Szomszédi viszonyok


Néhány napja összefutottam a sógorral, na nem az osztrákkal, hanem azzal, amelyik nőül vette a húgomat.
– Te, nem ruccannál át velünk Ausztriába fürödni? – kérdezte váratlanul. –Azt mondják a kollégák szinte ingyen van és jobb, mint Bükfürdő.
– Felőlem mehetünk – vontam meg a vállam. – Persze, ha van fölösleges euród, mert az nekem nincs.
Szerencsémre volt neki, még abból az időből, amikor szívesen látták kint a magyar munkaerőt. Azóta úgy-e jött az Unió, meg a Schengeni övezet, és a riasztóberendezések kezdték aláásni a jószomszédi viszonyt.
Ennek tudatában volt bennem valamiféle kisebbrendűség-érzés, amikor a húgom, Jancsi és én elindultunk fürödni a szomszédba.
– Biztos, hogy nem néznek ránk furcsa szemekkel, ha itthonról visszük a rántott húst?
Mire a sógorom, fölényesen és magabiztosan győzködött.
– Mit izgulsz? Azoknak is csak két lábuk van. Hidd el, ők is szívesen ennének házilag készített rántott húst a helyett, amit a Snitzel Hausban adnak, ha tudnának főzni.
Erre nem tudtam, mit mondani, úgyhogy inkább az utat figyeltem.
Sopron felé haladva egyre több osztrákrendszámú autót láttam az út mentén parkolni.
– Biztos vadászni jöttek, mert a zsákmánynak való odaát elfogyott – jegyezte meg Jancsi jókedvűen, amikor nagy meglepetésünkre az út menti bokorból egy csupasz fenék villant ránk.
– Nahát, ezek vécének használják a drága magyar földet! – kiáltottam fel döbbenetemben.
– Attól csak jobban fog teremni. Képzeld azt a tápanyagmennyiséget, amihez így a sovány föld jut! Máskörülmények közt ez pénzbe kerül.
Sógoromat semmi nem tudta kibillenteni veleszületett optimizmusából. Talán csak a húgom, aki ekkor sikítozni kezdett, hogy – Jaj, inkább az utat figyeld, te szerencsétlen, mert mindjárt belénk jön egy terepjáró!
Na János ettől aztán bevadult, és úgy beletaposott a gázba, hogy a határig meg sem állt, ott is csak azért, mert belefutottunk egy sebességmérőbe. Eléggé megbírságoltak ahhoz, hogy utána a sógor óvatosabban vezessen, így volt lehetőségem szemrevételezni az osztrák tájat.
Gyönyörű látvány tárult elénk, ahogy Alsó-Ausztriában kocsikáztunk.
A gyér forgalom, a kellemes, barátságos kis falvak, városok egyaránt elnyerték tetszésemet.
– Egyértelműen látszik a magasabb életszínvonal – mondtam ki, amit gondoltam.
Jancsi egész úton szótlan volt. Valószínűleg a bírság fejében kifizetett pénzt gyászolta.
Mikor azonban megérkeztünk St. Pöltenbe a Viehofener Seen közelében, már hívogatóan tárult fel előttünk a strand.
Úgy tűnt, hogy korán jöttünk, mert csak néhány kutyás embert láttunk az árnyas fák alatt. Kissé gyanakvóan néztem körül, de amikor kiderült, hogy a strand ingyenes, már nagyon gyanússá vált a dolog.
– Hiszen ez fantasztikus! – élénkült fel Jancsi. Megtérült a károm.
Nem sokkal később már fürdőruhában sütettük hasunkat a napon, majd megmártóztunk a kellemesen langyos vízben. Körülöttünk vidám emberek és még vidámabb ebek pancsoltak.
Mikor kellően megéheztünk, és árnyékba vonulva ebédhez készülődtünk, egy aranyszőrű spániel szegődött hozzánk. Sóvárgó tekintete ezt az üzenetet közvetítette: – én is szeretem ám a rántott húst, ennek pedig különösen jó az illata!
– Sicc innét, kuss innét! – kiabált rá Jancsi, de a kutya meg se moccant.
– Te, ez nem tud magyarul – jegyezte meg halkan a húgom.
– Hogy kell németül elkergetni egy kutyát? – fordult felém sógorom kétségbeesetten.
Több nyelven is próbálkoztunk, de valahogy az is mind magyarul hangzott, a kutya pedig nem tágított.
Ezek után nem volt kedvünk tovább maradni. Kifelé menet a bejáratnál felfedeztem egy táblát, ami befelé menet valahogy elkerülte a figyelmemet. Nem kellett hozzá komoly nyelvtudás, hogy megfejtsem az értelmét.
– Ez itt kutyastand! – jegyeztem meg halkan.
– Viccelsz? Ilyen nem létezik – hitetlenkedett a húgom.
– Ide van írva a táblára – biccentettem fejemmel a tábla felé.
– A mindenit! – kiáltott fel a sógorom. – Értem már, hogy miért viszik a kollégák nyaralni a kutyájukat. Ráadásul az ingyennél nincs olcsóbb.
Ebben mindannyian egyetértettünk.
Hát ilyen volt az első és talán az utolsó fürdőzésünk Ausztriába – gondoltam csalódottan.
– Nem fura, hogy az osztrákok külön strandot üzemeltetnek a kutyáknak? – kérdezte a húgom útközben hazafelé.
– Muszáj, ha nem akarják bezárni – nevette el magát Jancsi.
– Mire célzol? Hiszen nincs bevételük.
– Arra, hogy azok a gazdik, akik nem tudnak meglenni az édes drága kutyuli-mutyulik nélkül,
egész nap a strandon esznek-isznak, és a környéken létező összes kereskedő ebből a kutyamániából él. Mert a kis drágának is enni kell, meg aztán láttátok azokat a kutyáknak gyártott fürdőrucikat? Hát nem tündériek?
Ezen aztán jól mulattunk egészen hazáig. De el kellett ismernem, hogy nem rossz ez az üzletpolitika, és igencsak leleményesek az osztrákok!
Valamit azonban sehogy sem értek. Magyarországon miért nem alkalmazzuk ennek a virágzó üzletágnak, mondjuk a gyermekstrand változatát?

Írta: Kondra Katalin

“Szomszédi viszonyok” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Profi módon megírt, olvasmányos könnyed történet, csak gratulálni tudok. A poén csodálatos!!
    Engedd meg azonban, hogy egy apróságba belekössek: a csattanónak a novella végén kell lennie! Azzal, hogy folytattad a történetet, eltompítottad a poént, mert az olvasó röhögés helyett tovább olvasott. A befejező magyarázkodás olyan szempontból is rossz, hogy szájbarágós. Ezekre a dolgokra az olvasónak kell asszociálnia, de így elvetted tőle az örömöt.

    Kérlek Te is látogass meg, és kritikus szemmel olvasd el az írásaimat. Megköszönném, ha elmondanád, hogyan kellett volna megírnom, miben hibáztam.
    A szeptemberi pályázatra én is beküldtem egy novellát.
    Üdvözlettel Urbánszki László

  2. Kedves Katalin!
    Én is csak "utánozni" tudom az előttem szólókat. S mivel más kifejezéssel nem tudok élni, csak ugyanazt írhatom: jópofa, humorosan megfogalmazott történet.
    Bizony, nem is kell messze mennünk ahhoz, hogy egy egész más "világba" csöppenjünk. És ezt mondhatnánk nemcsak Ausztriára, hanem Szlovéniára és Horvátországra is. Pedig aztán én igazán nagyon kevés helyen jártam, csak átutazóban ezeken a területeken keresztül Triesztbe. No, de az is szinte csak este és éjjel volt, amikor egynapos bevásárló útra mentünk autóbusszal. Aztán amikor megérkeztünk Triesztbe hajnalok hajnalán, első útunk rögtön a toalettre vezetett, ahol sorbanállás volt. Az előkelőbb fülkéket jobban meg kellett fizetni.

    Jó volt olvasni a kutyastrandról. Ha nálunk ilyen lenne, akkor mi is el tudnánk vinni a kutyánkat fürdeni.

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  3. Kedves Kata!

    Nagyon jó szatíra ez rólunk! A fáradtságos küzdelmeinkről, hogy mindig jól akarunk járni, a szabályokra fittyet hányni, nem mérlegelni, hogy megéri-e valóban a nagy igyekezet. 🙂
    Gyanítom, hogy a benzin és a bírság költségéből kifutotta volna egy közeli "rendes" strand belépője is…

    Judit

  4. Kedves Katalin!
    Nagyon tetszett könnyed, vidám stílusban, megírt, valóban nehezebb, súlyosabb gondolatokat ébresztő írásod.
    Mikor az ember átér az osztrák határon túlra, bizony elvarázsolódik, egy másik világba csöppent. Egyetlen egy háznak sincs leomolva a vakolata, az utca rendezett, tisztaság van, szóval kicsit más kép tárul az ember szeme elé, mint onnan visszafelé, mikor hazajut.
    Jópofa a bírságolás, a magyarul nem tudó kutya, a rántotthús, egyáltalán a magyarokra jellemző dolgok, nagyon élethűen írtad meg. Tetszett! Gratulálok!
    Sok szeretettel Eszter

  5. Kedves Katalin!
    Nagyon jól éreztem magam ezen a kis ausztriai kiruccanáson! Van még tanulni való a nyugati országoktól.
    Szeretettel: Titanil

Szólj hozzá!