Mindig hazavárlak! 3. (A vendég)

Összes megtekintés: 70 

Mottó: “A látás a lélekből fakadjon, ne az elméből. Mert az eljövendő élet már előttünk áll, várva, hogy kitárja számunkra a világot. Csak nézd meg közelebbről. Legyen szemed a látásra…” (részlet az Első meglátásból, a Mennyei prófécia című amerikai játékfilmből, James Redfield A mennyei prófécia című könyve alapján)

Nyár van. Meleg nyár. Kánikula. Üldögélek a kertben, szemben a nappal, szalmakalappal a fejemen. Lábamat a sebesen folyó patakban áztatom. Jólesik most a hűvös víz. Lehűti a testemet, a fejemet.
A Marsról hozott jegyzeteimet nézegetem, olvasgatom. A hivatalos jelentést már a tavasszal leadtam a Földi Űrkutató Intézetnek (TSRI), amelynek az alkalmazásában már kétszer kalandoztam eddig a vörös bolygón. Most pihenő szabadságon vagyok, és a saját könyvemet írogatom. Verseket, történeteket. Amihez éppen ihletem van. Amiben éppen segít a múzsám.
Elfáradok. Kilépek a patakból, a közeli hatalmas nyírfa alatt leterítem a pokrócomat az árnyékba, és lepihenek. Hátamat nekivetem kedvenc fám törzsének. Most jólesik így üldögélni, semmit sem tenni. Gondolataim sincsenek. Lehunyom a szemem. Mintha megszűnne körülöttem a világ. Csak úgy vagyok…
Nem tudom, mennyi ideig ültem így, a jelenben, a mostban. Egy percet? Egy órát? Teljesen kipihent vagyok. Szemem még csukva, de gondolataim már ébredeznek. Eszembe jut Zöldike, az űrlény a Marsról, aki megjelent az űrbázison. Újra feltűnik előttem csakra-zöld alakja. Mintha közeledne felém.
Kinyitom a szemem, és alig hiszek annak, amit látok. A földönkívüli valóban közeledik felém. Szívgyógyító zöld alakja lassan kiválik a környező táj, a gyep, a bokrok zöldjéből. Nagyokat pislogok, és nézem tovább: egyre közeledik felém, lassan, nehogy elijesszen, de határozottan, biztosan. Nem csak ezen ámulok el, hanem azon is, ahogyan halad. Jó pár centire a föld felszíne fölött lépked, a fűszálakat sem érintve, mintha nem is lenne. Létezik egyáltalán ő? Vagy csak a fáradt, pihent agyam szüleménye?
Most egy régi levélszemét ötlik fel bennem, amelyet néhány évvel ezelőtt kaptam internetezés közben, s amelynek a címe, témája: Létezem. (Brbrbrbrbrbrbrbrbr.) Egy csodálatos üzenet a Teremtőtől az embernek. (Brbrbrbrbrbrbrbrbr.) Az is eszembe jut, ahogyan a Marson beszélgettem Zöldikével. Nem is beszélgetés volt az a szó szoros, megszokott értelmében, hanem sugallat. Libabőrös leszek már attól is, hogy felidézem a Marson történteket. És most értem meg: igen, én kérdeztem, netán kételkedtem abban, hogy létezik-e ez a kis zöld emberszerű lény, aki felém tart, és rögtön meg is született a válasz az agyamban.
A fa árnyékába érve Zöldike megáll velem szemben. Kényelmesen és kíváncsian nézzük egymást. Érzem, hogy teljesen megbízhatok benne. Szemem lassan lehunyom. Olyan nyugodt vagyok, mint amikor a legszebb álmomat látom alvás közben. Két kezem az ölemben tartom, kényelmesen ülök a puha pázsiton, lábaim enyhén széttárva, mintha meditálnék. Gondolatban köszönök a barátságos lénynek. Ő visszaköszön. Majd elkezd csevegni. Pontosabban sugározni a közlendőjét. Agyam szorgosan veszi a jeleket, és válaszol rájuk.
A vendég röviden bemutatkozik. Szinte megáll az eszem, amikor érzékelem, hogy miket tud. Úgy változtatja teste színét, ahogyan éppen csak akarja. Előbb fehér lesz, aztán szerre szivárványszínű: piros, narancssárga, sárga, zöld, kék, lila, ibolyántúli. Ezek az ember főcsakráinak a színei. De tud ő barna, rózsaszín, okker, fekete, szürke, ciklámen, drapp, bézs, bordó, infravörös, murokpiros* és még ki tudja milyen színű és árnyalatú lenni. Mindezeket nem a rendes szememmel, hanem a belső látásommal érzékelem. Mondja a nevét is, de nem jegyzem meg: nekem mindig megmarad Zöldikének, mert olyannak ismertem meg. Szívgyógyító csodazöldnek.
Aztán újra kezdi a szivárvány színeivel. Hosszabb ideig, tíz-tizenöt percig marad szerre piros, narancssárga, sárga, zöld, kék, lila, ibolyántúli. Rájövök, hogy most engem gyógyít. Nem zenével, nem mantrával, nem más, általam már kipróbált és gyakorolt módszerekkel, hanem színterápiával. Fantasztikusan érzem magam, ahogyan szerre megtisztítja, meggyógyítja, behangolja, harmonizálja a fő energiaközpontjaimat. Teljesen éber vagyok, olyan magasan rezeg a testem, hogy nem találok szavakat rá.
Egyszer csak azt érzem, hogy felemelkedek a földről, a fa tövéből, eltávolodom a törzsétől. Nem a testem, hanem a lelkem. Ehhez hasonlót éreztem még korábban is, néha-néha, amikor remekül sikerültek a meditációim, a csakraharmonizáló gyakorlataim. De ilyen erősen, mélyen eddig még soha. Pihekönnyűnek érzem magam. Mintha angyal lennék, szárnyakkal. Nemrég volt egy álmom, amelyben éreztem a két lapockám között a szárnyaimat. Amikor meg kipróbáltam azokat, akkor fel is emelkedtem az ágyamból, a takaró alól. Ez most ugyanolyan érzés, mint akkor, csak éppen éber állapotban. Csapok néhányat a szárnyammal és körberepülöm a nyírfát. Majd tovább repülök a tisztás és a patak fölött. Nem kell félnem a napon sem, hogy netán megolvad a viasz a tollaimon, mert ezek igazi angyalszárnyak. Ejha! Ha most emberfia látna engem, bizony nagyon meglepődne, tátva maradna a szája. Vajon mit szólna ehhez a párocskám és a lányaink?
Alig gondolom végig mindezt, máris látom őket magam alatt a kertben: mindhárman a nyírfa felé tartanak a háztól, a három kutyussal, Zsombival, Mackóval és Nórával együtt. Gyönyörködnek a napsütésben.
– Nézd, Anyuci, mi az ott? – kérdezi hirtelen Sára, és felmutat az égre.
Kinyújtja jobb karját, és mutogat vele, mintha Ámor nyila lenne, és úgy akarna megnyilazni engem.
– Valaki repül! – kiált fel Dóra. – Apuci lenne?
Édike is felnéz, egyenesen rám szegezi tekintetét. Mintha nem hinne a szemének, úgy néz rám. Még ellenzőt is tart a két kezéből a szeme elé, hogy jobban lásson. Erre én is egy kicsit megijedek, visszakanyarodok a nyírfához, és lassan leereszkedem alája, az árnyékba. Látom Zöldikét is felülről, amint pihen, de mindvégig figyelemmel tart. Vajon jól érzem magam idefönt a levegőben? – érdeklődi tőlem utolsó szárnycsapásaimmal egyszerre.
Lassan elfoglalom helyem a testemben. De alfa szinten maradok. Tapasztalataimra, érzéseimre figyelek. Lelki szememmel már látom közeledni szeretett családom. Lelkesen, zajongva jönnek a tagjai, mintha csodát láttak volna. Az ikrek lelkesen magyaráznak valamit egymásnak és az édesanyjuknak, a kutyák rohangálnak, csaholnak, farkukat csóválják, nem tudják elképzelni, mi ez az izgatottság körülöttük.
A nyírfa árnyékába érnek mindannyian.
– Csak csendben, mert Apuci meditál – hallom az ikreket egymásnak suttogni. – De ki ez a zöld bácsi itt, Anyuci?
– Apucinak a barátja. A Marson ismerkedtek meg egymással – magyarázza a párocskám. – Ugye szép? Tetszik nektek is, lányok?
– Megsimogathatjuk? Beszélhetünk vele?
– Persze, kincseim, nyugodtan. Hisz látjátok, milyen békés.
Édi leül mellém a pokrócra. Nem mintha fáradt lenne, vagy félne a váratlan vendégtől, de most így érzi jól magát. Ha hozzám bújhat. Bal karjával belekapaszkodik a jobb karomba, fejét vállamra hajtja, úgy nézi, ahogy az ikrek és a kutyusaink ismerkednek Zöldikével. Sára és Dóra megsimogatják, megtapogatják, megpuszilják, átölelik, kacagnak és viccelődnek vele. Remekül érzik magukat a közelében. Zsombi, Mackó és Nóra úgyszintén. Mintha csak a szomszédunk jött volna látogatóba a patak túlsó oldaláról. Körbeszaglásszák az aprócska űrlényt, vidáman csóválják a farkukat, vakkantanak egyet-egyet. Megpróbálják megjelölni őt, de Zöldike megérzi a kutyák szándékát. Vagy már volt része hasonlóban. Mire a kutyusok felemelik hátsó lábukat, hogy levizeljék a mozdulatlan vendéget, az űrlény hirtelen lótuszülésbe kapja a lábát, ölébe emeli a kezét, és szinte egy méter magasan levitál. Közben nyugodtan beszél közös négylábú barátainkhoz. (Hisz most már az ő barátai is.) Az ikrek nem szólnak semmit, csak tátott szájjal bámulják, hogy mit csinál az ufócska.
Én alfában, Édi meg ébren kacagni kezdünk ezen a muris jeleneten. A lányok szintén elkacagják magukat, Zöldike is nevet gondolatunkban. A három kutyus, mintha mi sem történt volna, elsétálnak a patakig, ahol belefekszenek a kellemes vízbe hűsölni. Miután elcsendesedünk, Zöldike újra villogni kezd, de nem ereszkedik alább, a gyep fölött lebeg továbbra is. Előbb Dórácskát, majd Sárikát pásztázza át a tudatával, végig mutatva nekik is szerre a főcsakrák színét. Kettejükkel hamar végez, csak egypár percet időz testének szivárvány színeit mutogatva. Nem csoda, hisz az ikrek csillaggyermekek, különleges képességekkel rendelkeznek.
Most Édike következik. Eddig ő is bámulta a földönkívüli lényt, de most felül mellém egyenes háttal, mint amikor meditál. Keze-lába laza, szeme lecsukódik, alfába mélyül. Neki is egyenként tíz-tizenöt perc szükséges, hogy meggyógyuljanak, behangolódjanak a csakrái. Szűk másfél óra múlva vele is végez Zöldike. Érzem, amint a párocskám megkönnyebbül, lelke lassan elhagyja a testét. Amint távolodik a fától, kinőnek a szárnyai, majd lazán repdesni kezd. Én is újra ráhangolódom, felemelkedek, és repülni kezdek Édi után a kertünk fölött. Nemsokára csatlakoznak hozzánk az ikrek is: előbb az egyik, aztán a másik. Mintha a mennyben lennénk egy varázslatos angyalcsalád. Lentről Zöldike figyel bennünket. Na meg a kutyusaink, sóvárogva. Bizonyára Nóra, Mackó és Zsombi is repülnének velünk együtt…
Körberepüljük a kertet, a patakot, elszárnyalunk a házunkig, majd vissza. A nyírfától a három kutyánk lebeg velünk szemben, ugyanolyan magasan, mint mi, szűk tíz méterre a földtől. Csak úgy süvít a levegő a fülük mellett. Távolabb az ufócska is felemelkedik és repül körbe, szárnyak nélkül. Két oldalra nyújtja karját, kiegyenesíti lábát, és lebeg, akár egy repülő. Éppen hogy nem zúg a motorja… Ő aztán még mindig valóságos csoda a számunkra. Egyenesen felénk tart, úgy tűnik, hogy mindjárt belénk repül. Aztán kellemesen csalódik az egész család. Arra sincsen időnk, hogy észbe kapjunk és netán megriadjunk. Az emberke úgy lebeg át rajtunk, mintha felhő vagy köd volna. Csak sűrűbbnek érezzük a levegőt, amikor keresztülszáll a lelkünkön. Vagy mi szállunk át az ő lelkén?! Nahát! Mennyi szokatlan és varázslatos érzés, élmény néhány óra alatt! Brbrbrbrbrbrbrbrbr…
Szerre mindannyian leszállunk, a fa köré az árnyékba, ahol a testünk vár minket. Ki-ki visszabújik a sajátjáéba. Még nem ocsúdtunk fel egészen repülős kalandunkból, mert földönkívüli barátocskánk újabb bemutatóval lep meg minket. A magasból hirtelen alászáll: mint sas, úgy zuhan alá a patakba, majd eltűnik benne. Csak egy csobbanás hallatszik, de ő sehol. A szemközti bokrokból levélsusogás hallatszik, onnan repül ki váratlanul. Repülőgép alakjából most átvált lótuszülésbe, majd így lassan leszáll a pázsitra mellénk.
A nap a bokrok ágai között próbál kukucskálni. Nem sikerül neki, annyira sűrűek a levelek. Estefelé járhat az idő, amint elnézem így, alfa állapotban. Az ufócska szerre elköszön tőlünk.
“Mikor látunk még?” -, kérdezzük közösen.
“Majd, valamikor még eljövök” -, válaszolja gondolatunkban.
Egymás után megölel és megpuszil bennünket meg négylábú barátait, aztán arccal felénk fordulva távolodni kezd a bokrok irányába. Most nem olvad bele környezetébe, hanem erős, tiszta fényként látjuk távozni a kertünkből. Egyre messzebb, egyre följebb, egyre gyorsabban…
A bokrok tetején már csak a házi verebek és a vörös begyű cinegék csiripelnek tovább. Eddig is ott voltak, egész nap vidáman locsogtak-fecsegtek egymással a csodás napsütésben, csak éppen addig nem hallottam, hallottuk, amíg alfában voltunk, amíg testünket elhagyva szárnyaltunk fölöttük.
Szerre mindannyian visszajövünk alfából. Édike, én, a kislányaink, a kutyusok. Úgy érezzük magunkat, mintha egy hétig álmodtunk volna. Összepakolunk és hazafelé indulunk. Az ikrek lazán csevegnek egymással, Zsombi, Nóra és Mackó vígan csóválgatják farkukat és aprókat csaholnak a szárnyas népség felé.
A párocskám és én, egymást kézen fogva, sétálgatunk a csodazöld füvön a házunk irányába. Mindkettőnknek enyhén sajog a háta a két lapockánk között. Nem csoda, hisz már évtizedek óta nem repültünk…
Közelünkben mennek a szeretteink. Mögöttünk még mindig melegen süt a nyári nap, előttünk egyre nyúlik az árnyékunk. Mindnyájunkban végtelen nyugalom, béke, szeretet, boldogság van. Úgy érezzük magunkat, mintha a mennyben lennénk…

*murok = a sárgarépa közkeletű magyar neve Erdélyben (Wikipédia)

Dávid László,
2016. december 2.,
Marosszentgyörgy

Szólj hozzá!