Álarc: Nyolcadik történet

Csak nézte, ahogy alszik. Egyenletesen lélegzett, arca kisimult. Egy rakoncátlan hajtincs próbálta takarni szemei elől kedves vonásait, ezért óvatosan nehogy felébressze megfogta és lassan, gyengéden felemelve rásimította a feje feletti párnaredőre. Milyen szép! Harminc éve nem tud betelni vele. Milyen régen volt! Mégis, mintha most történne úgy látta maga előtt a jelenetet, ahogy megismerkedtek.
– Jó napot, nem tudja véletlenül merre laknak Masonék? Tudja apám testvére, de még nem voltam náluk, most először járok itt. – Ezzel szólította meg a világ leggyönyörűbb nője, akinek kék szemei, amivel kérdőn ránézett a mai napig csodálattal töltik el.
Azonnal beleszeretett. Ott az utcán. Ennek az álmos kisvárosnak poros kis utcáján, ahol eddigi életének tizenkilenc éve alatt nem történt semmi említésre méltó. De akkor! Közvetlen az ártatlan kérdés után a poros utca, amin a lány járt aranyporrá változott. Az unalmas, ezerötszáz lelket számláló kis városka mindennapos élete, zajló életű izgalmas tere lett az ő álmainak. Főszereplője ez a lány volt. Elkísérte Masonékhoz. Honnan vette a bátorságot, ki tudja, de randevúra hívta. Akkor játszották a Zorro-t a városka egyetlen mozijában, ahol hét közben kizárólag kedden volt vetítés, akkor mindig valami művészfilmet kellett nézni jobb híján. De hét végén aztán az akciófilmeké volt a főszerep! Mindjárt kétszer is levetítették ugyan azt. Egyszer szombaton, egyszer meg vasárnap. De nem bánta senki. Ha bunyós film volt, egy hétig minden srác bunyózott. Ha kardozós-romantikus, hát minden srác a becsület bajnoka volt azon a héten és bizony nem kis szerepe volt a kibontakozó szerelmekben és az azt követő esküvők gyakoriságában sem. Elmentek moziba. A film tette-e, vagy tényleg van szerelem első látásra? Mindenesetre két év udvarlás után ez a csodálatos lány feleségül ment hozzá, és ez a lényeg!
Gyönyörködött benne már harminc éve. Amióta ilyen rossz alvó, minden hajnalban, amíg el nem zsibbadt a karja, amin támaszkodott. Mostanában keveset aludt. Hajnalonként felébredt, de nem bánta. Hogy tud Polly aludni! Biztosan kifárasztja a sok munka. Hiába, már nem fiatalok, nem bírnak úgy, mint régen. Bár a felesége sosem panaszkodott. Háztartásbeliként egész nap dolgozik. Aki azt mondja: a feleségek nem csinálnak otthon semmit, hát téved! Mivel önhittségében észre sem veszi a tiszta lakást, az elébe tálalt finom ebédet. Ő nagyon is megbecsüli! Imádja az otthonuk illatát, a tiszta függönyöket, a takarókat, a falon a képeket, a szőnyegek puha süppedését. És azok az ételek! A gyerekek már kirepültek. Jó messzire, ami azt illeti. Ez az élet rendje, hadd menjenek! Az első ideges tünetek után, amit a hiányérzetük okozott, hiszen az állandó gondoskodás olyan részévé vált mindkettőjüknek az évek során, amit nehéz volt egyik napról a másikra kitörölni, megszokták a több szabadidőt. Kis tanakodás után megegyeztek, hogy végre utazgatni fognak. Na persze az ő fizetéséből nem sok helyre mehetnének. A település egyetlen vegyesboltjának eladójaként erre nem futja. De Polly felajánlotta, hogy vigyáz a jó öreg Margaret nénire. Tolószékes szegény, és gondozót keresett. Nincs senkije, illetve a közelben nincs. Egyetlen lánya Oregonban él, fél napi repülőútra innen. Kedves öreg hölgy, nincs sok baj vele, azt mondja Polly, nagyon szívesen vigyáz rá. Ő először nem örült az ötletnek, de a neje olyan lelkesen bizonygatta, hogy nem lesz semmi baj, jól jön majd az a kis pénz. Való igaz!
Ideje felkelni! Óvatosan felült, kissé megmasszírozta zsibbadt karját, amin támaszkodott. Lemászott az ágyról és kiment a konyhába megfőzni a kávét.
Szerda délután volt. Már maga mögött hagyta a munka aznapi penzumát. A felesége még nem volt otthon. Margaret körüli tevékenységét általában ötkor fejezte be, bár a kedves öreg hölgy két saroknyira lakik tőlük, hat előtt nemigen ért haza. Mindig volt valami kitérőre szükség. Nem firtatta. Örült, amikor végre hazaért.
– Jack, drágám!
Polly izgatottan rohant be az ajtón. – Drágám, nézd, mit hoztam!
Jack éppen a sporthíreket tanulmányozta elmélyülten. Munka után ez kedvenc elfoglaltsága volt. Megmosakodott, át öltözött, készített egy jó borsos paradicsomlét sok sóval, odatette a kisasztalra szeretett karosszéke mellé és kihajtogatta az újságot. Most felnézett belőle. Felesége izgalomtól kipirult arccal letett egy közepes nagyságú csomagot az asztalra. Jack felvette a paradicsomlét, és kortyolt egyet belőle.
– Mi ez?
– Nézd meg!
Polly nem várta meg, amíg kibontja, nagy mozdulatokkal letépte a csomagolást, és kivett a dobozból egy fém tárgyat.
– Grillező. Egy mini grillező. Elektromos! Ezzel olyan húsokat készítek, hogy megnyalod a tíz ujjad!
– De Drágám! Miből telik nekünk erre? – Jack inkább nevetve, mint bosszankodva jegyezte meg, hiszen Polly olyan boldog volt! Nem akarta elrontani az örömét.
– Ne törődj vele, már van saját jövedelmem, emlékszel? Fél éve! Ennyit igazán megengedhetünk magunknak!
– Ahogy jónak látod Édes! Csak ne felejtsd el, mire gyűjtünk! Egyébként minden rendben? Jól van Margaret?
– Persze, minden rendben! Olyan jókat beszélgetünk! Fantasztikusan művelt nő! Te tudtad, hogy három diplomája van? Bár mostanában elfelejt dolgokat. De hát én azért vagyok, hogy emlékeztessem! Igazából úgyis mindent én intézek! Neki semmit nem is kell észben tartania! Ha én ilyen leszek nyolcvanhat évesen, hát meg leszek elégedve magammal, persze a tolószéket leszámítva!
– Jól van Drága, akkor még van pár oldal, ha megengeded…
– Én úgyis megyek a konyhába! – Polly cuppanós csókot nyomott Jack orrára, az nevetve hessintette el. – Milyen szép, amikor boldog! – gondolta.
Azon túl Polly minden héten hazaállított valami új szerzeménnyel. Nem túl drága holmikat vett, de nem múlt el hét anélkül, hogy ne hozzon valamit, amire úgy gondolta szükségük van. Vett új ruhát is magának, nem is egyet. Meg ékszert. Bizsut, de a divatosabb fajtából.
Jack eleinte elnéző mosollyal fogadta, de nyugtalanul. Aggasztotta a dolog. Nem mintha az utazásaikat féltette volna, mert ha eddig nem utaztak, hát nem fognak ezután sem. Nem olyan lényeg, bár megegyeztek benne. Inkább a pazarlás, ami nyugtalanította. Mi szükség ennyi mindenre?
Polly jól érezte magát. Szinte megfiatalodott. Margaret igazán jót tett vele. Szinte kicserélődött. Csivitelt, mint egy kismadár. Tervezgetett, nevetgélt, szinte repkedett a lakásban, amikor otthon volt. Jack nem bánta, kedvtelve nézegette asszonykáját. Ez a boldogság, mondogatta magában. Így van jól, és kortyolt egyet a paradicsom italból.
– Milyen szépen alszik! – Jack megemelkedett kissé, hogy felesége fölé hajolva kisimítsa a tincset az arcából.
A hajnali fény bevilágított a ritkára húzott redőny résein át a szobába. Átkúszott az ágy felett és megcsillant valamin, a szőnyeg szélén. Polly pénztárcája. Kieshetett a zsebéből. Milyen tömött! Kikászálódott az ágyból és felvette. Vissza akarta tenni a neje ruhájának a zsebébe, de hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta. Nem tudott rá magyarázatot, hiszen nem szoktak turkálni egymás holmija között. Szégyenkezve állt a kinyitott pénztárca fölött. Aztán belenézett. Sok pénz volt benne. De honnan? Ennyit nem keres, az biztos! És nincs fizetésnap, meg egyébként is, a keresetük egy részét minden hónapban együtt teszik be egy borítékba az utazásokra. Mi ez?
Polly mocorogni kezdett. Felnézett álmosan a fölötte álló döbbent arcú férfira. Azonnal felébredt, látszott a tekintetén, hogy tudja, mi történt.
– Jack, Jack, megmagyarázom! Tudod én nem akartam, de valahogy megtörtént! – Felugrott az ágyból és széles mozdulatokkal magyarázkodni kezdett. A háló inge repkedett körülötte amint nagy izgatottságában szinte táncolt a férje körül. – Tudod, hogy soha, semmilyen körülmények között… hiszen ismersz! – Ömlött belőle a szó. – Jack! Csak odaadta a bankkártyáját vásárolni, és megláttam rajta az egyenleget! Tudod, mennyi pénze van? Nagyon sok! Borzasztóan sok! Gondoltam, úgysem fog neki hiányozni az a pár dollár, hiszen mire is költené! Nekünk, meg olyan jól jön! Jack! Négyszáz ezer dollárja van! Szerinted észre veszi azt a negyven dollárt? Dehogy veszi! És olyan jó barátnők lettünk! Annyi mindent teszek érte! De Jack, ugye megérted? Biztosan odaadta volna, ha kérem!
Mint egy őrült denevér. Olyan, mint egy kiterjesztett szárnyú bőregér asszonyarccal. Hol a feleségem? – Gondolta Jack megzavarodva. Sajnálta az eltűnt békés reggeli képet, ami eddig körülvette.
– Nem tettem semmi rosszat!- Zokogta az asszony, kétségbeesetten lerogyva az ágyra.
– De, Polly, tettél.
Többet nem szólt, felöltözött és elment. Aznap reggel nem főzött kávét.
Kis idő múlva csengettek az ajtón. Polly kisírt szemmel, felöltözve, széles mozdulattal, megkönnyebbült mosollyal az arcán nyitotta ki. Azt hitte a férje jön. – Biztosan átgondolta, és megbocsátotta kis feleségének ezt a botlást. Majd szépen elfelejtik ezt az egészet! Hiszen annyira szeretik egymást!
Két rendőr állt a lépcső tetején. Az asszonynak lehervadt az arcáról a mosoly. Ijedten nézett körül, de nem volt más a közelben.
– Polly Obrien? – Kérdezte az egyik.
– Igen, én vagyok.
– Letartóztatom több rendbeli lopásért, Velünk kell jönnie. Joga van hallgatni, és ügyvédet fogadni.
– De hát… de én… hol a férjem? Mindjárt megyek…
Az őrszobán mindenkit ismert. Na persze, nem változott semmit ez a porfészek amióta először betette ide a lábát. Még szerencse, hogy nem tettek rá bilincset. Az a rendőr ott a fénymásolónál például a fiával járt egy osztályba. Legalább három lekvároskenyeret megevett náluk annak idején! Aki meg itt ül vele szemben, azzal együtt jártak pecázni minden hónap második szombatján már évek óta. Joe-nak hívják. Most úgy csinál, mintha nagyon elmélyülten töltögetne valami hivatalos papírt, nem is néz fel. Mindegy. Ő már számot vetett mindennel. Vállalja, amit tett. Szabjanak ki bármilyen büntetést, megérdemli. Hibázott. Szégyelli, de azt jobban, hogy a férje nincs mellette. Jóban-rosszban. Így szólt az eskü. Nagyon jól emlékszik. Jóban-rosszban. Most van a rossz. Persze az ő hibájából, de nem kéne Jack-nek itt lennie? Vagy… Úr Isten! Csak nem Jack szólt a rendőröknek? Az nem lehet! Szörnyű érzés lett úrrá rajta. Jack jelentette fel. Persze. Biztosan ő volt, ki más lehetett volna? Olyan gyenge lett, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, ami mellé leültették. Olyannyira reszketett, hogy Joe felnézett az írásból.
– Hozzunk egy pohár vizet asszonyom?
Asszonyom… Semmi Polly, semmi jele, hogy tudja, ki ül vele szemben. Keserű lett a száj íze.
– Nem, köszönöm. – Rebegte.
– Elintézzük a papírmunkát, ha beismerő vallomást tesz, hazamehet. Szabadlábon védekezhet, a tárgyaláson majd meg kell jelennie. Érti, amit mondok?
– Igen, köszönöm. – Nem tudott mást kinyögni.
Mindent elismert, mindent aláírt.
Nem emlékszik mikor, és hogyan ért haza. Jack nem jött. Másnap sem. Egy hét múlva sem. Cserben hagyta. Szépen lassan megszokta az emberek rosszalló tekintetét. Kisváros ez, hamar megbélyegzik, aki hibázik. Nem tudta összeszedni magát annyira, hogy Margaret szemébe nézzen. Tudta, hogy bocsánatot kell kérnie.
Kitűzték a tárgyalás napját. Jacket kivetette a gondolataiból. Vajon milyen büntetést kap? A szégyen, mint egy tűz, ami soha nem alszik ki, ott égett a lelkében. Boncolgatta eleget magányos óráiban. Hogyan tudta ezt megtenni? Miért? Nem mentegette magát. Megtörtént. A büntetés, bármi is legyen, nem lehet olyan súlyos, mint a tudat, hogy Jack elárulta. Abba majdnem belehalt.
Attól úgy fájt a szíve, hogy alig kapott levegőt. Beszélnie kell Margarettel. Még ma!
Tizennyolc hónap felfüggesztve. Ezt hirdették ki a bíróságon. Lehorgasztott fejjel nézte összekulcsolt kezét az ítélethozatalkor. Úgy egyenesedett fel, mint a fuldokló, aki hirtelen levegőhöz jut. Nem kell börtönbe mennie!
Beszélnie kell Margarettel. Összeszedte a bátorságát és elment hozzá még aznap délután.
– Margaret, bocsáss meg! Kérlek, ha meg tudsz nekem bocsátani, tedd meg, én nagyon megbántam!
Csend volt. Az elfüggönyözött kis szobában csak a kakukkos óra monoton ketyegése hallatszott. Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Óráknak tűnt, amíg a válaszra várt, a monoton hangokat nem törte meg sem a jelenlegi gondozónő, sem Margaret szava. Polly nagyon kellemetlenül érezte magát. Végre Margaret megszólalt. Lassan, vontatottan beszélt, nehezére esett a szavak formálása.
– Nem haragszom. Mikor a lányom hazajött és megnézte a banki egyenleget, megkérdezte miket vásároltam, akkor jött rá, hogy én nem lehettem. Csak Te jöhettél szóba. Mondtam neki, hogy inkább hozzád menjen és kérdezze meg, ő ragaszkodott a feljelentéshez. Nagyon mérges volt.
Polly nem hallotta a többit. Pedig Margaret még beszélt. Nem Jack jelentette fel. Csak ez volt a fontos. Miért is nem jött el hamarabb?
– Bocsáss meg Margaret! – Felállt, megfogta a nő kezét és megcsókolta. – Nagyon sajnálom! – megkönnyebbülve csukta be maga mögött az ajtót.
Attól kezdve várta Jack-et haza. Minden nap, minden percben. Csak várta. Margaret a következő év májusában meghalt. Az ügyvédje megkereste utána. Senki nem értette, ő sem, de hagyott rá ezer dollárt. Azt mondta az ügyvédnek adja oda a lányának, neki nem kell, köszöni szépen. Két tavasz telt el várakozással. A kisváros lassan feledni kezdte a történteket. Voltak új botrányok, a régi már senkit nem érdekelt. Polly még mindig vezekelt. Sokat tépelődött. Jack járt az eszébe ilyenkor. Vett egy régi álarcot. Az ócskapiacon találta. Olyan viseltes volt, csak a festék tartotta egyben. Az álarc egyik fele nevetett, a másik sírt. Ilyenek vagyunk mind, gondolta. Sírunk, nevetünk, sokszor egyszerre. Legalább is valamilyen arcot mutatunk a külvilág felé. Amilyent mutatni ildomos. Vajon ha levesszük ezt az illedelmesen simulékony álarcot, mi marad? A valódi énünk, vagy egy újabb álarc? Nem csoda, ha idővel alaposan elhasználódik, és már magunk sem tudjuk, éppen melyiket viseljük! Ugyan mit kezdünk az álarcainkkal, ha megkopik? Mi van, ha tíz körömmel tépnénk le, de már nem lehet, annyira hozzánk nőtt? Tudunk-e azonosulni a másokéival? Nem tudott ezekre a kérdésekre válaszolni.
Jack sem, aki tőle sok-sok kilométernyire ugyan ezeken a kérdéseken rágódott, és nem ment haza soha többé.

“Álarc: Nyolcadik történet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Meglopni azt, akit gondozunk, aki ránk szorul és megbízik bennünk hitvány dolog. Ha a bizalom elvész, azt vagy nem lehet, vagy nagyon nehéz újra visszaszerezni. Igen, kérnie kellett volna. Azt mondani, ami igaz is volt, hogy szeretnének a férjével elutazni, ha kölcsönadna egy kis pénzt, akkor azt később akár le is dolgozhatná, vagy törlesztené. Lehet, hogy ekkor Margaret odaadta volna, csak úgy szeretetből, hálából, de ha nem, ahhoz is joga lett volna.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!