Gróf Andrássy Emánuel imádta feleségét szül. gróf Pálffy Gabriellát. A csillagokat hozta le neki az égről. Mindig a szoknyáján ült. Ha netalán tán halaszthatatlan külföldi intéznivalója akadt a méltóságos úrnak, nagyon gyorsan, váltott lovakon utazott. Az új úri huncutság, a vasút is mintha csak a sietős gróf úr miatt lett kitalálva, megépítve. Még egy csésze teára se tért be egyetlen ismerőséhez se, de még szállodai szobát se foglaltatott magának soha. Rohant haza, ahogy a lába bírta!
Nem volt ez mindig így. Manó gróf –mert, hogy mindenki így szólította- nyughatatlan ember volt. Mindent meg akart tanulni, mindent meg akart ismerni, tapasztalni. Kicsi korától kezdve. Házitanítói annak idején kiváló munkát végeztek. A kis gróf nagyszerűen beszélt nyelveket, érdekelte a politika. Na meg az ipar, a technika, a találmányok! Ha aznapi leckéivel, meg a kötelező testgyakorlásokkal, vívó- és hegedűóráival végzett, rögtön a majorba szaladt. Cséplőgépet lesett, a malom csattogó szállítószalagját hallgatta, pöfögő gőzgépeket csodált tátott szájjal. Egy- egy ilyen csatangolása után nyakig olajosan, gépzsírral összekent bársony pantallóban, összesározott atlasz-cipőcskékben alig mert szülei szeme elé kerülni.
Könnyen, gyorsan tanult. Egyetemi tanulmányait Pesten kitüntetéssel végezte. Szeretett egyre okosabb és okosabb lenni.
És utazni is szeretett. Méghozzá nagyon! Mire nagykorúságát elérte, a rendszeres rokonlátogatások során egész Európát bejárta. Nyarakat töltött unokatestvéreinél, nagybátyjai, nénikéi, vagy egyéb közeli és távoli rokonai palotáiban. Úgy ismerte Angliát, Franciaországot, mint más a saját faluját. Olasz földön, vagy éppen német területen otthon érezte magát. De neki ez kevés volt! Utazni akart. Világot látni. Észak- Afrikát, Indiát, Kínát járta be a diploma megszerzése után. Megtehette, de meg is kellett tennie! A szabadságharc leverése után jobb, ha magyar gróf nincs a bécsi udvar szeme előtt. Emigráljon, vagy inkább utazgasson, vadászgasson. Így aztán jó pár bengáli tigris halála száradt a gróf úr lelkén.
Hazatérése után természetesen könyvet írt élményeiről. Mert ez így volt szokás.
Bálokon vett részt, színházba, operába járt, mert az is így volt szokás.
Politizálni kezdett. Országgyűlési képviselő lett. Zemplén megyében lett főispán. Hát persze, hogy ez is szokás!
Iparfejlesztéssel foglalkozott. Korszerűsítette a család Sajó menti vasműveit. Ez ugyan nem így volt szokás, de a gróf úr ezt így látta utazgatásai során. Hamarosan el is keresztelte a hazai nemesség – lenézésből, irigységből- „vasgróf”-nak. Lenézték, mert, hogy veszi ki magát az, hogy egy igazi gróf koszos kézzel, egyszerű munkásokkal együtt gépeket szerel, gyárakat épít. Később meg már irigyelték, hogy sikeres, és nagyon is jövedelmező újításokat vezetett be.
Manó gróf soha nem foglalkozott a pletykákkal. Boldogan élte az életét, amely gyakran nagyon fárasztó volt. Kikapcsolódásul vadászgatott. Nagyvadra is ment, de imádta a fácán és vadkacsavadászatokat is. A családi birtokai között igazán kedvére való lett a Tisza, Takta, Holt – Tisza köze, ahol nemrégiben vasutat is építettek és már a folyószabályozás nyomai is kezdtek eltünedezni. Szóval igazán csinos kis birtokot fedezett fel magának a gróf úr Tiszaluczon. A falu népe tisztelte, megsüvegelte, fizette neki, ami jár. Vadászidény után keveset látták az uraságot. Beszélték, megnősült. Szép feleségét egy bálon ismerte meg. Csinos, fiatal teremtés. Pompás életet éltek. Telente Pesten, vagy Bécsben. Nyaranta meg valamelyik kastélyukban. A vidéki levegő jót tett Manó grófnak, meg a sorban világra jövő gyerekeinek.
Minden nagyon szépen alakult a grófi családdal. Mint a mesében!
Egy gyönyörűséges őszi napon vadászatra gyülekeztek az előkelő lovasok. A tanya udvarán hajtók és vadászkopók izgatottan várták az indulást. Manó gróf feleségének is elővezették a lovát. Kényelmes női nyereggel felnyergelték, sörényét befonták, mint a parasztlyányoknak, még a zabláját is úgy kifényezték, hogy csillogott- villogott, mint az ezüstékszer. Meg kell adni a módját!
Ritkán lovagol ki a grófné, de ilyen napsütötte időben, se meg nem ázik, se meg nem fázik. A narancsszín faleveleket gyenge szellő lebegtette. A grófné jó kedvű volt, kellemes az idő, jó a társaság. Mindenki vidám, kacag. A grófnő mosolyogva intett férjének. Kürtszó harsant, s a társaság elindult, ám a grófné kalapjáról lelógó hosszú csipkefátyol egy kóbor szélfuvallattól egy rózsabokorba csapódott, ő a kantárt félrerántotta, szépséges almásderes lova visszahőkölt, a váratlan mozdulattól megbokrosodva ledobta lovasát. A hölgyek és urak közül sokan visszafordultak, a cselédek odaszaladtak. A grófné nem beszélt, nem siránkozott, nem kiabált. Nagy fájdalmában csak a könnye hullott.
Mikor végre az ágyába tették, falusi orvos megvizsgálta alaposan. De bármelyik székesfővárosi orvosprofesszor is csak azt tudta volna mondani: nagy a baj. A grófné a szerencsétlen eséstől lebénult. Teljes ágynyugalom, pihenés javasolt. Így aztán a gróféknak maradni kellett a lúczi aprócska uradalmukban. Talán ez lett a szerencséjük. Ám erről később.
Na, ezután a szomorú eset után aztán a gróf alaposan megváltozott. Otthon ült. Tudós orvosi könyveket hozatott, azokat bújta. Egyre csak imádott felesége gyógykezelésével foglalatoskodott. Ritkán utazott el otthonról, akkor is csak inkább orvostudorokat, patikaszereket keresett a világban.
Hosszú hetek, hónapok teltek el. Változás bizony alig történt. A beteg grófné felkelt ugyan, tett néhány lépést. Persze segítséggel. Ám ereje, kedve nem tért vissza, pedig gyermekei igyekeztek neki örömet szerezni, szolgálói minden kívánságát lesték. Még a kis kastélyt is kibővítették, átépítették. Betegápoláshoz alkalmatosnak. Betegnek valónak, kényelmesnek. Az ablak elé szép parkot terveztek. A parkba pávát, szelíd őzikét hozatott a gróf úr. Az ágyásokba illatos, messzi országokból hozatott virágokat ültettek, hogy jobb kedve legyen Gabriella grófnőnek, ha az ablak elé tolt fotelben ülve kipillant a parkra. Még sincs gyógyulás.
Egy napon egy ősz hajú öreg parasztember kopogtatott be a gróf úr könyvtárszobájába. Ócska kalapját gyűrögetve – hisz nem minden nap beszél az ember fia grófokkal- elmesélte, hogy bizony itt van nem messze a grófné bajára az orvosság. Csak két erős hordó kell hozzá. A falu mellett, vagy tán a szomszéd faluval közös tulajdonban, van egy csodaforrás- így mondta az öreg. -Meleg víz tör fel a földből! Kicsit ugyan szagos, de minden elnyomorodott környékbeli szegény ember, ha ott megfürdik, ül egy kicsit a meleg vizes árokban megkönnyebbül. Saját lábán megy haza!
– A grófné asszonynak meg ideszekereznénk a forró vizet. Ő itt fürödhetne a szobában. Biztos\’ így is jót tenne nekije a feredőzés!
Manó gróf nem gondolkozott sokáig, hamar kocsit hozatott, hordókat rakatott a szekérre, szalmával jól körbebugyolálták, hogy ki ne hűljenek a hordók az úton. A kocsis mellé ő is felkapaszkodott a bakra. És uccu!
Míg a forrásnál az emberei telemerték a hordókat, nekivetkezett egy lábravalóra, és bizony ő is megfürdött a vízben. Ki kell próbálni, nehogy még nagyobb bajt okozzon szeretett feleségének! Ázott a méltóságos úr, ázott, s szinte újjászületett a fél órás fürdőzés után.
A grófné is kipróbálta a kastélyban csodavizet. Rosszabb nem lett tőle az állapotja. Talán, ha Isten is segít, megjavul. Reménykedni kell! Így aztán naponta jöttek- mentek a szekerek.
És lássatok csodát! Egy év múlva már a kertben sétált a grófnő. Egyedül! Gyengécske, erőtlen volt a lelkem, de a saját lábán állt. Nem kellett már támogatni, vezetni, mint valami apró gyermeket! Visszakapta a napfényt, a sétákat, a gyerekeit. Visszakapta az életet!
Néhány hónap múlva – mikorra a grófné jól erőre kapott- a család elköltözött, csak ritkán jöttek látogatóba. Minek is? Nagy vadászatokat már nem rendeztek a grófnő balesete óta. A grófi uradalom ügyeit meg rátermett intézők, valódi szakemberek igazán kiválóan intézték.
A falusiak nem felejtették el a „vasgrófot” és feleségét. Már csak azért sem, mert a tiszalúci Andrássy uradalmat a mai napig úgy emlegetik, hogy Gabriella tanya.
A csodavíz sorsa sajnos nem alakult ilyen szépen. Sok elnyomorodott szegény ember gyógyítása helyett még most is az út menti árokba folyik el haszontalanul a csodaforrás vize!
De biztosan gyűjti már valaki a fürdőépítésre valót és rajzolja egy okos tervezőmérnök is valahol a mérnöki terveket, s hamarosan megépül a beteg emberek megsegítésére a csodaforrás fölé a gyógyfürdő.
