Nem várt vendég – ÖTÖDIK TÖRTÉNET

Kezdetben volt a Nagy Sötét Semmi, majd fellobbantak az első tüzek, és az ezernyi fekete lyuk zugainak egyikében az Úr megteremté a Földet.
Még hosszú-hosszú ideig áthatolhatatlan sötétség borította az izzó gömböt, meteorzápor ömlött harsogva, gyászosan hömpölygött a víz áradata. A hatalmas hegycsúcsok recsegve törtek oszlopként a végtelen magasba, a gerincen imbolyogva susogtak a félelmetes fenyők a nedves szélben. Íme a születés, de ki mondhatja el, hogy milyen: az, aki őrködve figyel művére, és elrejti azt a kíváncsi univerzum mohósága elől, vagy aki itt tengeti egyhangú, szürke életét, mint Ádám, ki hite szerint az első ember errefelé?
A Várost mindössze a vadul tajtékzó óceán partján összetákolt házikó jelentette a számára, mely ott gubbasztott a sziklaplatón egészen a szédületes peremig nyújtózva. A friss Nap lágy sugarai nehezen hatoltak át a szürke, gomolygó ködfüstön, fanyar fény derengett árnyékok nélkül, tömény gőzben erjedt a levegő. Estefelé a horizont összeszűkült, ég és föld egymásba olvadt, örök lüktetést biztosítva az elpazarolt, unalmas napoknak.
Az ifjú egy szál magában, a hullámtörések bódulatában élt itt, mit sem sejtve a körülötte forrongó világról, cserzett, világos bőre alatt pompázatos izomköteg feszült, mely a megélhetésért végzett sok munkájáról árulkodott, csupán egy tekintélyes falevél volt ruhája. A természet csúful elbánt vele, alig kínált valamit pazar készletéből.
A csipkézett partról szívszorító kép a rohamosan közeledő, fortyogó massza áramlása. Ádám szorongó szívvel figyelte a távoli titokzatos végtelent, onnan remélve változást. Egy sudár fa magasodott viskója sarkánál; dölyfösen, verítékezve próbált kapaszkodni a messzeségbe, foltos kígyó tekergőzött törzsén; a növény apró bogyói összehúzták a fiú szájpadlását, mégis nagy várakozással szopogatta egymás után azokat, bízva abban, hátha a következő majd valami más, sokkal nemesebb lesz. Parányi kertjében néhány sápadt rózsa sóhajtott ácsingózva az éltető vízért. A fiú egyetlen társasága egy fekete, sovány macska rendszeresen a lábainál dorombolt, beszédes, bágyadt szemmel bambán bámult rá.

Kis lélekvesztőjével többször is vízre szállt némi élelmet kutatva, közben számos idegen hellyel szembesült. A tomboló szelek dühétől duzzadó, sötét vászonvitorlája recsegve repítette előre a bárkát, a magasból könnyű szárnysuhogással csak egy fehér holló követte egymagában, párja még sohasem tűnt elő. − Ritka madár ő is – vélte az ifjú.
Hívta, valósággal vonzotta a mindenség.
– Azt kell hinnem, az utazásra való törekvés a nyughatatlanság és kitörni akarás tünete. A változatosság még ebben a rideg világban is felvidítja lelkemet – epekedett ilyenkor, mintha bozóttűz perzselné fojtott érzéseit. Még nem tudta, mi zajlik belső énjében, ebben az új világban, meg akarta hát ismerni. Szerencsére nem bújhatott álarcok mögé, kissé jámbor, de kíváncsi arckifejezése naivitást, tekintete csupa őszinteséget sugárzott, bár ezt pusztán saját maga élvezhette néha a közeli zárt öböl békésebb vízfelszínén. A természeten túl önmagát is le kellett győznie a teljes élet reményében, mert ha folyton a végső napját várva kesereg, mindez pusztán pokoli délibáb marad.
− Meg kell teremtenem a boldogság birodalmát, az Édenkertet – biztatta magát −, mert ami eddig nem pusztított el, az mára már bizton megerősített. Ezen a sanyarú, mostoha földön szívós és magabiztos sereggel ér fel a férfi, kinek szíve kemény ráadásul, kedveli a Teremtő – lázadozott sorsa ellen.
Estefelé mégis a szokásos közönyös hangulatában feküdt a kopár sziklaormon, nem izgatta a tenger kusza fodrainak ritmusos tánca, csak hallgatta szigorú, mély morajlását.
Álmában hosszú hajú, szőrös, üvöltő embereket látott, akik kőbunkóikkal hatalmas, vérszomjas állatokat kergettek; égig érő piramisok állták az utódaik útját; meglett, tangás urak szónokoltak a fellegvár tövében, uralkodók borultak össze a véres tőr fájdalmától. Kegyetlen, boszorkány égette tűz martaléka lett a város, járvány tizedelte a világot; a korlátlan turbános sereg új vallást tűzött gyilkos szablyáira; korábbi hű szövetségesek fordultak egymás ellen; milliók lelték halálukat a földbe vájt keskeny utcákban; egy jelentéktelen, kefebajszú alak a karját nyújtva oltotta ki mások életét oly könnyedén; milliárdnyi éhező ember csúszott-mászott hörögve a kiszáradt, kopár földeken – vizionálta.

Reggel apró, nem épp ideillő zajfoszlány riasztotta. Körültekintett primitív birtokán. Meglepetten tapasztalta az elevenség csalhatatlan jeleit a gyümölcsfáján. Óriásivá dagadtak termései, a fiú számára régen észlelt színekben mosolyogtak. Széles markában ide-oda forgatta, de a kemény harapást megelőzte a látomás, melytől nyitva maradt éhes szája. A távoli bércek párafüggönyénél, a narancsszínű fények találkozásánál titáni félkör ívelt, hidat húzott a szikrázó víz felett, színes csíkokat rajzolva az égre. Mintegy varázsütésre egy jól megkomponált szimfóniában egyesült tobzódó színorgia lepte be a tájat. Enyhe só illatú levegőt sodort a kócos fuvallat, mámorossá lett a feléledt természet. A langyos napsugarak kisimították végre a földi óceán szilaj habjait. A fiú kitárta széles karjait, hogy az egész világot magába szippanthassa.
Káprázatos fény robbant a zeniten, ragyogó piciny csillagokká zúzta a látványt, mint gyenge vízcseppet a parázsló nap, a gyűrűző tengert puha kobaltkék paplanként fedték be szelíd hullámai. Sűrű örökzöld bokrok guggoltak az erdő szélén, a terebélyes fák árnyékában a fénytől megittasult cseppnyi bogarak döngicséltek a virágok bódult kelyheiben. Lubickolt a friss élet a halványkék égbolt alatt.
Gyorsan felszáradt az eső áztatta föld, Ádám meleg fényű szeme mégis párásodni kezdett, nehéz volt kordában tartani túlcsordult érzelmeit. A bús homály tovarebbent szívéről, mint egy könnyű tavaszi bárányfelhő. Reménye a véget nem érő folytatásban oly szilárdnak bizonyult, mint az a súlyos kőszikla a barlangnál, mely mögül egy angyali tünemény libbent elő csendesen. Az ifjú egy álomszép teremtést pillantott meg, aki sajátos, a bimbózó gyengédség színeiben: sárgán, zölden és violán tündöklő kendőt viselt, a vállán nyugodott elomló, selymes haja. Zöld szemei epekedő áhítozással teltek, keblei ritmikusan remegtek, keskeny csípője lágyan ringott. Ádám megbabonázva állt, testében soha nem tapasztalt kéj lett úrrá. Megszületett benne minden ösztön magva, a vágyak ura, a Szerelem. Gyöngyöző homlokán vörösre dagadtak az erek, nyelvével kiszáradt szájpadlását ostromolta, szinte hallotta, mint dübörög a fülében a vér, sejtette, valami újnak, valami megmagyarázhatatlan érzésnek a kezdete ez, a lelkébe markolt a vágy. Feledve ellenállásának maradék morzsáit, reszkető lábakkal sodródott a nem várt látogató felé, kezeit nyújtotta neki, mikor a lány búgó hangon szólította meg:
− Szervusz Ádám, én Éva vagyok! Gyere, versenyezzünk! – javasolta, majd könnyed futásnak eredt a tengerpart apró szemcsés, sárga homokjában, a felajzott ifjú bódultan vetette magát utána.
Hamarosan beléptek a boldogság rácsaiból szőtt érzékiség börtönébe, az éjszaka takaróként borult testükre, saját örömük a másik parázsló szemében tükröződött. Aphrodité áldásával összefonódott a pár, repültek a beteljesedés felé.

Írta: Szántó László