A kutya sosem felejt

A kutya nemcsak hűséges jóbarát, szeretni való szőrmók, hanem kiváló memóriával rendelkező lény, nem írom le azt, hogy jószág, azt még kevésbé, hogy állat, mert egészen más, ő KUTYA!

Sok évvel ezelőtt történt, mikor még a szőlőhegyen hobbi kertészkedtem, szabadidőmben kerekpárral jártam, mert imádtam az erdőt, felüdülést jelentett számomra minden perc amit ott tölthettem.
Az út a varostól a Csónakázó tó mellett vezetett, ahol jól eső érzéssel sétálva toltam a karékpárt, közben láthattam a békésen úszkáló hattyúkat, a szél erősségétől változó hullámokat, vagy a csendes sima víztükröt. A csendesen üldögélő horgászokat, akik türelmesen várták, hogy a horogra akadjon a zsákmány. Nem sokára elértem az erdőt.
A dimbes dombos erdőben vitt tovább az út. Ott éreztem igazán biztonságban magamat, sohasem féltem, mindig volt valami amit csodálni lehetett, a hóvirágtól, a zizegve zörögve hulló sárga falevelekig. Mikor beértem a halkan suttogó fenyveserdőbe, a magasban egymásba kapaszkodó tűlevelű lombsátor alatt, az üde friss illatú levegőt belélegezve, úgy éreztem mintha egy templomba léptem volna be, vagyis a természet Szentéjébe.

Egyik utamon is ilyen érzésekkel bandukoltam fel a dombon, hallgatva az erdő folyton változó hangjait, megcsodálva a vastag fatörzseken zöldellő mohát, madarak dalát, lehulló makk halk koppanását, amit a fákon ugráló mókus véletlenül elejtett. A domb tetőn az égfelé törekvő, nagy tölgyfáknak a leveleit, rezegtette egy elszabadult enyhe szellő, béke csend és a legnagyobb nyugalom jellemezte a perceket, mikor váratlanul szokatlan hangot hallottam.
Vau…..vau……vau… hangzott Megálltam, hallgattam, próbáltam kitalálni, honnan jön a hang, ami nem ugatásnak, Inkább segély kérésnek tűnt.

(No végre megint jön valaki, talán ő segít, nem megy tovább, hé gyere már ide kérlek! Vau… vau…)

Kis töprengés után megláttam, hogy tőlem nem messze ül egy nagy kutya és ő vakkantgat.
Ezt már látnom kell közelebbről gondoltam, a kutya közben hangot váltott már hívogatón nyűszögött.
Odamentem, egy jól megtermett németjuhász kutya üldögélt, hurokkal a nyakán, mozdulatlanul. csak ült és várt, várta, hogy valaki segít neki.
Eszembe jutott apám aki vadász volt, számtalanszor jött haza a hátizsákjában összetekert hurkokkal, amit az orvvadaszok rakta ki, hogy kínhalált okozva szerencsétlen vadaknak, húshoz jussanak. Rajtakapni nem sikerült őket de a drótokat leszedte. Megmutatta, melyikből készítenek csapdát őznek, nyúlnak, vagy fácánnak.
Megkérdeztem tőle.
-Mi történik, ha véletlenül kutya megy bele?
– A kutya nem fullad meg, nem rángatja a drótot, mert okos állat, tudja, hogy ha húzza akkor megfullad, addig ül, vár amig valaki rá nem talál, vagy étlen, / pusztul el.
A kutyát egy őznek szánt hurok eltette rabul.
-Most mit csináljak?- kérdeztem magamtól.
Vizslák mellett nőttem fel, másfajta kutyát nem ismertem, erre itt van egy félelmetes németjuhász, akit csak farkaskutyának neveztek a környezetemben, sok rosszat hallottam a fajtajáról. Mindenféle horrorisztikus történetet meséltek, hogy nagyon agresszívek, ha megvadulnak még embert is ölnek,
Először leakartam tekerni a fáról a hurkot, gondoltam majd a gazdája leveszi róla ha haza megy, de nem lehetett, mert már körbe nőtte a fakérge, el törni sem tudtam szabadkézzel.
Elindultam, hogy az erdőszéli házaknál keresek valakit, aki jön egy drótvágóval és segít, mert kicsit féltem is, mi lesz ha elengedem és megtámad.

( El ne menj, ne hagyj itt könyörgöm segíts, szabadíts ki! )

Ahogy hátat fordítottam neki olyan kétségbeesetten sírt, hogy odamentem hozzá és beszélni kezdtem hozzá.
-Félek tőled, ha elszabadulsz, megtámadsz, nem merek hozzad nyúlni.

(Ne félj tőlem! Nem bántalak, csak segíts, segít! Vaú….)

Mint aki érti szavaimat, halkan nyüszített, még a szemét is lecsukta, és várt…
Megértettem, hogy azt közli, testbeszéddel, hogy nem bántalak, segíts rajtam.
-Egy életem, egy halálom, de én téged itt nem hagylak! – mondtam neki.
Összeszedtem azt kevés bátorságot ami nagyon mélyen rejtőzött bennem, megsimogattam, kilazítottam a hurkot, kihúzta a fejét, jól megrázta magát, odafordult hozzám, már nem féltem tőle, felugrott rám nagy mancsai a vállamon, fajét a nyakamhoz hajtva, a saját nyelvén, nyűszögöt, végtelenül boldognak és hálásnak tűnt.

( Köszönöm, köszönöm, elkísérlek utadon, )

Elindúltam az úton gondoltam, majd haza megy, de nem, csak jött velem, többször elém állt, hozzám bújt, egy ideig együtt mentünk, mikor elértünk a házakhoz vezető útig, ismét a vállamat átölelve hozzám bújt, láttam a bársonyosan csillogó szemeit, azt a hálás tekintetet, amit soha nem tudnék elfelejteni és elindult hazafelé. Az erdei gyalogúton, hosszasan néztem utánna, lehajtott fejjel bandukolt, többször megállt, visszanézett és eltűnt a szemem elől. Én is mentem az útamon tovább, nagyon, örültem annak, hogy leküzdve félelmemet megmentettem egy életet.

Múltak az évek, talán három négy is eltelt, amikor a pince előtti úton a cseresznyefáról lehullott leveleket gereblyéztem össze, láttam a pincesor másik végénél kihajt az udvarról egy lovas kocsi, elkezdenek vágtatni a lovak, a kocsis ordít,
-Gyere ide! Gyere ide!

( Dehogy megyek, hiszen ott van megismertem, nekem futni kell, hiába kiabálsz! )

Arra nézve azt láttam, hogy eszeveszett tempóban fut egy kutya, utána egy lovaskocsi nyargaló lovakkal, üvöltöző kocsissal.
Nem értettem mi történik, félre álltam az útból, hadd fussanak tovább, de meglepetésemre, még megijedni sem volt időm a kutya a vállamat ölelve bújt hozzám. ahogy ránéztem ugyanaz a bársonyos szem, ugyan olyan halásan pislogott rám, mint amikor megmentettem.
Közben odaért a kocsival a halálra rémült gazdája.
-Nem bántotta? Ilyent még sosem csinált, hogy leugrik és nem fogad szót, ha hívom. Nagyon megijedtem, mert goromba, senkit nem enged be az udvarba.
A kutya még mindig a nyakamba bújva, simogattam a fejét, úgy mondtam.
-Nem kell megijedni mi ismerjük egymást és nagyon jó barátok vagyunk.
Elmeséltem az esetet a gazdájának.
-Hihetetlen, hogy évek múlva is így emlékszik, és megismeri ki segített neki.
Lepődött meg a gazdája.

-Igen, – mondtam – a kutya sosem felejt!