Rég visszavonult már az üzlettől, ami bő harminc évet elvett az életéből. Hogy miként bírt tőle mégis elszakadni, azt maga sem tudta, de érezte, hogyha ezt akkor nem teszi meg, hamarosan felőrlik annak a világnak a malmai.
Így is majdnem belehalt. Ugyanis, ahogy az lenni szokott ilyen esetekben, kivonulása után mázsás súllyal zuhant rá a tétlenséggel járó depresszió. Naponta ezerszer is kétségbe vonta életének eredményességét, annak ellenére, hogy dúsgazdag volt. Nem jelentett ez neki akkor többet már puszta számértékeknél. Napjainak minden perce magányosságban telt, feleségére gondolt minduntalan, aki egy szomorú napon elhagyta, mert nem bírta már elviselni mellette a sivár és érzelemmentes életet.
Érdekes.
Akkor szinte nem is fájt neki a nő hiánya. A napok vitték előre, sodorták őt üzletből üzletbe, s a számok elhitették vele, hogy komoly név a szakmában.
Ennyi elég volt a boldogsághoz.
Aztán, miután megszakított minden üzleti kapcsolatot, úgy nézett szembe a világgal, mintha révületből ébredt volna fel. Nem volt mihez nyúljon, nem volt kihez szóljon, nem volt semmi, ami örömet adott volna neki. Úgy érezte magát, mint egy kirakati baba, amely előtt elhalad az egész világ, anélkül, hogy bármit is tehetne vele. Próbálta újra felvenni a kapcsolatot a feleségével, de a nő már nem az ő felesége volt, hanem valaki másé.
Hónapok kellettek, hogy a szférából való kilépése után újra hasznosnak, de legalábbis embernek érezze magát. Először nem tudta mit kezdjen magával. Aztán megpróbálta hasznára fordítani a rengeteg szabadidőt. Mindig is érdekelték a sportautók, de sosem volt rájuk ideje. Vett hát néhány csinos darabot, s végre kiélte régi szenvedélyét. A másik dolog, amire korábban végképp nem jutott ideje, az az egzotikus, illetve a trópusi állattartás volt. A gondolatot ezúttal is sokáig dédelgette, mert úgy vélte, hogy képtelen lenne gondoskodni bármiről is magán kívül. Aztán az jutott az eszébe, hogy egy gyönyörű tollazatú, nem túl nagytermetű papagájjal mégis megoszthatná az otthonát. Eleinte szánalmasnak érezte még a gondolatát is, hogy egy örökké zajos tollseprűbe szuszakolja bele mindennemű személyes kapcsolatát, de belátta, hogy szociális téren igenis vannak lemaradásai, hát egyik délelőtt rávette magát, hogy ellátogasson egy széles választékkal rendelkező állatkereskedésbe.
Gyönyörű, tágas és jól felszerelt volt az a bolt. Amikor belépett, olyan érzése támadt, mintha egy valódi dzsungelben járna. A hatalmas növények takarásából kitekintve, a fal mellett végig akváriumok sorakoztak, kisebbek, nagyobbak, óriásiak, benne halak százai úszkáltak különféle csillogó rajokban, mintha valaki színes gyöngyöket morzsolt volna bele a vízbe. Nem látni olyat mindennap. Az ember önkéntelenül is megáll, s nézni kezdi a vizeket. Úgy érzi, mintha egy szeletet kapott volna az óceánok titkából, el is felejti, hogy mindez nem valódi, hanem az ember műve az is. Nem gondol ilyenre, mert nyugodtságot érez, mérhetetlen nyugodtságot, még a szívverése is lelassul. Ezt érezte akkor az idősödő úr is, aki akkor már csak azt bánta, hogy miért nem szánta rá magát erre a dologra hamarabb.
– Jó napot kívánok, miben segíthetek? – kérdezte hirtelen a semmiből egy selymesen csilingelő hang. A férfi megrezzent a köszöntésre, majd szabadkozni kezdett.
– Kezét csókolom! Elnézést, hogy csak úgy betoppanok mindenféle üdvözlés nélkül! No, de mentségemre legyen mondva, hogy ámulatba ejtett ennek a helynek a gyönyörűsége.
A nő elmosolyodott, igézően, szépen, s ettől, ha lehetett egyáltalán fokozni, a hely még inkább kivirult. A férfi legalábbis teljesen ellágyult a pillanatok alatt.
– Ugyan, nincs miért haragudnom! Sőt! Örülök az elismerésnek! Egyébként, ha tudná, hogy mennyien járnak így! – mondta a nő szemlesütve, ezzel téve titokzatossá, szemérmessé a pillanatot. A férfi megborzongott. Tudta, hogy csak egy ízig-vérig nő képes így megbabonázni valakit.
– A halaink érdeklik az urat? – kérdezte a nő. A férfi hallotta is meg nem is a kérdést, még mindig a pillanatok hatása alatt volt, aztán, amikor újra megszólalt, hebegett, mint egy taknyos kölyök.
– Igen, akarom mondani, nem. Papagájt szeretnék.
– Papagájt! – mondta csodálattal teli elismeréssel a nő. – Ebben az esetben kérem, kövessen! A madaraink a túlsó teremben vannak.
A férfi bólintott, majd követni kezdte az eladót, közben megigézve nézte formás alakját, ingó járását, s egyszeriben rászakadt a felismerés, hogy az addig olyannyira csodált környezet megszűnt létezni körülötte, s már csak a nő volt a jelenben, kitöltve minden űrt. A nő beszélt hozzá, szinte ragyogott, s ő próbálta annak minden rezdülését elraktározni a tudatában. Félt bevallani, de valahol ez a nő nagyon is emlékeztette a feleségére, csak mintha az abban lévő érzékiséget ezúttal százszorosan kapta volna meg.
Hosszasan beszélgettek, s végül a férfi vett egy különleges papagájt.
Szégyellte, de amikor kilépett a boltból, a fajta nevére sem emlékezett.
***
Másnap korán érkezett a teherautó a férfi házához. A szakemberek beállították a hatalmas kalitkát a szobába, majd az egyéb berendezések helyretétele következett. A férfit izgalomba hozta a dolog, maga is legszívesebben beszállt volna a munkálatokba, csak hogy sietesse az előrehaladást. Dél volt már, mire mindennel készen lettek. Egyedül maradt, s szinte áhítattal nézte az elkészült madár-birodalmat.
Eltelt az idő, étvágya ennek ellenére nem volt, az ebédet inkább kihagyta, elindult hát az állatkereskedésbe, mert előző nap úgy beszélték meg, hogy a madarat maga visz majd el. Míg a terepjárójával keresztülszelte a várost, ezerszer is átgondolta, miként fog történni a találkozás az eladónővel. Furcsa szituáció volt, de úgy érezte, mintha randevúra készült volna, és olyasféle izgatottságot érzett a szíve tájékán, amihez utoljára kamaszkorában volt szerencséje. Várta már, hogy viszontláthassa a nőt. Annak ellenére, miután megérkezett, mégsem rohant be a kereskedésbe, megállt, levegőzött, próbált higgadtságot erőltetni magára. Aztán elindult, s amikor belépett a bejárati ajtón, már ugyanaz a magabiztos üzletember volt, mint aki korábban, több évtizedig. Aztán meglátta az eladónőt széles mosollyal az arcán felé tipegni, és szertefoszlott minden.
– Kezét csókolom, hölgyem! – rebegte jóval előre.
– Hát eljött? Már nagyon vártuk tollas barátunkkal! És ha kérhetem, szólítson Edinának! – csörgedeztek a nő szájából a szavak, a férfi pedig itta azokat. Pillanatok teltek el, mire feleszmélt, és elfogadta a nő üdvözlésre kinyújtott kezét. Oly puha volt az a bőr, oly simogató az érintés, és ő valóban úgy nézett arra a nőre, mint egy kiskamasz az első szerelemben.
– Gábor vagyok, szia! – mutatkozott be maga is.
Hosszúra nyúlt a kézfogás. Túlontúl hosszúra. Közben nézték egymást, mosolyogtak, s akkor már mintha nemcsak az állatkereskedés, de az egész világ megszűnt volna körülöttük. Gábor legalábbis úgy érezte.
– Nos, ugye szeretné még a kis madarát? – kérdezte Edina ugyanúgy mosolyogva.
– Persze, mindennél jobban!
– Menjünk hát! – azzal a nő megfordult, s elindult a tegnap már végigjárt úton, s ha lehet még csodálatosabb volt az alakja, és még ingóbb a járása. A férfi le nem vette róla a szemét. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy ott állnak egy kalitka előtt, és egy tekintélyes csőrű, színes tollú madár néz velük farkasszemet.
– Szia, kicsim! Látod, nem hagytunk cserben! Minden úgy alakul, ahogy megígértük! Most már rajtad a sor; jól viselkedjél! – rebegte a nő a madárnak, aki értő fejtartással fordult felé.
A férfi kívülállóként nézte a jelenetet, s nagyon is szeretett volna annak a papagájnak a helyében lenni, akit ez a gyönyörű nő úgy becézett, úgy sugdosott a fülébe, mintha nagyon is közel állna a szívéhez.
– S hogy fogja nevezni? – kérdezte a nő, miközben tekintetével még mindig a madarat dédelgette.
– Nem tudom. Bevallom, nem is gondolkoztam még rajta.
– Vesz egy ilyen gyönyörűséget, és még csak azt sem tudja, hogy miként nevezze?
A férfi csak a fejét ingatta, s egyszeriben színe lett az arcának.
– Ha rám hallgat, Senior-nak nevezi. Olyan, mint egy úr; előkelő, fenséges, de egyben nagyon hálás is. Bőségesen visszaadja azt, amit kap.
– Hát legyen! Üdvözöllek, Senior! Üdvözöllek, barátom! – mondta a férfi, és lassú mozdulattal a kalitka felé nyúlt. A nő azonban nem húzta vissza a sajátját, így kezeik egy óvatlan pillanatban megpihentek egymáson, érzéseket indítva szabadjára. A férfi a nőre szegezte a tekintetét. A nő viszonozta a pillantást, továbbra is a férfi markában tartva ujjait.
Abban a pillanatban úgy gondolta, hogy megtette az első lépést.
***
Nem kellett sok idő, hogy a madár kézből egyen. A férfi először idegenkedett a hatalmas csőröktől, aztán összeszedte bátorságát, és az ujjaiból kínálta fel az ételt. Közben beszélt hozzá, még ha különös is volt számára a szituáció, mégis szem előtt tartotta a nő szavait. Edina ugyanis azt mondta, hogy mesélni kell, abból tanul a madár, hisz érti ő a szót, s visszaadja azokat, ha eleget hallja őket. A férfi hát beszélt, gügyögött, fütyült, és énekelt, de a madár soha nem adta jelét annak, hogy értené az elhangzottakat, s meg sem próbálta utánozni őket. A férfi azonban nem adta fel a dolgot, hisz a nő erre buzdította őt, s neki ennyi elég volt.
Aztán együtt próbálták meg szóra bírni a szárnyast. Együtt, mert valami elindult közöttük.
– Hallottad, hogy azt mondta, Gabi? – kérdezte egyszer feltüzelve Gábor, miután a madár a csőrét tisztogatta egy faágon.
– Persze! Hogyne hallottam volna! – válaszolta a nő lemondón.
– Én hallottam! – válaszolta a férfi, nem túl meggyőzően bizonygatva igazát.
A valóság viszont az volt, hogy Senior nem akart megtanulni sem magyarul, sem egyéb nyelveken, bármennyire is szerette volna azt a gazdája, hiába is segítette annak munkáját a nő.
Hogy miért nem alakult máshogy a papagáj dolga, azt nem lehetett tudni, de tény, hogy Gábor mindeközben mégis éveket fiatalodott, újra bohókás lett és vidám. A nő tette azzá, a nő, akit áhítattal szeretett immár. Edina időközben felhagyta az állatkereskedéssel való munkaviszonyát, odaköltözött Gáborhoz, s színt, boldogságot vitt a férfi életébe. Aztán ha együtt maradt a madárral, hamar ráhúzta a sötétítőt a kalitkára, s nem törődött vele többet.
Egyik reggel a férfi szájon csókolta szíve választottját, hosszasan, érzékien, majd megetette a madarát, közben beszélt hozzá, tagoltan, hosszan. A madár azonban nem válaszolt, akkor sem mondott semmit, mire a férfi mosolyogva hátrafordult a nő irányába. Szemében huncutság bujkált.
– Átvertetek a madárral! Szerintem süketnéma.
– Hagyd, majd én megpróbálom! – mondta a nő, majd kényszeredetten odament a ketrec mellé, s némi gúnnyal a hangjában sugdosni kezdett befelé.
– Mondd szépen; Gábor, Gábor, Gabika! Gábor, Gábor, Gabika!
A papagáj azonban szót sem szólt, csak meredt a nőre. Sárkányok fújnak úgy egymásra, ahogy akkor ők egymásra néztek. A nő elszaggatta róla a tekintetét, s mosolyogva a férfihez fordult.
– Sajnálom! Valószínűleg, egyéb bajok léptek fel a neveltetése során. Nem tudhatunk mindent az előéletükről! Holnap majd ismét megpróbáljuk! – mondta, s megcsókolta a férfit, aki ettől ismét vidám lett. Egy pillanattal később, amikor a férfi kivonult a szobából, a nő a madárra meredt, s egyetlen mozdulattal rádobta a kalitkára a huzatot.
Az idő telt.
A mosolyok megmaradtak a nő arcán, aztán mintha vesztettek volna ragyogásukból. A férfi mit sem vett ebből észre. Ő megmaradt olyannak, amilyennek az elején mutatta magát. Szerette a nőt, nagyon is. A papagáj nem beszélt. Soha egy szót sem szólt, pedig mindennap foglalkozott vele a férfi, és foglalkozott vele a nő, aki aztán gyorsan ráborította a madárra a sötétséget.
Így ment ez nap-nap után. Akkor már férj volt a férfi, és felség a nő. Megesküdtek szépen, csendben. Visszafogott ünneplésben egyeztek meg, pedig a férfi szerette volna kikiabálni frigyét. A nő azonban hozzábújt, leintette, csókjaival vigasztalta. Szinte égettek azok a csókok.
Aztán még több nap telt el.
Mosolyok voltak még, de már nem igaziak.
A férfi vágyott a nő után, a nő kiszolgálta őt kényszerből.
A papagáj nem beszélt. Még mindig nem.
Aztán egy este ittak egy kicsit. Mindkettőre ráfért. A papagáj a rácsokon túlról figyelte őket. A nő rá akarta teríteni a huzatot, de a férfi nem szerette volna, hogy megtegye.
– Hagyd csak, kedves! Legyen ő is velünk!
– Nem szeretem, hogy mindig néz minket… olyankor is.
A férfi gondtalanul mosolygott, majd csapott egyet a levegőbe. A nő végül visszaült mellé.
A madár hát velük maradt azon az estén.
Velük maradt, amikor beszélgettek, és a férfi felbontott egy üveg bort. Velük volt, amikor a férfi felbontott egy másodikat. Velük volt, amikor a nő felbontotta a harmadikat.
Velük volt, amikor a férfi már csak tántorgott, és esdekelt a nő kegyeiért, majd látta, amint a férfi elesett, mert felbukott a küszöbben, miután a nő meglökte. S velük volt akkor is, amikor a nő fejbe vágta férjét a piszkavassal, miután az próbált felállni.
Aztán farkasszemet néztek, ő és a madár. Végül a nő ráborította a szárnyasra a függönyt.
Minden úgy lett, ahogy ő akarta.
***
Másnap egyenruhás emberek érkeztek a házhoz, a tetemet vizsgálták, a körülményeket, és kihallgatták a síró, fiatal özvegyasszonyt, aki elmondta, hogy fogalma sem volt róla, hogy mekkora vagyona volt a férjének. Arról sem tudott, hogy mindmáig több kontinensen vannak nagyobb befektetései, és hogy ez az eset miként történhetett. Annyit mondott csak, hogy volt egy kisebb lelki válsága a férfinak, s ő próbálta őt kimozdítani ebből az állapotból, de a férje inkább az alkoholba menekült. A szobában sorakozó boros üvegek is erről tanúskodtak. A nyomozók felírtak mindent, majd még egyszer körbejárták a házat.
Végül elköszöntek. S akkor megszólalt a madár, aki még mindig a sötétítő mögött ült a kalitkában.
– Drágám, ne! Könyörülj! Hisz szeretlek! Ne tedd! – mondta, egykori gazdája hangjával harsogva a szavakat egyfolytában újra meg újra. A két nyomozó visszafordult. Nem kérdeztek semmit, csak egymásra néztek. Tekintetükben minden benne volt.
Azon a napon végül lehullott az álarc mindenkiről; a nő sosem szerette a férfit, a papagáj pedig mindig is tudott beszélni.
Remek történet volt. Örülök, hogy elolvastam. Gratulálok a nyereményhez is.
Szeretettel: Rita🌷