Béla bátyó

Sodorjunk egy cigarettát.

Mostanában gyakran visszaidézem szavait. A mondatot, amellyel dohányzásra invitált. A közösen művelt rágyújtás sok mindent rejthet magában. Néhány perces kikapcsolódást a munkából, közvetlenebb, melegebb hangú beszélgetést például. Ha kettesben szívjuk, talán még jobb íze is van annak a büdös bagónak.
Nap, mint nap ugyanúgy kezdődött minden. Az éppen kezében lévő kéziratot gondosan elhelyezte az íróasztalán, néhány értékelő szóval jellemezte a munkát, majd korántsem parancsolón, inkább érdeklődőn rám nézett és azt mondta: „Sodorjunk egy cigarettát”.
Béla bátyó. De jó is így visszagondolni rá! Emlékszem, ismerős embereket megszólítván gyakran használta ezt a szót: bátyó. Csak úgy, tiszteletből. Aztán rá is ragadt eme kifejező beszéd, mint a szűz levélborítékra a jól kidolgozott ragacsos bélyeg. Első találkozásunk a megyei napilap redakciójában esett meg, ő akkor főmunkatársa volt az újságnak, ahová szerény személyem külsősként zaklatta mesterműnek vélt írásaival a szerkesztőket. A bemutatkozáskor Béla bátyó fiatalosan fölpattant íróasztala mögül, a kezét nyújtotta felém, majd inkább kijelentve, mintsem kérdezve így szólt: „Te vagy a Kardos Jani? Jók az írásaid. Gratulálok! Írj gyakrabban!” Aztán a már később megismert jellegzetes mozdulattal belső zsebéből elővette cigarettásdobozát, felém nyújtotta: sodorjunk egy cigarettát, mondta, majd látva meglepődésemet, tűzzel is megkínált.
Megesett, hogy gondozta is az írásaimat. S ha nagy néha lustaságból vagy más elfoglaltság miatt elmaradtam egy-egy cikkel, olyankor rám szólt: „Írjál!” Aztán eltelt jó pár év, és új feladatot kínáltak fel számára. A megbízatás nem volt más, mint szeretett városom lapjának létrehozása. Régebben több újságja is volt a településnek, aztán sokáig a nagy semmi várt a helyi hírekre szomjazó olvasókra. Ez már a nyolcvanas évek vége. Amikor is megtört a jég, és mi ünnepeltünk! Béla bátyó felelős szerkesztőként, jómagam munkatársként vívtuk több éven át közös csatáinkat a városi lapnál. Kezdő újságíróként sokat segített, bíztatott. Szárnypróbálgatásaim közepette mondogatta: „Hamar belejössz te ebbe, mint kiskutya az ugatásba”.
Ahogyan szólt, szép magyarsággal, ízesen, érthetően tette. Így fogalmazta meg írásait is. És hogy irigyeltem már-már hihetetlennek tűnő nyugalmáért, amely belőle sugárzott! Mit irigyeltem, csodáltam érte. Csodáltam higgadt, önmérsékletet gyakorló magatartását, azt a szeretetben nyugvó kiegyensúlyozottságát, amellyel békességet árasztott maga körül. Egyetlenegy hangos szót nem hallottam tőle.
Emlékszem, amikor főnökként (bár ezt sohasem éreztette velem) a mélyvízbe dobott, arra kérve, hogy a városi tanács vb. üléséről tudósítsak helyette a megyei lapba (mint már említettem fentebb, akkortájt külsősként írogattam oda), szóval elküldött dolgozni, aztán hogy ne hagyjon magamra, megvárt a rendezvény után, és amint leraktam a jegyzetfüzetemet az asztalomra, azon nyomban rám szólt. Sodorjunk egy cigarettát, mondta, mire én a fejemet ráztam, hogy nincs idő arra, sietni kell, az ügyeletes szerkesztő már tűkön ül Szegeden, meg kell írni a tudósítást. Majd megvár, ne kapkodjunk, mondta a drága kolléga, aztán felém nyújtotta füstszűrős cigarettásdobozát.
Egyszer rákérdeztem, sodort-e valaha is vékony cigarettáspapírba dohányt. Akkor huncutul rám mosolygott, majd így szólt:
– Igen. Sokat. Nagyapám dohánytermelő volt. Nem is akármilyen. Nagyon ügyesen csinálta. A fináncok is hozzájártak dohányért. Emlékszem, egy ínséges időben, amikor kevés volt a termés, az öreg eldugta mind az összest. Nem adózott, kijelentette, hogy nincs dohánya. A fináncok persze ezt nem hitték el. Kérlelték, mondták, tudják, hogy van dohánya, őket az sem érdekli, hogy mennyi, de legalább nekik adjon belőle. Szerettem a nagyapámat. Finom dohánya volt. Hát sokat sodortam cigarettáspapírba. Tizenhét éves korom óta szívom rendesen.
Változnak az idők, a dohányosok között ma már a füstszűrős cigaretta járja. Talán ebben a rohanó világban ideje sincs az embernek arra a bizonyos sodrásra. De ami még szomorúbb, az évek is hamar elszállnak felettünk. Ő nyugdíjas lett, a városból is elköltözött, engem pedig más lapokhoz vezérelt a Sors. Nem találkoztunk, nem is beszéltünk egymással azóta. Mígnem a minap egy kedves levél érkezett a címemre. Egy meghívó Béla bátyó 85. születésnapjára.
Hát újra ünnepelünk!