Az abroncsom alját felkapva szaladtam az álarcos srác után, végig a hatalmas ablakokkal szegélyzett folyosón, át az előcsarnokon, majd ki az éjszakába. Azok közé a fiatal kisasszonyok közé tartoztam, akik szerettek lázadni. Az lett volna a feladatom, hogy bűbájosan mosolygok a szomszéd királyság ifjú trónörököseire, hátha valamelyik beleszeret a mosolyomba és az azúrkék szemeibe. Odabent kellett volna lennem, ahogy édesapám és édesanyám megparancsolta nekem, ehelyett én egy titokzatos idegent üldöztem, akivel az előbb még táncoltam. De milyen tánc volt az! Rengeteg férfivel táncoltam már, de még egyik sem volt képes kiváltani belőlem ilyen heves érzelmeket. És a legfurcsább az egészben az volt, hogy nem most először tapasztaltam meg ezt az érzést. Hónapok óta álmodok egy furcsa idegenről, akinek fekete szemei még nappal is mindenhova kísérnek, ajka mindig ragadozó mosolyra húzódik és hív engem. Álmomban akárhányszor kiejti a nevemet, a szívem a torkom környékére ugrik, és ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy csatlakozzam hozzá. A legutóbbi álmom során, alva jártam és az erdőben találtam magam. Nagyon megijedtem, bár a szüleimnek egy szót se szóltam. Olyan kort éltünk, hogy képesek lettek volna rám hívni az orvosokat és a démonűzőket, a szomszédok pedig boszorkánynak kiáltottak volna. Ezt pedig nem akartam. Rengeteg könyvet olvastam már arról, hogy régen miként bántak a boszorkányokkal, hogy máglyára vetették őket, megkötözték őket, egy nehéz követ kötöttek a lábukhoz, és a jeges óceánba hajították az ártatlan embereket. Mert a legtöbbjük az volt, ártatlan. Aztán új kor köszöntött be a világra, lovaskocsik, helyett autók közlekedtek, postagalamb helyett, mobiltelefonok, nem voltak királyságok, hanem a legtöbb ország köztársaság lett. Ez volt a 21. század, ám 4000-re minden megváltozott. Én már abban a korban nőttem fel, ahol újra lovakkal jártunk, visszatértünk egy régi életszakaszhoz, hogy meg mentsük a földet a pusztulástól. És sikerrel jártunk, a Föld fellélegzett és mi megmenekültünk.
A valóságba az arcomba csapódó faág térített vissza. Lihegve fordultam körbe, megpróbálva behatárolni, hogy az erdőnek mégis melyik részén vagyok. Az oldalamat tapogatva fény után kutattam, egyre kétségbeesettebben és közben saját magamat szidtam, amiért megint elkalandoztam, ahelyett, hogy arra figyeltem volna, merre megyek. Az is lehet, hogy már az a titokzatos idegen árkon bokron túl jár, én pedig nem is őt üldöztem, hanem csak futottam céltalanul.
– Oké, nem esünk kétségbe – suttogtam magam elé és elindultam abba az irányba, amerről jöttem.
Legalábbis bíztam benne, hogy arra megyek amerről jöttem.
– Bátor vagy, hogy egyedül kimerészkedtél – csendült fel egy idegen hang.
Megfeszültem, aztán mélyeket lélegezve megfordultam és rászegeztem a tekintetem az egyik fatörzsnek támaszkodó férfira. Fekete nadrágjában és fekete zekéjében, teljesen beleolvadt a környezetbe, egyedül csak az álarcán csillant meg a hold fénye, ami utat tört a fák között és adott nekünk némi fényt.
– Ki vagy te? – szegeztem neki a kérdést.
– Hogy ki vagyok én? Ó szerintem arra te magad is tudod a választ Katherine – nevette el magát hallkan és pár pillanattal később már előttem is állt.
Vettem egy mély levegőt, orromat megtöltötte az illata, amihez foghatót eddig még sose éreztem. Az álarcos idegen felém nyúlt és az ujja köré csavarta az egyik szőke hajtincsem, az ajkába harapott és elgondolkodva ráncolta a homlokát. Az ajkára szegeztem a tekintetem, megnedvesítettem az ajkam és tettem előre egy lépést, mire az idegen fekete tekintete azonnal rám rebbent.
– Meg akarsz csókolni? A törvény nem azt írja elő, hogy jegyesség nélkül nem szabad egy fiatal hercegnőhöz érni, mert azzal bemocskoljuk?
– Vannak hülye törvények. Nekem a 21. század jobban bejött – néztem a szemébe.
Az álarcos idegen ajka mosolyra húzódott és elhátrált tőlem. Csendben figyeltem, ahogy zsebre vágott kézzel érdeklődve szemügyre vette a közeli fákat, időnként szórakozottan elmosolyodott, aztán rám emelte a tekintetét és a mosolya kiszélesedett.
– Meddig várjak még Katherine? Mond csak el a felfedezésedet. Mond el, hogy ki vagyok én!
– Előbb látni akarom az arcodat! – szögeztem le.
Való igaz volt egy sejtésem, hogy az álmaimban szereplő férfit ismertem valahonnan és miután az erdőben ébredtem fel, bevetettem magam a könyvtárba és órákat töltöttem azzal, hogy történelmi képes könyveket bújtam, míg végül szembe nem találtam magam az ő arcával. Azt hittem, hogy képzelődőm, hiszen 3000 óta eltelt ezer év, nem szerepelhetett az álmaimban az a férfi, aki 3000-ben megváltoztatta a világot és szépen mindent visszafordított. Akkor azt mondták rá, hogy ő az új Jézus, de Nicholas Murphy nem Jézus volt, ő valami sokkal sötétebb volt. A világ számára elhozta ugyan a békét, de a felbukkanásával egy időben az összes magas rangú embert, holtan találták. Minden csepp vér eltűnt a testükből, az orvosok értetlenül álltak az ügyel szemben, a nyomozók semmilyen bizonyítékot nem találtak, így az eset lassan feledésbe merült. Voltak olyanok, akik bizonygatták, hogy egy vámpír tette, hogy biztos egy vámpír volt, aki végzett velük, de senki sem hitt nekik.
– Miért én?
– Á szóval erre az apróságra még nem jöttél rá – biccentett. – Akkor talán még mindig nem állsz készen. Túl korán érkeztem…
– Nem értelek – ingattam a fejem, mire elmosolyodott.
– Vannak dolgok, amik egy átlagos emberi agynak túl sok terheléssel járnak, ezért tagadnak ahelyett, hogy elhinnék, amit látnak az igaz.
– Én képes vagyok elviselni az igazat! Rengeteg könyvet olvastam és hiszek a vámpírokban! Igen, hiszek a vámpírokban – bizonygattam.
– Ez aranyos, de ez nem a Pén Péter, ahol egy csapat kölyök egyszerre skandálja, hogy hiszek, hiszek a tündérekben és Csingiling életre kel.
Türelmetlenül meredtem rá, mert fogalmam se volt róla, hogy miről magyaráz. Odaléptem hozzá megragadtam az álarcát és lerántottam róla. A látvány, ami fogadott földöntúlian gyönyörű volt. Tökéletes arc nézett vissza rám, és a tekintetének súlyától megremegtek a lábaim. Képtelen voltam felfogni, hogy valóban Nicholas Murphy áll velem szemben. Az a Nicholas Murphy, akinek már rég meg kellett volna halnia, most itt van és fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem. Az álarca kiesett a kezemből és estem volna én is utána, ha nem kap el és fonja szorosan körém a karját.
– Egy napon úgy ébredsz fel, hogy emlékezni fogsz ránk. 500 évet vártam és most végre rád találtam! Az enyém vagy Katherine, csakis az enyém!
– Nicholas – sóhajtottam fáradtan és a mellkasának döntöttem a fejem.
– Igen kedvesem – mormolta.
Hűvös ujjai a nyakamra simultak, miközben elsöpörte a hajamat az útból, aztán ajka a bőrömre simult nekem pedig elakadt a lélegzetem. Tisztában voltam vele, hogy amit teszek tiltott, hogy itt sem szabadna lennem, de képtelen voltam szabadulni abból a bűvkörből amit Nicholas rám bocsátott. Behunytam a szemem és egy sóhaj hagyta el az ajkam, ujjaim Nicholas hajába gabalyodtak és közelebb vontam őt magamhoz. Aztán megéreztem a fájdalmat, a bőrömön áthatoló fogakat, testem megfeszült, kezemmel megpróbáltam eltolni magamtól őt, de szorosan tartott, miközben a véremet itta. Mikor már feladtam a küzdelmet, feltűnt, hogy már egyáltalán nem fáj. Nyögés szakadt fel belőlem, ahogy közelebb vontam magamhoz Nicholast és arra kértem ne hagyja abba.
