Az utolsó karácsony!

Közelednek az ünnepek, bár ezeket a szavakat is csak lopva merem leírni. A szó szoros értelmében vett utolsó karácsonyi élményem 5 éve volt a szülői házban, szűkösebb családi körben. Emlékszem, ahogy a kis mű karácsonyfánkat körülülve bontogattuk ajándékainkat, mintha nem lenne holnap és vártuk egymás reakcióját a kissé olcsó, de annál kreatívabb és szívből jövőbb meglepetésekre. Sosem voltunk gazdagok, de szegények sem. Első ránézésre egy átlagos alsó-középosztálybeli család voltunk, ámbár ha bárki közelebbről megvizsgált minket, az hamar kiszűrhette, hogy pontosan az átlagos ellentétét képviseltük mindannyian.
Apám egy nagyra nőtt gyerek volt, kinek az életet a családján kívül a történelem és a könyvek jelentették. Képes volt a nappaliban ülve, azt az undorító bagót pöfékelve tanulmányozni a Mein Kampfot, úgy mintha közel lenne az akkori világnézetünk szerinti leggonoszabb ember gondolatmenetének megértéséhez. Sosem fogom elfeledni, amikor a központi antikváriumban sétálva felkiáltott, hogy – Ja- Ja- Ja ENDLICH! – amikor megtalálta Adolf Hitler önéletrajzát! Édesanyámmal együtt sarkon fordultunk, próbáltuk a lehető legnagyobb ívben elkerülni az emberek lesajnáló tekintetének áradatát. Az egészben az a legviccesebb így utólag belegondolva, hogy minden volt az öreg róka, csak nemzetiszocialista beállítottságú nem. Egyszerűen csak próbált mindenki fejével gondolkozni, és meg akarta érteni az emberek működését.
Anyám sem volt egy egyszerű ember az éppen aktuális világmegváltó őrületeivel, mint például annak idején 2016-ban a vegánsággal, vagy akár 2020-ban a Zero Waste-el! A legnagyobb probléma abból eredt, hogy erőszakosan hirdette az igéit. 23 éves lehettem, amikor megpróbált engem és édesapámat átszoktatni a húsevésről a magevés gyönyöreibe, mert „ugyanolyan finom, sőt még finomabb is a szójahús mint a rendes hús” meg ugye a „barbárság, amit az állatokkal művelnek, mindenki gyilkos, aki ehhez asszisztál!” szlogenek voltak állandóak akkoriban, viszont nem ért el túl nagy sikereket velük. Apám egyszer besokallt és rárivallt anyámra:
– Na ide figyelj anyus! Nem látod ezeket a szép erős szemfogakat a számban? Ezek arra valók, hogy tépjünk. Húst tépjünk. Nem füvet legeljünk a földből, mert hogyha ez lett volna az Urunk célja velünk, akkor a fogazatunk sem így nézne ki! Meg amúgy is gondolj bele, ha az ember nem enne disznót, vagy csirkét, akkor hamarosan ki is pusztulna ez a két faj, mert ki lenne az az őrült, aki kedvtelésből sertéstrágyát akarna szagolni a nap 24 órájában?! A csirkékről nem is beszélve. A fiadnak is és nekem is kell az energia, felőlem, ha ezzel akarod sanyargatni magad hát tedd, de minket hagyj ki ebből!
Ekkor lettünk rákényszerítve apámmal arra, hogy megtanuljunk magunkra főzni.
Öröm az ürömben, hogy a későbbiekben nagy segítségemre volt ez a tudás, sajnálatos módon a vártnál hamarabb kellett a gyakorlatban kamatoztatnom. Minden egyes alkalommal amikor fakanalat ragadok és egy jó babgulyást főzök, olyan érzés árad végig bennem, mintha még mindig 2020 augusztusát írnánk. Egy szép napsütéses nyári napon édesanyám az elveit eldobva a konyhába rángatott, és megtanította nekem a kedvenc gulyás ételem alapjait, persze a sertéshúshoz hozzá sem érve! Mintha megérezte volna a közelgő baljós történéseket, és megpróbált volna még utoljára megtanítani valamire, egy utolsó leckével a nagybetűs életre felkészíteni engem. Nem tudhatom mi volt a célja vele, akkor még eszembe se jutott megkérdezni most pedig már alkalmam sincsen rá.

2025. december 20. szombat

Amikor még az általános iskola padjait koptattam, valamikor 2006 – 2007 tájékán, az utolsó tanítási nap pontosan december 20-ra esett. Azért emlékszem ennyire erre a dátumra, mert a bátyámtól előrehozott karácsonyi ajándékként kaptam két jegyet a kedvenc gyerekkori filmemnek számító „Rocky Balboa” c. Hollywoodi műremeknek a premierére, amiket még a mai napig is a magamnál őrzöm. Persze a második jegy birtokosa ő maga volt, ugyanis ő is hatalmas rajongója volt a franchisenak. Együtt faltuk a „70-es, 80-as évek Rocky filmjeit. Ez egy közös programnak számított nálunk, képesek voltunk akár havi rendszerességgel is végigpörgetni a részeket nagy örömmel és vigyorral az arcunkon. 6 év van közöttünk, ami pont arra volt elég, hogy a legfőbb vitás helyzetünk eldöntésében alul maradjak, és én legyek az imitált boxmeccsünkön Ivan Drago, a rossz, aki végül veszít a főhős Rockyval szemben. A gyermekkori emlékeket megszépíti az idő. Akkor még frusztrált a helyzet, most pedig, ahogy bámulom a pénztárcámból előkapart mozijegyeket csak mosolyogni tudok, és hiányolni azt, ami már elmúlt, és vissza nem hozható.
Édesanyám nehezen tudta feldolgozni, amikor a bátyám felnőtt és kirepült a családi fészek melegéből. Hetekig – hónapokig maga alatt volt, mert nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, és csak tengődött a nagyvilágban. Ekkor kezdett különböző elfoglaltságokat keresni, és ekkor találkozott a zöldpolitika alapjaival. Először csak szelektíven gyűjttette a családdal a hulladékot egy isteni sugallatnak köszönhetően, viszont később már teljes mellbedobással a jó ügy mellett harcolt. Teltek-múltak a hónapok, amikor egyszer csak megismerkedett a vegán életmóddal, köszönhetően a digitális forradalomnak és annak, hogy bármely infó csak egy karnyújtásnyira volt az embertől az interneten. Az internet és a digitális élet alapjaiban jó ötletek voltak, de ahogy teltek az évek könnyen érzékeltük mi, átlagemberek is a káros hatásukat. A társadalmunk nem állt készen egy ekkora szabadságra, az emberiség egy elenyésző százaléka használta rendeltetésszerűen a világháló nyújtotta lehetőségeket, a többség viszont átesett a ló túloldalára, és függővé vált. Sokan portyáztak az interneten, és kihasználták az emberek naivitását, pénzzel húzták le őket jobb esetben, rosszabb esetben fiatalkorúakat zaklattak polgártársaink. Illegális fegyverkereskedelem, prostitúció, kábítószer hálózat, maffia és miegyéb volt fellelhető az internet bugyraiba, ahova bárki betekintést nyerhetett, aki akart. A különböző közösségi média portálok egyről a kettőre kiváltották a személyes interakciókat, beszélgetni már csak a telefonunkon keresztül beszéltünk ismerőseinkkel. Az életre szóló barátságok már csak a tündérmesékben szerepeltek, hiányzott az a plusz az emberi kapcsolatokból, ami annak idején még a bátyám gyermekkorában megvolt, a közös élmények, a gyermekkori rosszalkodások tömkelege.
A szakértők figyelmeztetései rendre süket fülekre leltek, a felelősség tovább őket nem terheli. Az emberiség vesztére törő szörnyeteget mi magunk teremtettük, a fogyasztók, akik földbe dugott fejjel vártuk a saját pusztulásunkat

2025. december 21. vasárnap

Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy milyen ironikus sorsot szánt nekünk az Urunk. Az ünnepek ünnepén, Jézus Krisztus születésének napján, a saját maga által kreált emberiséget hagyja a vesztébe rohanni. Tisztán emlékszem 2020 októberének hatodik napjára, és legfőképpen arra a pillanatra, amikor a világ összes sajtóorgánuma egyszerre hozta le a baljós előrejelzést, ami az emberiség végzetét harsogta. Évtizedek óta beszéltek róla, viszont most, hogy valóban az ajtóban kopogtat a halál, egyszerre szabadult ki mindenki a digitális álomvilág béklyóiból, és egyszerre kapták fel a fejüket a világ összes pontján az emberek.
Édesapám ahogy meghallotta rögtön, felhorkant és egy politikai összeesküvést látott ebben az egészben, egy túllőtt propagandát a klímaváltozás megállítására. Anyám hitt Istenben és ezzel együtt az isteni gondviselésben, viszont racionálisan gondolkozott, és ő már évekkel ezelőtt tudta, hogy változtatnunk kell, mert a dolgoknak nem lesz jó vége. Világéletében egy beszédes asszony volt, de abban a pillanatban amikor meghallotta a halálos ítéletet ledermedt, és percekig meg sem tudott szólalni. A bátyám elmondása alapján ő éppen dolgozott az ominózus hír kiszivárgása idején, és amúgy is hagyjuk békén ezzel a badarsággal, mert a csapból is ez a lehetetlenség folyik. Apám természetét örökölte, egy rugóra járt az agyuk, és együtt is erősítették a szkeptikusok táborát. Bevallom őszintén, bepánikoltam, és napokig kerültem az emberek társaságát, az ágyamon ülve magamba roskadva emésztettem a hallottakat, és próbáltam egy racionális választ találni a kérdésemre. Végig ott volt előttem a válasz, csak a megfelelő kérdést kellett volna feltennem. Nem azzal kellett volna foglalkoznom, hogy igaz-e mindez, hanem azzal, mennyi időnk van hátra?
Eltelt 5 év amióta megkaptuk azt a halálos ítéletet, amely megpecsételte sorsunkat. De mi van akkor, ha tényleg igaza volt apámnak? Ilyen végzetünk egyszerűen nem lehet! Kezdem azt hinni, hogy ez valami rossz vicc, igazából semmi sem fog történni 25-én és ez az egész csak egy konteó amit azon célból terjesztett el a világ vezetése, hogy pánikoljunk be, és szánjuk-bánjuk meg bűneink. Mi van akkor, ha ez ténylegesen egy tökéletesen megírt forgatókönyv? Annyi ember vesztette életét depresszióban, s annyi ember adta fel a reményt, családját örökre. Mi van, ha ezzel a kalamajkával a túlnépesedést akarták megelőzni? Vagy egy vagyonszerző akció volt? Esetleg egy félresikerült számítás eredménye? Akármi is az, napról napra egyre közelebb kerülünk hozzá, és végül úgyis fény derül a nagy titokra!

2025. december 22. hétfő

Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Forgolódtam, vergődtem és próbáltam az utolsó emlékeimet feleleveníteni a szüleimről, akik első körös áldozatai voltak a közelgő szerencsétlenségnek.
Ahogy teltek a hónapok, évek egyre több dologra jöttek rá a kutatók a globális felmelegedéssel kapcsolatban. Voltak teóriák miszerint, ha radikálisan le tudnánk csökkenteni a földünk kiszipolyozását, akkor időt nyerhetnénk, és ha már időt nyerünk, akkor talán a csata végkimenetele is kedvezőbb lehet! Különböző szabályozásokat vezettek be próbálkozásképp a világ országai, első körben töredékére limitálták a járműforgalmat Amerikától kezdve egészen Ázsiáig. Csak és kizárólag tömegközlekedéssel, vagy elektromos autókkal közlekedhettek az emberek, aminek következményeképpen rengetegen elvesztették az állásukat, beleértve a szüleimet is. Tudniillik, hogy ha a világ munkás népességének közel 20 százaléka munkanélküli lesz egyről a kettőre, a gazdaságunk összeomlik, és nem képes munkalehetőséget szolgáltatni nekik. Nem is tudom, hogy szerencsémre vagy balszerencsémre, de nekem, mint frissen végzett ügyvédnek ez a helyzet kedvező volt, az emberek életösztöne erősebbnek bizonyult a racionalitásuknál. Sorra perelték a régi munkáltatóikat, autóipari gyárakat, fuvarozási cégeket egy kisebb kárpótlási összeg szerzése érdekében, mondhatni sikeresen.
Hazaköltöztem szüleimhez, hogy segítsek pénzügyileg és lelkileg is nekik. Mint friss munkanélküliek, mindketten próbáltak állást találni, hogy legalább normális életkörülmények között tudják leélni az utolsó pár évüket. Próbálkozásuk, mint sok száz millió embernek globálisan kudarcba fulladt, amitől a depresszió egyre inkább elhatalmasodott felettük. Akiket nem kergetett öngyilkosságba a közelgő vész híre, azokba még egyet rúgott a sors. Sokan elvesztették állásukat, otthonukat, családjukat és a legfájóbban, reményüket. Tömegek vetettek véget az életüknek búcsúleveleket hagyva a szeretteiknek, voltak szekták akik közösen vették be a „csoda kapszulát”, ami minden fájdalmukat enyhítette! Nem volt senkiük, semmiük, még a szebb jövőben vetett bizalmuk is elveszett. Kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felettük?!
Ami ezután történt az én egyetlen, drága édesanyámmal és édesapámmal abba belegondolni is fáj, nemhogy leírni. A bátyámmal való viszonyom itt romlott meg egy időre, nem tudom neki megbocsájtani azt, hogy nem volt itt velük az utolsó napjaikban. Előjeleket adtak, többször is figyelmeztettem őt, de egyik fülén be és másikon ki, mint aki el sem hiszi, hogy ez megtörténhet vele. A harag elfolyt, vérnyomásom az egekben. Tudom jól, hogy rengetegen érzünk így, de mindenkinek a saját tragédiája fáj a legjobban.

2025. december 23. kedd

Miután sikertelennek minősítették a történelem legnagyobb, és egyben utolsó emberek által elkövetett konkrét tömeggyilkosságát, a „nagyok” próbálkoztak még mindenféle ötlettel, de már túl későn. 2024-re biztos lett, hogy a földünk pusztulásának folyamata nem fordítható vissza, és már csak idő kérdése, hogy meddig húzzuk ki. Ekkor döntöttünk úgy a bátyámmal, hogy nem adjuk fel a reményt, és a régi sérelmeinket eltemetjük, a végletekig kitartunk együtt. Hazaköltözött ő is a családi házba. Pénzügyileg ezidőtájt senki sem állt jól, leszámítva a leggazdagabbnak számító felsőbb köröket, akik a nyomásnak engedve és sorsukat elfogadva, tudván, hogy a vagyonukat a másvilágra magukkal nem vihetik, szétosztották azt az emberek között. Sokszor hallottam gyerekként és fiatal felnőttként az apám szájából, hogy a kommunizmus szép és jó, csak az a baj, hogy egy utópia, ami sohasem fog bekövetkezni! Létezhetetlen, hogy ameddig két ember él egyenlőség legyen közöttük, mert a kapzsiság nagy úr! Erre a végkimenetelre persze nem is gondolt. Keserédes érzés, hogy ennek a nagyszerű eszmének a megvalósítására egészen az emberiség alkonyáig kellett várnunk!
Gyakran gondolok arra, hogy mi lehetett volna akkor, ha hamarabb lépünk. Talán ezt a szerencsétlenséget elkerülhettük volna, de ha visszatekintünk a történelemben, amióta ember az ember, azóta a saját maga elpusztításán tevékenykedett. Tengernyi háborút átéltünk, legyen az vallási okból, vagy pénz és földterület szerzés érdekében vezérelt. Ahogy fejlődtünk technológiailag, úgy kezdtünk veszélyesebbnél veszélyesebb tömegpusztító fegyvereket gyártani, amik másodpercek leforgása alatt képesek lettek volna városokat, országokat elpusztítani, emberek millióit másvilágra küldeni. Atomreaktorokat építettük, amik hatalmas veszélyt jelentettek ránk nézve magukkal a létezésükkel. De persze megérte nekünk a rizikót, mert maga az atomenergia volt a legegyszerűbb módja az emberiség mohóságának csillapítására. Persze voltak jó elképzelések, s cselekedetek, viszont későn kezdtünk bele a megvalósításokba, és sajnos nem tudtuk időben befejezni őket. Nem vagyunk alapjáraton rosszak, csak gyarlók! Egy esélyt még igazán megérdemelnénk, jó úton vagyunk csak időre van szükségünk!

2025 december 24. szerda

Eldöntöttük a bátyámmal, hogy a mai napot a régi hagyományaink szerint tartjuk meg. Félreteszünk minden aggodalmat és sérelmet, előkapjuk a garázs legmélyebb zugába elrejtett mű karácsonyfánkat, majd együtt feldíszítjük azt, s még egyszer utoljára jól degeszre zabáljuk magunkat. Egyikünk sem egy konyhatündér, de szerintem egy tűrhető menüt sikerült összehoznunk közösen. Ebéd közben beszélgettünk, vicces és kevésbé vicces történetekre emlékeztünk vissza, amiken együtt vígadtunk és szomorkodtunk. Amikor szóba került a gyermekkori kedvencünk, az az ominózus Rocky című film, akkor előhúztam a pénztárcámból a jegyeket, mire a bátyám elkezdett hüledezni.
– Hát öcsém, te semmit sem változtál! – nevetett fel. – Lehet, hogy nem emlékszel, de amikor kisebb voltál, kaptál apáéktól egy plüss kutyát, amit te valamilyen oknál fogva Mackónak hívtál, és úgy vigyáztál rá, mint egy hús-vér kedvencre! A lényeg az, hogy volt egy alkalom amikor Mackót úgy eldugtad a rokonság elől, hogy végül már te sem emlékeztél merre raktad! Egy teljes hétvégénk ment el arra, hogy megtaláljuk Mackót, mert te képes voltál addig bömbölni és toporzékolni, ameddig nem került elő! – meredten bámultam őt, mint aki nem érti, hogy mit szeretne mondani ezzel. – Azt akartam kihozni ebből, hogy te régen is ilyen kis szentimentális voltál, nem szerettél másoknak csalódást okozni, főleg nem elveszíteni a tőlük kapott ereklyéidet – tette hozzá mosolyogva.
Igaza volt. Számomra amióta megszülettem minden kis ajándék fontos volt, amit a szeretteimtől kaptam, mert mindegyikük egy emlék azoktól, akik fontosak voltak számomra. Egy részüket sikeresen megtartottam amiért most hálás vagyok magamnak, mert egy olyan korszakban érezhetem gazdagnak magam, amiben a pénz már mit sem számít.
Este, miután elköszöntünk egymástól, begubóztam az ágyamba, és a teljes életem lepergett a szemeim előtt. Az első alkalom amikor óvodában megfogtam egy kislány kezét, a nap amikor megkaptam az első felnőtt biciklimet, amit eleinte kissé sután, imbolyogva tekertem, viszont a végén belejöttem, anyám és apám büszke arca, amit az egyetemi felvételem örömére kaptam tőlük ajándékba. Minden emlékemet odaadnám azért, hogy itt legyenek újra köztünk!
Ahogy ezeket a sorokat körmölöm, semmit sem érzek, csak szomorúságot. Nem tudok mást, de már nem is akarok. Sem megbánást, sem haragot, egyszóval semmit. Fáj az, hogy más generációknak megadatott egy teljesértékű élet, miközben nekünk nem. Nem lehetett feleségem sem gyerekem, saját erővel felépített családi házam kutyákkal az udvarban. Sikeres karrierről nem is beszélve. Belefáradtam abba a megállás nélküli lelki terrorba, ami 2020 októbere óta követ, már élni sincs kedvem.

2025. december 25. csütörtök

Eljött a nap, és készen állok rá. Felhagytam a bánattal, belenyugodtam a sorsomba. Lehet, hogy nem így kellett volna végződnie a dolgoknak, viszont így végződnek, nem tudunk mit tenni ellene. Bánatra semmi ok, az emberek úgy sétálnak az utcán, mint gyermekkoromban egy átlagos karácsonyi napon. Senki sem siet sehova, mintha mi sem történne a szeretet ünnepének első napján. Mindenki nyugodt és boldog, családok felszabadultan egymás kezét fogják a főtereken, idegen emberek egymás átkarolva várják a jóslat beteljesülését. A gyermekek hógolyóznak és szánkóznak, szüleik egymással beszélgetnek. Még azok is tiszteletüket teszik a nyilvánosság előtt, akiknek se kutyájuk, se macskájuk viszont most ők is érzik azt a rég elfeledett törődést, amit talán hosszú évek óta nem tapasztaltak. Ezt kell, hogy jelentse a karácsony, a szeretet ünnepe!