A csaló

Valamiből meg kell élni, s dolgozni sem feltétlen muszáj, ha ügyes az ember.
Csak meg kell figyelni, mire harapnak a népek. Olyan, mint a horgászás, ha jó a csali, rájárnak a halak. Ekképp gondolkodott most éppen a Gedeon nevet viselő csaló, amikor kiötlötte, hogy másfajta vállalkozásba kezd.
Lakást bérelt a temető környékén és megfigyelte az embereket. Csupa idős, magányos asszony járt nap-mint nap oda friss virágcsokorral. Gedeon fejében készen volt a terv.
A szomorúság álarca mögé bújva kezdte látogatni a temetőt, hozzácsapódott egy magányosan totyogó nénikéhez, felajánlva segítségét a cipekedésben. Olykor nagyokat sóhajtott s a lágyszívű asszony hamarosan megnyílt előtte.
– Szegény jó Pista, ha látná ezeket a rózsákat. Tudja, mindig is szerette a szép virágokat.
– Látja Mancika, hogyne látná. Én tudom, hiszen öt éve járok apám sírjához. Isten nyugosztalja szegényt, míg élt erőst szerette a jó borokat, úgyhogy hozok neki.
– Igazán, és meg is issza? – tágult ki Mancika pupillája.
– Az utolsó cseppig Mancika. Nekem elhiheti. Inkább este jövök, hogy mások ne lássák, rosszul venné ki, hogy virág helyett… tudja milyenek az emberek. És beszélgetni is szoktunk.
– Én nem hiszek az ilyenekben – szólalt meg az asszony elutasítóan. –Vannak ezek a médiumok, a halott látók. Az ember fizet nekik, aztán nem történik semmi.
– Azoknak én sem hiszek – csapott le a témára Gedeon.– Haladni kell a korral, az ember nem bízhat meg akárkiben, de megbízhat például a modern technikában. Van úgy-e az éter, ahol mindenféle hullámok keringnek, ott keringenek az elhunytak szellemei is. Csak kell valami eszköz, mely által kapcsolatot lehet velük teremteni. Van egy készülékem, amit most fejlesztek tovább – vetette be a csalit, egy ócska mobiltelefont tartva a vezetékes telefonhoz szokott Mancika okuláréja elé.
– Látom maga nagyon tanult fiatalember. Talán valamilyen mérnök? – szemezgetett Mancika a horognak álcázott mobiltelefonnal.
– Informatikus vagyok. A Telepatamobil fejlesztésén dolgozom. Tudja, időnként megszakad a vonal, és apám panaszkodik, hogy alig hallja a hangom. Ha sikerül a tervem, akkor bárki beszélhet az elhunytjaival, aki vesz egy ilyen készüléket – magyarázta Gedeon a maga meggyőző modorában.
– Az jó lenne. Mikorra készül el azzal a hogyishívjákkal? – kapta be a csalit Mancika.
– Még egy-két nap és kész leszek.
– Csak szóljon, ha kész. A barátnőim mind egytől-egyik özvegyek, biztos vennének belőle. Fárasztó már a temetőben való mindennapos séta, de a virág miatt menni kell.
– Drága Mancika! Szívesen segítek, ha megengedi. Rám bízhatja a virágokat.
– Maga nagyon kedves fiam. Ritka az ilyen fiatalember. Az én uram is éppen olyan volt, mint maga, amikor megismerkedtünk.
Gedeon nem hagyta, hogy az öregasszony gondolatai elkalandozzanak. Igyekezett mielőbb a virágok ügyére terelni a szót.
– Mindennap jövök az apám sírjához, a borral. Szívesen elhozom a virágot.
Mancika megbízott a fiatalemberben, sőt a barátnőit is rávette, hogy bízzanak benne.
– Mit gondol Gedeon, küldhetek egy üveg Portóit az én Pistámnak?
– Hogyne, szívesen elviszem, biztosan örülni fog – lelkesedett a fiatalember.
A barátnők, azóta temetőbe járás helyett kártya partikra jártak egymáshoz. Gedeon pedig nem győzte üríteni a poharakat az elhunytak lelki üdvéért és nyugalmáért.
Néhány héttel később Gedeon, azaz újabban Jenő elköltözött a bérelt lakásból, sőt a városból is, hogy tovább fejlessze magát a hiszékeny áldozatok pénzén.
Mancika és barátnői kaptak egy-egy Telepatamobilt fejenként negyvenezer forintért, még szám is járt hozzá, és láss csodát, amikor bepötyögték, mindüknek ugyanaz a hang ugyanazt a szöveget duruzsolta: Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.
Pista, Feri, Béla és még sok nemes férfiúi lélek pedig, hiába várta a friss virágokat, mert azok árán Gedeon – Jenő újabb lakást bérelt egy újabb temető környékén.

Írta: Kondra Katalin