A halott katona gondolatai

Fedde Eisemann vagyok, és meghaltam.

Halálom oka, két lövés a bordáim közé, egy az alhasamba. Nem mondhatnám, hogy gyors és kegyelmes vég jutott nekem, mivel percekig szenvedtem testvérem holtteste fölött. A halál nem olyan festői, mint ahogy azt még könyveimben olvastam, hanem megalázó, fájdalmas és undorító, ahogy egykori társaid előtt vért köpködve leáll a szíved. Megeshet, hogy csak szigorú neveltetésem miatt, de úgy éreztem illetlen mások előtt ilyen állapotba kerülnöm. Holott az is igaz, hogy nem én voltam az első, akit ilyen sorra jutva láttak, és sokan közülük a halálomat is kívánhatták hazaárulásomért. A többségükbe azonban biztos vagyok, hogy belenyilallt az húsbavágó félelem, hogy ők is halandók, vagy épp az, hogy az ez által okozott félelemmel kell együtt élniük.

1943-ban soroztak be minket bátyámmal, én akkor fejeztem be a gimnáziumot, ő pedig örömmel hagyta ott az egyetemet, amikor hívták. Büszkén újságolta a hírt szüleinknek, míg én lapultam, nehogy meglássák remegő térdeim. Apánk elérzékenyülve kezdett rá a német himnuszra, miközben előkereste régi jelvényeit, amikre mérhetetlenül büszke volt, annak ellenére, hogy alig kapott bármi kitüntetést, mert nem ért el katonaként nagy sikereket. Mindig is enyhén sántított, jobb lába centiméterekkel rövidebb volt a balnál, erős csípő fájdalmakat okozva ezzel neki. Anyánk ezzel ellenben csak megjátszotta örömét. Elég jól ismertem őt ahhoz, hogy felismerjem tekintetében a mérhetetlen aggodalmat, mivel beteges gyerek voltam, és éveken át ugyanezzel a tekintettel hajolt reggelente az ágyam fölé.

Én mindig is élni akartam. Mikor megkaptam a behívóm, teljes pánik lett rajtam úrrá. Nem menyasszonyom elhagyása vagy irodalom professzori ambícióim elvesztése ijesztett meg, hanem önmagában a halál, a végzetesség realizációja.

Már ismerem a halált, bár nem tudnám körül írni, mert nem igazán érzek semmit, és gondolataim is súlytalannak, jelentéktelennek tűnnek most. Valamerre bolyongok, de nem hiszem, hogy el lennék tévedve, időnként felsejlik bennem a vágy, hogy testvéremet vagy családom még életben lévő tagjait keressem, és ahogy lemondok erről, könnyű tekintetem megállapodik egy kis kockaalakú házon, a mi házunkon. Az udvaron megpillantom menyasszonyom Lisettet, ahogy agresszívan kötögeti eladásra szánt virágcsokrait. Csinos arcát düh torzítja el, és a körülötte terjengő harag és gyűlölet a külső szemlélőnek ellentmondhat a lány jól ismert pacifista nézeteivel. Most egészen úgy fest, mint aki készen áll háborúba szállni a békéért.

Anyám, Silko Eisemann, a kis udvar túlsó végében áll, tereget. Megkapta már halálhírünk, mégis a mi ruháink mossa. Szürkés haja szoros kontyba van fogva, hátulról nem tűnik úgy mintha megváltozott volna. Ahogy közeledem felé nem érzek belőle áradó haragot, kétségbeesést, de bánatot sem. Hirtelen megfordul, és én elborzadva veszem észre, anyám szemei szó szerint megvakultak a boldogságra.

Apám, Adelhard Eisemann belevetette magát ház körüli munkába, hogy ne érezze gyászát. Látom rajta, hogy próbálja elhitetni magával, legalább idősebbik fia hősi halált halt, ahogy engem próbált visszatartani szökésem közben. Kemény, büszke ember az apám, nehezére esett elfogadni, hogy élete fő műve, idősebbik fia megszégyenült, de legbelül nem tudott ítélkezni felette, mert hiába mutogatta mindig régi kitüntetéseit, kezei közben mindig megremegtek a kíntól ahogy hozzájuk ért.

1943-ban, a tábor felé vezető úton hasam időnként görcsbe rándult, de alapvetően csak zavarodottan nézelődtem körbe, teljesen elvesztve idő- és térérzékelésem. Ugyanígy éreztem magam az ott töltött hónapok alatt is, és hiába voltam gyáva és vetettem el elvből a háborút, még kint a fronton voltam talán legközelebb ahhoz, hogy úgy érezzem igazán élek. Testvéremmel végig nem beszéltem, nem kerültük egymást, csak én próbáltam meghúzni magam, míg ő mindig ott volt azon pár ember között, akik, amit lehetett magukra vállaltak. Gondoltam, hogy illeni fog hozzá a háború, bármilyen furcsa is ezt kimondani, de a folyamatos bizonyítási lehetőségek kergetése, majd este alkohol és kártya úgy hangzott mintha neki találták volna ki.

Ez távolabb sem lehetett volna az igazságtól. Valters önbizalma, bátorsága és lelki stabilitása álcáját nem bírta tovább fenntartani.

Nyögésekbe fulladó zokogást hallottam egyik hajnalban a mosdó egyik fülkéjéből. Majdnem hagytam inkább, féltem, ha megkérdezem segíthetek-e, az ajtó túloldalán levő férfi megver. A kijáratnál fordultam vissza, és kopogtam be mégis, majd válasz hiányában kinyitottam az ajtót.

A földön szenvedő ember, testvérem volt. Felismerhetetlenül festett, haját tépve fuldoklott a bőgéstől. Teljesen összetört. Felnézve rám, a vadász által üldözött vad tekintetével nyögte ki:

– Meg fogom ölni magam -ekkor realizáltam, hogy azonnal ki kell szabadítanom őt innen. Nem bátorság, hanem teljes kétségbeesés lett rajtam úrrá, ahogy bizonygattam neki, hogy kimentem őt innen, leszarom, megszökünk.

– Kidobják a hullánk a vaddisznók elé, a szüleink csak egy levelet kapnak majd róla, hogy dezertáltunk, szégyent fogok hozni a családra – már levegőt alig kapva hadart, kimeredt szemeivel a padlót bámulta.

– Kiviszlek innen, hallod? – rángattam talpra, majd derekánál megragadva elindultunk kifelé – Csöndben kell maradnod, Valters kérlek – könyörögtem neki suttogva, miközben rángattam végig a folyosón.

Már csak enyhén zihált, amikor elértünk a laktanya udvarához. Lassan kinyitottam a nyikorgó ajtót, és kinéztem van-e valaki a közelben. A megvilágítatlan udvaron senkit sem láttam, ezért testvéremet magam után húzva, gondolkodás nélkül indultam meg a kerítés felé. Szívem a torkomban dobogott számoltam a lépéseket, hogy körülbelül még mennyi lehet hátra. Kétségbeesve számítgattam magamban a távokat, már el kellett volna érkeznünk a tábor széléhez, mikor megütött a felismerés, hogy eggyel előbbi ajtón vezettem ki magunkat, kétszeresére növelve az utunk. Ekkor egy fülsértő riasztóhang kíséretében fölkapcsolódtak a magas kinti lámpák. Megláttak minket. Alig tíz méterre tőlünk feletteseink fegyvert fogtak ránk. Fülem csöngött, lábam a fölbe gyökerezett. Zsibbadó karommal próbáltam bátyám megtartani, de ő kiszakítva magát karjaim közül, tébolyult tekintettel rohanni kezdett a kerítés felé. Ekkor érte őt az első lövés, majd a második, a harmadik, és így tovább amig össze nem esett. Égető fájdalom hasított végig a mellkasomon, mire ész nélkül futni kezdtem felé. Az első golyó hátulról talált el, szétszakítva mindent, ami útjába került, hogy bekerülhessen bordáim közé. Odaértem, és térdre rogytam mellette, majd ahogy a második golyó is eltalált, vért köptem a halott arcába. Hátra néztem, ismerős arcok megvetést maszkírozva magukra, árasztották a félelmet, amit itt mindenki érzett, de senki sem mutatta. Testvérem egykor erős teste ernyedten feküdt alattam, miközben én utolsó fuldokló levegővételek között alhasamba megkapva az utolsó golyót, eszméletem vesztve csúsztam át a halálba.

Most is úgy érzem újra meghalok. Ez nem fájdalmas, nem is óráknak tűnő perceknek hat, hanem végtelenségbe nyúló pillatoknak. Testvérem nem találtam meg, talán ő már ott jár, ahova én most megyek. Utolsó erőmmel lenézek még családomra.

Szüleim épp a kockaalakú kis házunk kerítése előtt állva illesztenek be egy fekete zászlót a német mellé. Itt már alig látom őket, nem is érzek már semmit, elmém apró porszemekként szállingózik tőlem el, valahova messze, ami nem tudom hol van és úgy gondolom, nem is fogom megtudni. Úgy érzem lassan megszűnők létezni, de most mégsem fog el a pánik. Ez lenne végre a bizonyosságom a lelkem létezése felől? Egyre kevésbé érzek, észlelésem a semmiig ér, keresek valami utolsó kapaszkodót, magyarázatot, mire hirtelen megcsap a minden bizonytalanságot felülíró tudás, hogy még mindig nem tudom.