MESE AZ EGYRE CSÖKKENŐ ÁRAKRÓL

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ország, melyet a mesekedvelők egyszerűen csak Kis-országnak neveztek, miután a történelem mosógépében ugyancsak összement.
Ennek az országnak volt egyszer egy Ár – és Bérhivatala, mely árgus szemekkel figyelte, nehogy elszabaduljanak az árak, s mindig ugyanannyi garast, körmöci aranyat, ezüst dénárt, vagy fabatkát adjunk ki ugyanazon mennyiségű, minőségű, és fajta áruért.
Így történhetett meg az a mesebeli tény, hogy közel negyven éven keresztül 3 forint 60 fillér volt a kenyér kilója, a tej literje, és a drappba hajló orgona-lila cérna spulnija.
Volt is emiatt zúgolódás, morgolódás, kiabálás és szájtépés rendesen! Egészen addig, míg meg nem jelent e Kis-ország horizontján a rendszerváltás. Megszűnt az Ár – és Bérhivatal, s vele együtt az árak változatlanságának, betonba való beágya-zása is.
És ezzel párhuzamosan megszületett a szabadpiac.

Ne higgyék, persze, hogy elszabadultak az árak, s mindenki úgy zsigerelhette ki a szegény állampolgárokat, ahogy az neki tetszett! Ez, tévedés!
Hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk emelgették volna az árakat, mint alkoholisták a féldecit a sarki krimóban! Á! Nem is lehetett, hiszen akkora, de akkora verseny volt a vevőkért, hogy az már mesébe illett!
Ugyanis, ha valaki emelte az árát, a vevők az olcsóbbat vették meg, így, a drága portéka a csalárd – kufár – kapzsi eladón maradt.
S vajon, mit tehetett szegénykém? Hogy nehogy a nyakán maradjon az áruja, leárazta, így gyakran csak veszteséggel tudott túladni az előzőleg megdrágított áruján.
 
Ebből tanulva, az árak mindig korrekten tükrözték a vásárfia árát. Sőt! Hogy egyesek némi előnyre tegyenek szert, nem általlották egy picivel olcsóbban adni ugyanazt a portékát, mint a szemben lévő konkurencia, csak azért, hogy hozzájuk csődüljön a vevő…
Tény persze, hogy az alacsonyabb árak miatt túl nagy bevételre nem tehettek szert, de a „sok kicsi sokra megy” elgondolás mégiscsak bizonyította létjogosultságát. Ennek eredményeképpen a szerényebb bevétellel is megelégedő tőkések extra hasznot tudhattak magukénak.
Természetesen, a konkurencia sem aludt, ellenlépése az lett, hogy ő még olcsóbban adta áruját, s a szegény vásárlónak éppen ezért állandóan főtt a feje, vajon aznap melyik áruházba, bevásárló központba, vagy shoping centerbe vigye azon kevés pénzét, melyért busás mennyiségű árut kaphatott.
Még szerencse, hogy a különböző áruház-láncok segítettek felkelteni a kispénzű vásárlók figyelmét, hogy – teszem azt –, itt, vagy ott éppen LEVERTÉK AZ ÁRAKAT.
Márpedig, ha az árak leverettettek, akkor nem lehetnek magasak, így oda kellett menni pénzt költeni! Persze, a konkurencia konkurenciája sem aludt, ő BEFAGYASZTOTTA AZ ÁRAKAT, kvázi, ebben a büdös életben mindig olyan alacsony marad, mint eddig. Nem is volt ember, ki nem oda vitte megtakarított pénzecskéjét!…
De csakis addig, amíg közhírré nem tették, hogy másoknál AZ ÁRAK A FÖLDÖN JÁRNAK. Nosza, rajta, uzsgyi neki, irány a földön járó, tehát alacsony árakat garantáló üzlet!
Ha azt gondolják, egy-két éven belül a szlogenek elfogytak, akkor nagyon is tévednek! Ahány cég, annyi, szellemesnél-szellemesebb visszavágás: voltak, akik bevetették az ÁRZABÁLÓT, falta is a magas árakat, míg el nem rontotta a gyomrát, vagy ki nem pukkadt!
 
Egy másiknál viszont az ÁRÍRTÓ vágott rendet a rendetlenkedő árak között! Csoda, hogy minden épeszű ott akarta megejteni a nagybevásárlását?
2015. Húsvét-je előtt az egyik bevásárló központban A NYUSZI LERÁGTA AZ ÁRAKAT! Márpedig, a nyuszikák szorgalmasan rágcsáló rágcsálók, nem is maradt otthon értelmes állampolgár, kinek közelében ez a konszern találtatott, így, egymást törve-zúzva, lökve-nyomva, taposva akart mindenki hozzájutni a lerágott (magyarul: a még megmaradt), kevéske árért kínált cuccokhoz.
Volt, kinél ÁRZUHANÁS csökkentette az amúgy sem magas árakat, és az ember fia/lánya csak kapkodta a fejét, nehogy már rázuhanjon az a fránya ár!…
Amikor a tévében az 1900 forintos PÁRIZSI-hoz ujjongva hozzátették a CSAK-ot, szörnyű sejtelmeim támadtak: hogyan kerülhet egy kiló parizer ennyibe, mikor sokkal kevesebbért már színhúst is lehetne venni?!
És ekkor belém vágott a villám: a „madaras teszkó” húsz évvel ezelőtti megnyitásakor tudva-tudom, hogy a karaj kilója 999 forint volt, tegnap pedig AKCIÓSAN kínálták 1600-ért. 60%-os drágulás másfél évtized alatt? Itt valami nem stimmelhet!
Bekapcsoltam a ketyerét, és rámentem a Központi Statisztikai Hivatal honlapjára: kiderült, hogy az utóbbi időkben csupán gyümölcsből, borból, és burgonyából vásároltunk többet, minden másból kevesebbet, vagy jóval kevesebbet.
Ha ez igaz (márpedig a Hivatalnak mi érdeke lenne hazudni?), már csak az a kérdés, miért? És ezek a „miértek” nem hagytak nyugodni!
Sorra mentem a megadott élelmi anyagokon, és élvezeti cikkeken.
Vajon, miért esett vissza a zsiradékok megvásárlása? Mert egészségesebben akarunk táplálkozni?
 
Vajon, miért eszünk kevesebb disznóhúst? Mert ezzel is a korszerűbb táplálkozásunkat segítenénk elő? Lehet. Viszont, akkor miért kerül aranyárba a mangalica húsa, és a belőle készített hurka, kolbász, disznósajt?
Miért fogy kevesebb marhahúsból, és borjúhúsból? Talán túl sok bennük a bőnyeg, a zsír, a faggyú, vagy sok energiába kerül megfőzni? (Nem beszélve arról, hogy utóbbit szinte nem is lelni a hűtőpultokban, és ha nagy ritkán mégis, nincs ember, aki meg tudná fizetni!).
Miért nem fogy a belsőség, úgy, mint korábban? Undorodnánk a pacaltól, a májtól, a velőtől, és társaitól?
Miért fogy csak feleannyi ló – és juhhús, mint ezelőtt? Túl azon, hogy nem is reklámozzák, szinte sehol sem kaphatóak!
Miért esett vissza a csontos húsok forgalma? Nem szeretünk otthon ezzel vacakolni, vagy megutáltuk a csontlevest, a velős csontra meg rá sem bírunk nézni!?
De még az eddig favorizált csirkéből is 10%-kal kevesebb kelt el. Vajon, miért?
Az évi 360 db tojás/fő is lecsökkent 215-re. Érti ezt bárki is?
Tejből sem isszuk meg már a fejenkénti 184 litert, csak 148-at. Az évek során tejiszonyatot szereztünk volna be? Rejtélyes betegség!…
De éppúgy lecsappant a sörfogyasztásunk is 105-ről 70 liter/főre. Furcsa… Még a szeszesitalban sincs előrelépés! Csak nem átmentünk lassan antialkoholistába?
Úgy látszik, lemondtunk a nyalánkságokról is, hiszen a cukor és méz-fogyasztásunk is, mintegy 40%-kal esett vissza! Már nem is tudok mit mondani…
A lisztről, és rizsről nem is beszélve! Megutáltuk volna a tejberizst, a rizskoch-hal egyetemben, avagy lusták vagyunk már sütni is? Tényleg nem tudom, mit mondjak?
Itt tehát valami nem stimmel! Egyik oldalon egyre olcsóbb minden, másfelől viszont egyre kevesebbet fogyasztunk. Mi lehetne a megoldás?
 
Talán a földön járó árakat le kellene süllyeszteni a föld alá?
Az Árzabálóban és az Árírtóban softwert kellene cserélni?
A nyusziknak nagy teljesítményű, önélező, porcelán–fogsort kellene adni?
Vagy, talán, még nagyobb erővel, légkalapáccsal kellene leverni az árakat?
Esetleg több energiát kellene szánni az árak befagyasztására?
Netán, az Árzuhanást nem légüres térben kellene gyakorolni?
Nem hiszem, hiszen, ha bármelyik elképzelés megoldást nyújtott volna, e bő két évtized alatt már az „okosok” megtették volna a megfelelő lépést.

Szerintem, az emberek megvennének mindent, de nem tehetik, hiszen nincs rá elég pénzük! Teljesíthet az ország jobban, düböröghet a gazdaság, itt már semmi sem segít! S mivel az inflációt csak csökkenteni, de megállítani nem lehet, a nagyszerű reklámokból egy idő után egy szó sem lesz igaz!

Bár, eddig is csak mese volt az egész!