Mindig hazavárlak! 2. (Van itthon valaki?)

Összes megtekintés: 91 

Mottó:
“Kipp-kopp, kopogok,
találd ki, hogy ki vagyok!”
(gyermekmondóka)

– Buli van Aprajafalván! – kiabálja Sárika, az idősebbik kislány az ikrek közül. Majd Dórácskával együtt énekli, ahogy kicsi torkán kifér:

“Törpék a diszkóban, tréfás apró nép,
Átírtak pár slágert, mit nem hallottál még.
Törpék a diszkóban, az összes hupikék,
Dúdold a dalt velünk, vagy táncolj egyet még…”

Hangosan szól a nappaliból a Hupikék Törpikék egyik dalának refrénje. Mindenki vidám, sőt, boldog a családból: a kislányaink, Édike, én. Most bulizunk, az ikrek születésnapját ünnepeljük. Ma töltik a második életévüket. Együtt vagyunk. Szeretetben, békességben, egészségben. És ennek mindannyian örvendünk.

* * *

Sárika és Dórácska nyugodtan alszanak. Kerek, sima arcocskájuk, sötétbarna hajacskájuk, apró ujjacskáik mindig csodálattal töltenek el, ahányszor csak elnézem őket pihenni. Mindkettőjüket megpuszilom, majd csendben visszamegyek a hálószobánkba. Édi mosolyog, így, alvás közben. Szépet álmodhat, bizonyára angyalokat. Hozzá hajolok, és finoman megcsókolom. Forró a homloka, puha az arca, lágy a vörös hajkoronája. Szeretem, imádom! Őt is, a kislányainkat is egyaránt.
Fogom a csomagom, és kilépek a házból. A kapu előtt türelmesen vár a kisbusz és sofőrje, akik elvisznek az űrállomásra. A poggyászomat betesszük a csomagtartóba. Melléje kerül Zsombi is a ketrecében, és Verácska, az aloé vera, amelyet kedvesemtől kaptam ajándékba három éve, karácsonykor. Azóta mindketten megnőttek. Zsombiból felnőtt kutyus lett, Verácskát pedig átültettem egy nagyobb virágcserépbe. Az előző űrexpedíciómon is velem voltak mindketten.
Újra a Marsra megyünk. Folytatjuk kísérleteinket a marsi vízzel (mavízzel): megpróbáljuk jobban kiaknázni ezt a csodálatos természeti forrást, illetve felmérjük a lehetőségeket a bolygó betelepítésére emberekkel, állatokkal, növényekkel. Nem csak én és úttörő társaim utazunk most, hanem különböző gazdasági ágazatok szakemberei is. Én, mint előző alkalommal, az expedíció írnoka vagyok. Mindenről beszámolok a hajónaplóban.

* * *

…három, kettő, egy, rajt! Az űrrepülő lassan elválik a földtől. Egyre jobban felgyorsul, majd oldalra dől, és rááll a Föld körüli pályájára. Mi, utasai, emberek, állatok (és bizonyára a növények is), álomban ringunk. Álomban ringunk, hogy minél jobban ellenálljunk a ránk boruló nehézkedési erőnek. Föld Anyánk próbál minket visszatartani, magához ölelni, szorítani, hisz mindnyájan a gyermekei vagyunk. De ezúttal nem tud. Kénytelen elengedni bennünket. Elindultunk a Marsra. Megint elindultunk, mint harminchárom hónappal ezelőtt.
Lassan helyrejövök álomszerű állapotomból, ahogyan távolodunk a Földtől, ahogyan megszűnik annak vonzási ereje. Felállok az ülésemből és az ablakhoz megyek, az űrrepülő oldalához. A kék bolygót nézem. A családomra gondolok: a kedvesemre: Édire, a kislányainkra: Sárikára és Dórácskára. Szeretem őket, imádom őket! Kimondhatatlanul!
Előveszem a borítékot, amelyet Édi vasárnap este lefekvéskor nyomott a kezembe, hogy rögtön tegyem a csomagomba. És csak akkor vegyem elő, ha már úton leszek a célom felé. Előkotorom a kicsi, világos kék borítékot a naplómból, és kibontom. Egy levél van benne, kedvesem kerek gyöngybetűivel. Ezt írja:
“Kedves Laci!
Kislányaink betöltötték a két évet. Ezért úgy döntöttem, hogy újra nekilátok tanulni. Még nem mondtam neked, de a nyáron sikeresen vizsgáztam és 9,90-nel bejutottam az egyetemre. Tudod jól, mindig arra vágytam, hogy könyvelő legyek, mert nagyon szeretek számolni. Az a kis kitérő, amely szinte három évvel ezelőtt történt, és megakadályozta, hogy tanuljak, arra ösztönzött, hogy most komolyan vegyem az egészet. Látod, Isten is így akarja. Bocsáss meg, kérlek, hogy eddig nem szóltam róla.
Szombaton, amíg te a kislányainkkal táncoltál a Hupikék Törpikék zenéjére, én megbeszéltem mindent a keresztmamájaikkal, Pannával és Zsuzsával. Zsuzsa gyermekpszichológusnak készül, ezért elvállalta, hogy gyakorlásképpen felügyel az ikrekre, amíg én tanulok. És Panna is segít, amikor csak tud.
Kérlek, ne aggódj miattunk, minden rendben van és lesz velünk. Légy szíves, ügyelj magadra, Zsombira és Verácskára! Adja a jó Isten, hogy mielőbb épen, egészségesen, vidáman térjetek haza ebből a kalandból is!
Szeretettel ölelünk és csókolunk titeket: Édike, Sárika és Dórácska, Mackó és Nóra, a kerti és a szobanövények mindannyian. :)”
Tátott szájjal és könnyes szemmel süppedek vissza ülésembe. Rég írt ilyen szép és megható levelet nekem a kedvesem. Hálásan köszönöm, Istenem, hogy vigyázol Őrá és az egész családomra. Ámen. Brbrbrbrbrbrbrbrbr…

* * *

Az ikrek vidáman rohangálnak. Egyik szobából ki, a másikba be. Egyik ágyról le, a másikra fel. Pizsamában vannak, lefekvésre készülődnek. Ez éppen az esti hancúrozás, hogy elfáradjanak és nyugodtan pihenhessenek.
– Anyuci! Hol vagy? – kérdezi a szokásosnál hangosabban Sára.
– Gyere Anyuci! – kiabálja Dóra is.
Édike most jön a fürdőből. Éppen fogat mosott. Ő is lefeküdni készül, a rózsaszín pizsama van rajta. Amelyet annyira imád. És amely Lacinak is a kedvence.
– Lefeküdni, kislányaim – mondja a gyerekeknek. – És az esti ima? – kérdi tőlük.
A lányok megállnak, kifújják magukat, közben bebújnak az ágyukba, a gyerekszobában.
– Most segíts meg, Mária! – mondják halkan, egyszerre. – Kérlek, vigyázz Anyucira és Apucira, Gizi mamára és Jóska tatára, Tibi nagybácsira, Zsuzsa és Panna nagynénikre! Ámen. Szép álmokat, Anyuci!
– Szép álmokat, rózsás csókokat, kincseim! – feleli az édesanyjuk.
Szeretettel megöleli, homlokon és arcon csókolja mindkettőjüket. Aztán átmegy a nagy hálószobába, de az ajtót nyitva hagyja. Imára kulcsolja kezét, és halkan, alig hallhatóan elrebegi a Mária imát: “…Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya! Ámen” Könnyek peregnek le az arcán. Tetőtől talpig libabőrös, mert érzi: párocskája most őrá, őrájuk gondol szeretettel, a távolból.

* * *

Délután három óra. A szokásos meditációmat végzem. Ezúttal a Marson. A fülhallgatóban madárcsicsergés, fák lombjának susogása, vízcsobogás hallatszik. Mire teljesen ellazulnék, egy furcsa hang kezd dübörögni az agyamban. Mintha ezt kérdezné egy ismeretlen tőlem: “Van itthon valaki?” Igyekszem a meditáció kellemes, lágy női hangjára koncentrálni: “Köszöntelek kedves tündér!…” Végül sikerül.
Jó negyedórával később teljesen ellazultan, pihenten és jókedvűen lépek ki szobám ajtaján. Zsombi is velem tart az űrállomás épületében. A nappaliba megyek, hogy megbeszéljem társaimmal a további teendőket. Izgatott hangok szűrödnek ki a résnyire nyitott ajtónál. Belépek, és mindenki nekem szegezi a kérdést, egymást túlharsogva:
– Te is hallottad, Laci?
– Te is tapasztaltad ezt a furcsaságot?
– Mi történt? – kérdezem nyugodtan az összegyűlt kollégáimat.
Sokan közülük újak, most vannak először az űrben, idegen bolygón. Talán megártott nekik az utazás, az itteni körülmények.
– Pontosan délután háromkor egy ismeretlen hang azt kérdezte tőlem: “Van itthon valaki?” – kezdi a beszámolót Neil, a főpilota, parancsnok, aki egyben az expedíció vezetője is. (Az ő nagytatája, Neil Alden Armstrong volt az első ember, aki a Holdra lépett 1969-ben.) – De nem személyesen vagy rádión keresztül, hanem mintha az agyamban lenne, onnan beszélne hozzám. Furcsa volt. És szinte mindenki így járt, mindenki hasonlóképpen mesélte el nekem. Azóta itt vagyunk, és erről beszélünk egyfolytában.
– Hmm – mormogom magam elé. – Az igazság az, hogy én is hasonlóképpen jártam, úgyszintén pontosan háromkor – mondom most már hangosan a többieknek. – Épp meditálni készültem, amikor valaki beleszólt a relaxációs gyakorlatomba. Azt hittem, hogy a fáradtság az oka…
Leülök az egyik asztalhoz, előveszem a naplómat, és írni kezdem az újabb bejegyzést…

* * *

Lazán ébredek. Azt álmodtam, hogy az angyalokkal csevegek. Elmondták nekem, hogy mit tegyek, ha nem tudom megoldani a váratlan helyzetet. Könnyedén pislogok, közben gondolkozom, hogy milyen helyzetet is kellene megoldanom. Hisz egyelőre nem tudok semmilyen váratlan helyzetről.
Nemsokára reggel hét óra, ahogy elnézem a csergőórát. Egy újabb csodálatos nap kezdődik itt, a Marson. “Hálás vagyok érte! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!” – mondogatom magamban a reggeli hálaadó gyakorlatomat.
Megszólal a riasztó. Hangja élesen hasít a korai csendbe. Kiugrom az ágyból, egy-kettőre felöltözöm, és kilépek a szobámból. Zsombi farokcsóválva követ. A reggeli meditációim ezúttal elmaradnak.
A nappali hamar megtelik emberekkel. Suttogva kérdezzük egymástól, hogy mi történt. Senki nem tud semmi konkrétat, mindenki csak találgat, vagy a vállát vonogatja. A parancsnok csendre int bennünket.
– Vészhelyzet van – mondja. – Az éjszakai szolgálatos nemrég idegeneket látott, a biztonsági berendezés képernyőjén, a közelben sétálni, kíváncsiskodni. Ő riasztott, és magyarázta el nekem, hogy mi történt. Én is láttam a felvételen. Most visszajátsszuk nektek, hogy legyetek felkészülve mindenre – szól vészjóslóan a hangja.
Peregnek a filmkockák. Tátott szájjal nézzük. Alig hiszünk a szemünknek. Zöld színű emberszerű lények sétálnak az űrállomás körül, a reggeli homályban. Kíváncsian nézegetik, vizsgálják fénylő szemükkel a mesterséges építményünket. Bizonyára nem láttak még ilyet. Az egyik a kezével simogatni, ütögetni kezdi a bázisunk falát, de nem sikerül megkarcolnia azt. Ekkor szólal meg a riasztó. Ekkor ocsúdik fel ámulatából a szolgálatos kollégánk. Annyira meglepődtünk a látottakon, hogy percekig nem szólunk. Űrlények, marslakók, zöld emberkék – mintha fantasztikus filmet néznénk, látnánk. Nagyon szokatlan, de már ideje volt…
– Mindenki végezze el a halaszthatatlan reggeli tennivalóit, majd kilenckor újra találkozunk itt, megbeszélésre. Te pedig pihend ki magad, kérlek – fordul parancsnokunk az éjszakai őrhöz.

* * *

“Kipp-kopp. Van itthon valaki?” – halljuk mindannyian, akik reggel kilenckor újra a nappaliban vagyunk. Mindenkinek nem sikerült befejeznie a teendőjét. De azok, akik itt vagyunk, úgy halljuk ezt a kopogást, ezt a kérdést, mintha vas kopogtatóval ütögetnének egy tömör, tölgyfából készült ajtót, a félig nyitott kukucskáló lyukon pedig bekiabálnának a házba.
“Kipp-kopp. Van itthon valaki?” – halljuk újra, és néhányan közülünk libabőrösek leszünk. Nem tudjuk, mire vélni a helyzetet. Biztonsági kamerák pásztázzák az űrbázisunkat és környékét, de nem észlelnek semmi gyanúsat, különlegeset. Minden csendes, nyugalmas, mozdulatlan. Csak ez a kopogás, ez a kérdés izgatja a fantáziánkat.
Brbrbrbrbrbrbrbrbr… – a tollától fosztott liba bőrének látványához hasonlítok tetőtől talpig, a különleges, de mégis varázslatos izgalom következtében. A kezem, a lábam, a fejem búbja, az arcom, a hátam, a hasam, mindenem libabőrös. És most hasít belém a felismerés. Ezért adtak nekem tanácsot ma ébredés előtt az angyalok. Ez tehát a váratlan helyzet. Brbrbrbrbrbrbrbrbr…

* * *

“Lacival szeretnék beszélni”… – szólal meg ugyanaz a hang, amelyik eddig. Ugyanúgy, ahogy mostanig: belső sugallat formájában. A beszélgetést mindenki hallja, aki a Marson van.
Váratlanul megemelkedik a rezgésszintem. Varázslatosan érzem magam, annak ellenére, hogy furcsa, szokatlan a helyzet. Természetesen viselkedem, ahogyan az angyalok tanácsolták álmomban. Visszaemlékszem Osho könyveire, szavaira. Visszaemlékezem arra, amit az ufológiai iskolában tanultam egypár évvel ezelőtt, Oroszországban. Mindez pillanatok alatt történik, itt és most. Tudatosan.
“Rendben. De miért pont velem?” – kérdezem gondolatban.
“Mert te vagy vendégeink közül a legnyitottabb, a legtudatosabb, a legfelkészültebb” – érkezik a meglepő válasz.
“Mit kell tennem?”
“Elsősorban ismerkedjünk meg egymással.”
“Benne vagyok. Ismerkedjünk.”
“Engedj be, kérlek.”
“A bázisra? Előbb ismerkedjünk…” – kérem a látogatót.
Se szó, se beszéd, az idegen máris megjelenik a nappaliban. Az előbb még sehol se volt, most meg ott áll előttünk. A semmiből ölt emberformát, egy szempillantás alatt. Még füst se kell neki, ahogyan David Copperfieldnek, a híres amerikai illuzionistának. Teste fényes, ragyogó élénkzöld; a szívcsakrát szokták ilyen szép zölddel ábrázolni. Legtöbbünknek közülünk tátva marad a szája a váratlan jelenésen. A parancsnok megőrzi hidegvérét: előkapja kézi fegyverét, de mire célozna, a vendég máris tovaillan. Ahogyan megjelent, úgy el is tűnik.
– Mostantól általános vészhelyzetet rendelek el a bázison és közvetlen környékén – mondja higgadtan Neil. – Az őrséget megkettőzzük, és senki nem mehet ki egyedül az épületből, semmilyen céllal. Ha bárkinek bármilyen épkézláb ötlete van ezzel a helyzettel kapcsolatosan, szívesen meghallgatom, amint befejezem a gyűlést az őrökkel. Szabadok vagytok. Kérlek, folytassátok a tevékenységeteket, az előírásoknak megfelelően. Vigyázzatok magatokra és egymásra. Köszönöm.

* * *

“Mennyből az angyal lejött hozzátok,
pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén
lássátok, lássátok…”

…énekli Dórácska, Sárika és Édike lelkesen a karácsonyfa köré gyűlve a Szentestén. A díszes fenyőfa, az égő gyertyák, a tisztán csengő felnőtt- és gyermekhangok, a félhomály meghitt hangulatot teremt a nappaliban. Odakint lágyan havazik, friss hó lepi el az udvart, a fákat, az utcát. Igazi karácsonyi hangulat van. Angyalok telepszenek a kanapéra, onnan figyelik jókedvűen a családi eseményt, Jézus születésének ünneplését.
A karácsonyfa alól szerre előkerülnek az ajándékok, a kisebb-nagyobb csomagok. A szoba közepén gazdagon, bőségesen megterített asztal várja a családot, hogy vacsorához üljön. Gyertyák pislognak, lobog a tűz a kandallóban. A kristálypoharak, a porcelán teríték, az ezüst evőeszközök ragyogva verik vissza a mennyei fényt. Mindenki elégedett, vidám, boldog.
– Apuci mikor jön haza? – kérdezi hirtelen Dóra. – Olyan rég nem láttam! Úgy hiányzik már! Miért ment el olyan messze? Miért nem vitt minket is magával?
A még dúdolgató Sára is elhallgat. Elszomorodik ő is. Anyuciról nem is beszélve… Mit is mondhatna a gyermekeknek?
– A szülinapotokra Apuci is itthon lesz – vigasztalja a barna hajú, ragyogó szemű, pirospozsgás arcú kislányokat.
– És addig mennyit kell még aludni? – kérdezik egyszerre az ikrek, mintha összebeszéltek volna.
– Hát… – kezd el számolni az ujjain és fejben az édesanya. – Háromszáztizenötöt – mondja végül.
– És az sok vagy kevés?
– Hát… Nem sok, ugye?! Gyertek vacsizni, kislányaim.
Az ikrek odaülnek az ünnepi asztalhoz, Anyuci behozza a finom meleg ételt a konyhából. Elmondanak együtt egy imát, majd mindenkinek mer az ízletes fogásból, és nekilátnak enni.
– De Apuci is gondol ránk most! – csúszik ki Édi száján.
Olyan hirtelen, önkéntelenül jönnek ezek a gondolatok, szavak, hogy ő is meglepődik. Teljesen libabőrös lesz, tetőtől talpig. Brbrbrbrbrbrbrbrbr…
– Jé, Dórácska, Anyuci megint bőrös! – kiált fel örömében Sárika. – Apuci tényleg gondol ránk!…

* * *

Vasárnap este a bázison mindenki a nappaliban van. Együtt ünnepeljük a karácsonyt. A kisasztalon álló aprócska fenyőfa itt, a Marson nőtt ekkorára, hála a mavíznek. Az itt termesztett almával, dióval van díszítve, piros és fehér gyertyák égnek rajta, akárcsak gyermekkoromban, nagymamámnál. A mézes pogácsát és a lekváros linzert a karácsonyfára az ügyes, minden finom ételhez, italhoz értő francia szakácsunk, René és segédje készítette, nagyi receptje alapján.
Az asztalok roskadásig vannak minden marsi jóval: gőzölög a hamis húsleves, finoman illatozik a bakonyi harcsaszelet, vidámon mosolyog a friss bécsi krumplisaláta. Sós rudacska és sajtos pogácsa, mákos és diós bejgli, püspökkenyér, citromos szelet, csokis-narancsos puszedli, diós csokoládészelet színesíti az étrendet. Ánizslikőr, fehér és vörös óbor, sima és citromos mavíz áll az üveg poharakban és palackokban.
Ágoston pap bácsi röviden ismerteti Jézus születését és ennek jelentőségét. Majd elmond egy imát:

“…Áldott szép lesz a Szenteste,
állj meg, Barátom, egy percre,
hunyd be, kérlek, a szemed,
s hipp-hopp, ott leszek Veled.”

Majd megáldja az ételt, italt, a sok finomságot. Ámen, fejezi be áhítatosan.
Ezután nekilátunk a finom karácsonyi vacsorának. Mindannyian vidámak vagyunk, beszélgetünk, viccelődünk. Elfelejtjük néhány órára az itteni küldetésünket, a marslakók okozta riadalmakat.
Evés után karácsonyi dalokat énekelünk, majd szerre visszavonulunk, ki-ki a saját szobájába lefeküdni. Zsombi már rég alszik a maga vackában, a hálószobám egyik sarkában. Egyenletesen, békésen szuszog. Megnézem Verácskát és családját is. Szép nagyra nőttek. Már kétszer szét kellett ültetnem, olyan gyorsan, szaporán fejlődnek a marsi csodavíznek köszönhetően.
Átöltözöm az égszínkék pizsamába, amelyet kedvesemtől kaptam ajándékba huszonharmadik születésnapomra. Szeretettel gondolok a családomra: Édikére, Sárikára, Dórácskára. Bizonyára alszanak már messze odaát, a Földön.

“Mennyből az angyal lejött hozzátok,
pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén
lássátok, lássátok…”

…kezdem dúdolgatni, miközben bebújok az ágyamba és betakarózom. Majd elmondom az esti imámat: “Én Istenem, Jóistenem…”

* * *

– Hurrá! – kiált fel örömében hangosan Édi. – Sikerült!
– Mi történt, Anyuci? – kérdezi kissé riadtan Sára.
– Sikerültek a vizsgáim! Színtízessel fejeztem be a tanulást, a másodévet az egyetemen. Évfolyamelső vagyok. Én vagyok a legjobb az egész városban! – magyarázza boldogan Anyuci az ikreknek.
Ők nem nagyon értik, mi történt, csak annyit tudnak, hogy valami jó, mert édesanyjuk nagyon örvend. Mindhárman boldogok, felszabadultan kacagnak. Az utóbbi napok feszültségei most oldódnak fel bennük. Még Zsuzsa és Panna keresztmamáik is csendesek, fáradtak voltak. A kislányok meg nem értették, hogy mi történik velük…
Hazafelé nagyokat nevetnek, Anyuci mindenféle vicces dolgokat mesél nekik. Útközben megállnak egy cukrászdánál, ahol megeszik kedvenc süteményüket. Majd bemennek a város központi parkjába: sétálnak, nézik a repülő madarakat, a morzsákat és magokat kapirgáló galambokat és verebeket, a tóban úszkáló halakat, békákat. Innen felmennek a nagy erdőbe, az állatkertbe. Végigcsodálják az üvegfalak mögött, de szabadon élő, szebbnél szebb állatokat: farkast, rókát, medvét, őzet, szarvast, oroszlánt, tigrist, elefántot, zsiráfot, gazellát, zebrát, vízilovat, kengurut, krokodilt, kígyókat, színesebbnél-színesebb papagájokat, pávákat, más egzotikus madarakat, a hatalmas medencében lubickoló halakat, delfint, cápát, bálnát, a jégtömbök között hűsülő jegesmedvét, pingvint, rozmárt és a Mennyei Atya más csodás teremtményeit.

* * *

Csomagolunk, hazafelé készülünk, a Földre. Néhányunknak véget ér az expedíció. A kollégáim közül legtöbbtől viszont búcsúzunk, ők folytatják munkájukat, kísérleteiket.
Itt maradnak a mezőgazdasági szakemberek, akik ízletes zöldségeket és gyümölcsöket termesztenek, virágokat és dísznövényeket, lombhullató- és fenyőcsemetéket nevelnek üvegházakban, és amelyeket a varázslatos erejű mavízzel öntöznek, táplálnak. Nem jönnek a biztonsági őrök, a szakácsunk és inasa, az űrkirándulás parancsnok-helyettese, Alex Gagarin (aki az első földi űrhajósnak, Jurij Alekszejevics Gagarinnak távoli rokona), a műszaki emberek és mások.
A csakra-zöld űrlények azóta se jelentkeztek, amióta Zöldike (magunk között így nevezzük tréfásan) bemutatkozott azon az emlékezetes délelőttön, huszonhárom hónappal ezelőtt. Bár én gyakran gondoltam rájuk, szinte mindig, amikor meditáltam, mégis csak álmomban jelentek meg néha-néha, mint az angyalok. Nem kaptam az idegenektől semmilyen gondolatot, sugallatot, jelzést. Vajon megijedtek? Vagy csak óvatosak? Sétáim és a terepen végzett munkánk során nem észleltünk semmi mesterségeset, furcsát, semmilyen nyomot, amiből arra következtethettünk volna, hogy még a vörös bolygón vannak. És a kutyák, Zsombi és René hófehér uszkárja sem érezték jelenlétüket. Nem is nagyon volt ahogyan, hisz védőfelszerelés volt rajtuk is, akárcsak rajtunk, embereken. Mindettől függetlenül még itt lehetnek az idegenek, hisz a Mars hatalmas. Bár felszíne negyede a kék bolygóénak, mégis elég nagy ahhoz, hogy elbújhassanak: akár a felszín alá, természetes és mesterséges barlangokba, kráterekbe is beáshatták magukat. Vagy a két hold bármelyikére, Phoboszra vagy Deimoszra költözhettek. Figyelembe véve, hogy első látásra sokkal fejlettebbek, mint az emberi civilizáció…

* * *

Délután van. Kint, az udvaron halkan zúg a kisbusz motorja, amint éppen tolat a konyhaajtóig. Majd megáll. Henry, a sofőr és én szállunk ki belőle, óvatosan, hogy ne zavarjuk meg családom pihenését. Előbb a poggyászomat viszem be a konyhába, aztán Zsombit engedem szabadon a ketrecéből. A kutyus boldogan csóválja a farkát, megszagolja a ház sarkait, a fákat, a bokrokat, majd elszalad, hogy megkeresse társait: Mackót és Nórát. Verácska is előkerül a csomagtartóból: a konyhába kerül egyelőre, az asztalra. Közben Henry a különleges kartondobozokat hordja be a házba, amelyeken a Földi Űrkutató Intézet (TSRI) jelzése és pecsétje látható. Ezekben vannak a hajónaplók, a második marsi expedíció bejegyzései, illetve egy kis meglepetés, amelyről csak én tudok. Befejezve a kipakolást, elköszönünk egymástól. A sofőr kifordul a kisbusszal az udvarról, és az űrállomás felé indul, én pedig becsukom mögötte a nagykaput. Majd belépek a házba.
Otthon minden csendes. Az ikrek ebéd utáni édes álmukat alusszák a gyerekszobában. Finoman puszilom meg homlokukat, hogy ne ébresszem fel őket. Édesanyjuk is bóbiskol a nappali egyik foteljében. Kényelmesebb lenne az ágyban, de bizonyára leült megnézni a friss híreket, és az álom itt érte utol. Édike piheg, alig hallatszik a szuszogása. Ő is a homlokára kap egy csókot. Az orcája most is forró… Aztán kimegyek a konyhába, hogy elpakoljam a csomagjaimat. A hajónaplós dobozokat áthordom az írószobába, saját poggyászomat a hálóba, a meglepetés-csomagokat pedig a konyha padlóján rendezem el. A virágok az asztal közepére kerülnek. Majd bemegyek a nappaliba, befészkelem magam a másik karosszékbe, és meditálni kezdek a délutáni félhomályban.

* * *

– Anyuci! Anyuci! – kiáltják egyszerre az ikrek. – Nézd, hazajött Apuci!
Kedvesem lassan ébredezik, csak a kandallóban ropogó tűz fénye világítja meg az arcát. Felállok ültömből, felkapcsolom a villanylámpát. Kislányaink rögtön hozzám szaladnak, és úgy megölelnek, hogy szinte levernek a lábamról.
– Apuci hazajött!
– Jaj, de jó! Jaj, de jó!
Édi a nyakamba ugrik örömében, és hatalmas csókot nyom az ajkamra. Egy nagy cupanost! Boldogok vagyunk, örvendünk, egymást túlharsogva kérdezzük:
– Hogy vagytok, lányok?
– Jól vagy, Apuci?
Lassacskán bemegyünk a konyhába, hogy vacsorázzunk.
– Jaj, de csodálatos rózsák! – kiált föl meglepetésében Édike. – És mi van ebben a sok dobozban? – kérdi.
– Szeretnéd látni?
– Igen, de mennyire!
– Idenézzetek! – mondom.
Leguggolok és kibontom a dobozokat. Szerre kerülnek elő belőlük a marsi finomságok: paradicsom, paprika, uborka, krumpli, főzőtök, gyökeresek, retek, káposzta, cékla, illetve citrom, narancs, banán, alma, körte, barack, szilva, cseresznye, meggy, eper, málna, szeder, áfonya, ribizli, dió, mogyoró. Egy-egy kis kóstoló mindegyikből. 🙂
Az ikrek nekilátnak kipakolni az asztalra a zöldségeket, gyümölcsöket. A cserepes, patyolatfehér rózsa mellé. Közben kedvesem félrevon engem a konyha távolabbi sarkába, ahol kislányaink nem nagyon látnak minket a bútoroktól. Nyakamba csimpaszkodik, hosszan a szemembe néz, forrón, szenvedélyesen megcsókol.
– Isten hozott haza, párocskám! – suttogja boldogan.
– Isten óvott itthon, kedvesem! – válaszolom vidáman.
– Szeretlek, Lacim!
– Szeretlek, Édim!

Dávid László,
2016. június 6-10.,
Marosszentgyörgy

Szólj hozzá!