel-felnevet, ha az illető igazán, és teljesen boldog, vagy amikor megnevettetünk valakit őszintén azt érezzük, hogy a lelke valósággal repdes ujjongó boldogságában.
Talán az ismeretlen, és mindenki előtt számára rejtélyes, és bizonytalan sorszerűséggel is hasonlóképpen vagyunk. Hiszen minként deríthetjük azt ki, hogy azokkal, kikkel életünk során találkoztunk legalább egyszer nem lesznek-e hatással további életünkre? A ,,mintha ezer éve ismernék egymást” alapérzését csupán csak igen-igen kivételes, és szűk emberi jellem birtokolhatja. Ugyanis felettébb megfogyatkozott az utóbbi időben azon értékes emberek száma, akik aurája, hangulati légköre már csak azáltal is mágnesként vonzza a legtöbb embert, hogy valahova beléptek, valahol megjelentek. Ezeket az embereket egyre nehezebb nem csupán megtalálni, és egyre kevésbé sikerül a közelükbe férkőzni. Vajon a túlzottan is pénzközpontú, felszínes, kétszínű világ a megmondhatója-e, vagy az egyre mohóbb, és gátlástalanabb, számító emberi tulajdonságok többsége, hogy az összetett lélek mélyén pislákoló varázsszikrát csak aki választott emberek birtokolhatják?
Violetta sosem szeretett dicsekedni. Bár meglett volna rá minden oka. Példás szorgalmú, előmenetelű, eminens diák volt, és már igen-igen korán serdülőkora kezdetén pontosan tudta, hogy mihez akar kezdeni életével. A legtöbb barátja – lányok-fiúk vegyesen -, és tanárai is nagyra értékelték apró, figyelmes gesztusait, hiszen sokszor úgy viselkedett, mint aki tökéletesen megérti és együtt érez velük; egyszerre támogatja és bátorítja őket, ha kell. Vagy egyszerűen csak átölelt embereket, és megvigasztalta, akiket szomorkodni, vagy éppen sírni látott.
Nagymamája mindig azt mondogatta neki, míg élt, hogy ő egy különleges valaki, aki előtt hihetetlen, és fantasztikus jövő vár, csak mindig a szívére hallgasson, és az majd kijelöli számára a helyes irányt. Nagymamája egy borongós, őszies nap halt meg, és Violetta ténylegesen úgy érezte magát, mint aki tökéletes árvaságra jutott, hiszen szüleit – kis idő múltán -, már nem merte annyira intenzíven beavatni azon dédelgetett álmaiba, és terveibe, melyek talán még előtte is a titkok tárgyát képezték.
Váratlanul, és villámgyorsasággal köszöntött be a szalagavatós bál, és később az érettségi bankett is. Violetta saját zsebpénzéből vett egyszerre két álomszép ruhát is, melyben igazi felnőttnek érezhette magát, és szerette volna, ha a külvilág is felnőttként kezeli. S valóban serdülőkora végére már nőiességének minden bája megmutatkozott. Erre azonban még jócskán várnia kellett, hiszen parancsolgatni szerető, szőrszálhasogató apja megkövetelte felnőttes lányától, hogy valahova menjen el dolgozni minden nyári vakáció idejére. Violetta nem ellenkezett a szülői felszólításra. Gondolta: Egy élettapasztalattal több! Ha majd igazi, felelősségteljes munkahelyen fog dolgozni majd kellemes emlékekként fogja visszaidézni a régi szép időket.
Elsőként jöttek az apróbb, könnyűbb diákmunkák, majd takarítani kezdett egy gyorsétteremben, és sokszor kénytelen volt eltűrni, hogy a bunkóbb, tahóbb emberek szándékosan a földre esznek, és mindent összepiszkolnak. Abban a percben kilépett, amikor valaki a jó vicc kedvéért hátulról megmarkolta a fenekét, mire Violetta sírva beviharzott főnöke irodájába, és beadta felmondását bárhogy is próbálta meggyőzni a főnöke, hogy sajnos ez is a munkájához tartozik.
Később következett a balatoni halas-flekkenes koszfészek, aztán alig hat hónap múltán a hajógyári sziget ugyancsak lángos-kolbászos sütődéje, ahol egész nap zsíros-olajos szagú volt az ember tetőtől-talpig és ahol a munkaidő végére már úgy érezte magát, mint egy élő zombie. Holtfáradtan alig várta, hogy hazaérhessen, és aludjon legalább hat-nyolc órát egyhuzamban.
Időközben egyetlen pillanatra sem feledkezett el igazi barátnőiről, és mindig megkövetelte, hogy a nyár folyamán legalább egyszer találkozzanak és jól kivesézzék az életük történeteit. Aztán kicsit később barátnői is hamar párt találtak maguknak, és szépen sorjában jöttek a gyerekek is. Violetta pedig hirtelen benne találta magát egy ellentmondásos, meglehetősen összetett helyzetben. Gyorsan szerezzen magának párt és csináltasson gyereket, vagy esze ágában se mondjon le álmairól, és amit szíve diktál. Számtalan átvirrasztott éjszakákon át alig hunyta le ezekért a kérdésekért a szemét. Aztán másnap persze minden kezdődhetett elölről, mintha meg se történt volna.
Többen ajánlották neki a Színművészetit, vagy valamilyen színitanodát, hogy ott esetleg fejlesztheti kibontakoztatásra szánt képességeit. S bár a Színművésztire a második rostán esett ki volt egy kevésbé ismert, de jó névnek örvendő színitanoda, ahol fiatal tehetségek bontogathatták kreatív szárnyaikat, és ahol úgy érezte talán ő is új ismerősöket, és barátokat talál.
Gondolt egyet és szerencsét próbált. A váratlan meglepetés nem sokáig váratott magára egy mézes-mázos hangú, ficsúr, fiatal rendező személyében, aki – ki tudja már hányadik alkalommal -, sütötte el a jól ismert becsalogató csaliszöveget Violetta nem kis meglepetésére.
– Figyelj szivi! Kurvára tehetséges vagy és ha készen állsz rá, akkor már most betudnálak nyomni a készülő játékfilmembe! Na? Mit szólsz? Egy ilyen őstehetséget,mint amilyen te vagy kár lenne elpazarolni! – Hát így kezdődött a dolog, hogy Violetta – akarva-akaratlanul -, egy kicsit belekóstolt a showbuisness kissé alvilágiasodott, felszínes, kétszínű mocsárvilágába, ami nagyban hasonlított a brókerszakmához. Egyszer fent vagy, másszor meg lent.
Már a legelső unalomig ismert, kissé klisészerűen csöpögős, popkornos játékfilmben megcsillogtathatta tehetségét. A zuhany alól kellett kilépnie meztelenül, majd egy sokat sejtető törülközőben könnyed, gazellalépésekkel fürgén ajtót nyitnia mosolyogva. S bár a szerepet ostobának tartotta máris akadt legalább öt rendező, aztán később a film premiervetítésén egy-két befolyásosabb producer, akik nagyon szívesen együtt dolgoztak volna a szárnyait bontogató, fiatal színésznővel.
Violetta mindenkihez nagyon kedves és közvetlen volt, ezért kisebb gyerekes naivsággal még csak meg sem fordult a kezdeti időkben a fejében, hogy rengeteg olyan ember lézeng a szűkebben vett környezetében, akik előszeretettel használták ki őt. Könnyű, apró szívességek láncolatától kezdve sokszor komolyabb megbízásokig. Violetta – bár eleget dorgálta magát a tükör előtt -, mégis muszáj volt rákényszeríteni önmagát arra, hogy megtanulhasson határozott nemet mondani. A pezsgős, puccos fogadásokat kis idő múltán értelemszerűen inkább átengedte azon feltörekvő emberkéknek, akiknek több volt az egojuk, mint a józan, realista eszük.
Aztán végül – maga is alig akarta elhinni -, de igazán, és valódi érzelmekkel szerelmes lett egy vadidegen emberbe, aki általános iskolában tanított, és szabadidejében verseket, és szövegeket firkálgatott, amiket félt megmutatni másoknak, hiszen cseppet sem akarta, hogy nyilvánosan megszégyenítsék.
Még most is élénken élt az emlékezetében a Balázzsal való első találkozás. Éppen egy kávézóban voltak a többi kezdő színésznővel, és változatos témákat veséztek ki, amikor egyszer csak koromsötét lett az ég, és esni kezdett szemerkélve pár esőcsepp, amikor kissé átfázva az egyik újdonsült barátnő felhívta a hölgytársaság figyelmét a vadidegen férfira, aki se nem volt jóképű, se sármos, mégis kisfiús szomorúságát senki sem bírta egykönnyen kiverni a fejéből.
– Nézzétek csak csajok! – suttogott az egyik színésznő. – Az a pasi tisztára olyan, mintha még mindig gyerek volna. Mintha James Deant összegyúrták volna Morrisonnal.
– Á! Nem is! Menj már! – fordultak hátra többen is, hogy részletesen szemügyre vegyék.
A fiatalember hóna alatt egy szürkére kopott aktatáskát szorongatott. Úgy tűnt az életénél is fontosabb dolgokat tarthat benne. Mielőtt leült volna egy magányos, félreeső asztalnál előbb jó párszor körbenézet hátha követi, vagy éppen szemmel tartja valaki. Nem tudni, hogy észrevette-e a kíváncsi, érdeklődő hölgytársaságot, de szemmel láthatóan megérezte a vibráló energiák mozgásait. Kabátját hanyagul a szék karfájára tette, hogy megszáradhasson, majd elővett egy vastag könyvet, és egy jegyzettömböt, és úgy tűnt a munkába temetkezik.
– Hát jól van csajok! Ha senki se meri leszólítani, akkor majd én megteszem! – a fiatal színésznő már állt is volna fel, amikor Violetta szíve megdobbant erősen, és miután mindig is szívére hallgatott ő állt fel, és ment oda kissé tétován, és bizalmatlanul a fiatalember félreeső asztalához.
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, de olyan ismerős vagy nekem… – óvatosan, félénken indított. Még a hangja is egércingoságnak hatott, hiszen nem tudhatta, hogy egy másik vadidegennel szemben mire számítson, ám különleges képessége volt hozzá, hogy eldöntse valakiről, hogy vajon az illető jó-e vagy gonosz?!
A kissé szomorú, és látszólag jegyzeteivel foglalatoskodó fiatalember úgy tett, mintha ezer más dolga lenne, és levegőnek nézte a lányt. De Violettát egykönnyen nem lehetett lerázni. Azonnal megkérdezte:
– Szabad ez a hely?
A fiatalember, mintha áram csípte volna meg felpattant székéről, és kihúzta a lány előtt a széket, ami máris legalább száz pirospontot ért Violetta udvariasság skáláján, hiszen a legtöbb férfi a mai világban fütyült mindennemű illem és viselkedésszabályra.
– Oh! Micsoda lovag! Nagyon köszönöm! – engedte, hogy a fiatalember előzékenyen betolja a széket, majd ő is leült. – Megkérdezhetem, hogy min dolgozik ennyire elmélyülten? – kezdett természetes kíváncsiskodásba. Mintha megérezte volna azokat a rejtegetett, titkos, lelki sebeket, karcolásokat, melyeket minden ember őrizget és hordoz önmagában egy egész életen keresztül. A fiatalember úgy tűnt nem figyel rá, ám valójában minden lépését, mozdulatát szemmel tartotta, és vigyázott rá.
– Ne haragudjon, ha ténylegesen zavarom, de úgy érzem, mintha már régóta ismerném magát… – ennél ócskább közhellyel talán nem is indíthatott volna, ha egy másik embert őszintén megakart ismerni, ám jobb pillantnyilag nem jutott eszébe. Türelmesen várakozásra rendezkedett be, miközben folyton igyekezett szemmel tartani a fiatalember reakcióit. A fiatalember firkált valamit a jegyzetfüzetébe. Annyira belefeledkezett tevékenységébe, mintha a lány megszűnt volna létezni, így Violetta már azon gondolkodott, hogy feláll, és egyszerűen faképnél hagyja ezt a rokonszenvesen szimpatikus idegent, amikor váratlanul megszólalt:
– Ne haragudjon, de sajnos elszoktam a csevegéstől… Igazán örülök, hogy éppen rám gondolt! – tartózkodóan kezet nyújtott. – Balázs!
– Nagyon örülök Balázs! – viszonozta a kézfogást. Hízelgő volt a fiatalember kissé érdes, markáns marka, ami egyszerre árult el erőt, de gyöngédséget is. Ennek az embernek valami súlyos titka lehet, mert háborog tőle a bensőm!” – gondolta. És minél inkább meggyökeresedni látszott ebbéli meggyőződése annál inkább lappangón vonzódni kezdett ehhez az emberhez. – Gyakran szokott ide járni Balázs?
– Hát… az az igazság, hogy ha az ember egy magányos csöndes kuckót szeretne akkor átmeneti megoldásnak éppen megfelelő! – felelte. Ehhez a mondathoz azért nyugodtan belefért volna egy futó, vakító hófehéres mosoly is, akár egy fogpasztareklám, de a fiatalemberen látszott, hogy kissé megviselt.
– Megértem! Az ember sokszor szeretne hátrahagyni mindent, és kiszakadni az adott élet köreiből, hogy új lehetőségeket, megoldásokat fedezhessen fel, és erre tessék! Bum! Beüt az élet! – észre se vette, és valami olyan bensőséges őszinteség, és nyíltság nyílt ki lelkében, ami csak a valóban kivételes emberekkel szemben szokott az ember megelőlegezni. Azokkal, akikről pontosan tudhatja, és érezheti, hogy sohasem árulják majd el, és nem törik össze a szívüket.
Hosszú ideig mindketten hallgattak, vagy elmerengtek a termékenyítő csöndben, miközben Violettát valósággal egyszerre cukkolták, és majd szétszedték barátnői grimaszolós, tréfálkozós tekinteteik, és levegőbe rajzolt szívecskés kézmozdulataik, míg végül magukra hagyták őket – gondolván Violetta talpraesett nő, aki tud magára vigyázni, és képes kezelni bizonyos helyzeteket.
– Úgy látom a kedves barátnői magára hagyták! – jegyezte meg az orra alatt a férfi, miközben továbbra is súlyos gondolatokat igyekezett firkálni jegyzetfüzetébe.
– Miből gondolja? – ha ez egy provokáció, vagy kihívás akkor áll elébe.
– Feltűnően sokszor tréfálkoztak, viccelődtek Önnel, majd hirtelen távoztak! Ebből feltételeztem…
– Oh! Vagy úgy! Hát köszönöm, hogy figyelmeztetett! Mondja, kérdezhetek valamit?
– Rajta! Tessék!
– Miért érzem azt, hogy Önnek hihetetlenül mély lyuk van a lelke és a szíve mélyén? Ne haragudjon a kérdésemért, de Önből csak úgy árad a negatív energia! Ez vagy azért lehet, mert valaki jócskán összetörte a szívét, vagy esetleg kisiklott a gondosan felépített élete, vagy annyira bedarálta a nagybetűs élet, hogy mostanság egyedül az érdekli, hogy miként és hogyan tudna továbblépni, és újrakezdeni ezt az egészet?
Balázst kissé váratlanul érte a mondat. Nem úgy lepődött meg, mint az emberek többsége szokott; arca falfehérré vált, mint akinek pánikrohama van, vagy üldözési mánia kerítette hatalmába. Arca mintha megnyúlt volna; torz, és kissé groteszk rosszullét kerítette hatalmába. Violetta rögtön tudta mit kell tennie; gyöngéden kezébe fogta a másik kezét, és biztosította biztonságról, és érzelmi bizalmáról:
– András! Bocsásson meg, ha túlzottan is szókimondó voltam! Tudja számomra az őszinteség nagyon fontos emberi tulajdonság, de gondolom ezzel Ön is így van! Legalább is remélem! Nem akartam megbántani, csak azt akartam, hogy az őszinteségen haladva beszélgessünk el egy kicsit, és ismerjük meg a másikat! Remélem megérti!
A férfi vaskos, kissé göcsörtös kezei kellemesen ellazultak, elernyedtek. Úgy éreződött elpárolgott belőlük minden rizikó, vagy stresszfaktor, ami egy felgyorsult, dinamikus világban bizony sokszor ártalmassá válhat. Kissé gyanúsan Violetta két gombszemébe nézett. Ki tudja? Talán az volt a célja, hogy szomorkás, nagy zöld szemeiben találja meg a határozott nő további kérdéseire a válaszokat is.
Később Violetta kedvesen belekarolt a férfiba, és együtt léptek ki a könyvtár épületéből, hogy aztán nemsokkal később kezdetét vehesse közös életük.

Szólj hozzá!