Búcsú

Egy ember elment közülünk. Itt hagyta ezt a sok jóval, és sok rosszal telt világot. A szomszédunk volt, tíz éven át. Szép kort ért meg, tartalmas életet élve. A családja ehhez méltóan, a kérésére rendhagyó módon búcsúztatta a rokonokkal, s velünk, a közvetlen szomszédokkal. A Tisza lett végső nyughelye, oda vezetett utolsó útja.
Délelőtt tíz órában jelölték meg az időpontot, amikor a fekete ruhába öltözött kis csapat elindult a várossal szembeni oldalon szépen kialakított Tisza-parti sétányon a búcsú helye felé. Hamvait unokája vitte legelöl, édesanyja, és párja által közrefogva, lassan méltóságteljesen, nyomában a gyászoló kis csoporttal. Egy hatalmas stégnél megálltunk, s egy szintén fekete ruhás férfi köszöntve minket, jelenlévőket, búcsúbeszédbe kezdett. Míg hallgattuk az életéről szóló nekrológot, elnéztem a stégen a történéssel mit sem törődő színes napozó, szárítkozó vadkacsákat. Méterekre tőlünk, békésen tollászkodtak. „Egyetemi tanár volt” – hallottam közben, de ma már nem kérdezhetünk tőle semmit, abból a sok mindenből, amit tudott. Mint ahogy ő sem tudja már, hogy tegnap este hirtelen csapott le a vihar ránk, és nem fogja tudni, hogy a hétvégén elviszik-e a hatalmas lottónyereményt. A sok viharos, esős hét után teljes erővel tombolt a nyár, s én átnéztem a megáradt folyó város felőli partjára. Szemben a Tisza szálló,- és gyógyfürdő épülete emelkedett, s egy férfi éppen megtöltötte a demizsonját a kifolyó gyógyvíz kútnál. Átnézett ránk, majd mikor megtelt a demizsonja, továbbállt. Alighogy eltűnt az épület mellett, kukásautó gördült az épület mellé, s hangos csörömpöléssel kiürítette a szálló szemetes edényeit. „Egy gyermeknek adott életet” folytatódott az élettörténete. A nap dacolva az elmúlással, vidám ragyogásba vonta a fákat, és mindent, életörömet sugallva az itt maradottaknak. „Az volt a kérése, hogy ne gyászolják”, hangzott, mint egy üzenet, egy jel, megerősítés, a ragyogó idő sugallatára. Mintha segítségül hívta volna égi kísérőnket is, hogy megértsük akaratát. Újra a túlpartot néztem. Kerékpárosok rótták útjukat valahová, kerülgetve a nemrég megkezdődött vakációt élvező andalgó, fagylaltot majszoló fiatalokat. A férfi a búcsúbeszédet befejezve elköszönt tőlünk, s Kitti az unoka lassan leballagott a stégre, s gyengéd mozdulattal a vízbe szórta a hamvakat. Majd mindenki a vízre helyezte a szál virágot, hogy elkísérjék utolsó útján a távozót. Néztem a vízen úszó fehér, és színes virágokat, közben hallottam a közeli parkfenntartó munkások fűnyíróinak hangját, s hangos beszédüket, nevetésüket. Egy pillanatra élessé vált bennem a lét, és nemlét éles ellentéte. Egy ember eltávozott ebből a sok jóval, és sok rosszal telt világból, de hiányát csak azok érzik, akik ismerték. Az élet, pedig mintha mi sem történt volna, megy tovább.

Írta: Tara Scott