Álarc: Tizennegyedik történet

Sohasem szerettem az álarcot. Semmilyen félét. Sem a szó szoros, sem a szó átvitt értelmében. Mert számomra az a természetes, én úgy érzem jól magamat, ha az igazságot keresem és hirdetem.
Kisgyermekként, amikor úgy éreztem egész lényemben, hogy az igazságért harcolok, akkor mindig megmondtam a véleményemet a felnőtteknek. Vagy egyszerűen nem fogadtam szót nekik, mert tudtam, hogy nincsen igazuk. Ennek legtöbbször büntetés lett a vége: eltiltás a játéktól, a sétától, a rajzfilmtől és esti mesétől, a finom ételektől és süteményektől stb.
Emlékszem, hogy az általános iskolában, amikor negyedik osztályos voltam, farsangi bált rendezett a tanítónénink. Édesanyám nem tudta, hogy mibe öltöztessen,és nekem sem volt fogalmam arról, hogy mi szeretnék lenni. Ezért elmentünk az egyik kölcsönzőbe, s mivel csak a bohóc ruhája talált rám, hát azt választottuk. Bohócnak öltözve, álarcosan mentem a bálba. De nem éreztem jól magamat így, másként, és maszkkal az arcomon, ezért alig félóra elteltével hazamentem. Alig vártam, hogy levessem magamról mindazt, ami nem illett rám!
Kamaszként szintén nem voltam hajlandó álarcot ölteni. Szerettem hittan órára járni, szerettem játszani a pajtásaimmal, szerettem egyedül biciklizni és jó messzire elhajtani otthonról. Emiatt sokszor elhanyagoltam a húgomat: rám volt bízva, nekem kellett volna ügyelnem rá, mert a szüleim általában két műszakban dolgoztak. Természetesen nekem eszem ágában sem volt a lánytestvéremmel törődni, ezért aztán büntetés büntetést követett. Minden jótól eltiltottak a szüleim. Tanulnom kellett még a szünidőkben is, vigyáznom a húgomra, bevásárolnom, takarítanom, szőnyeget porolnom, és így tovább.
A sok tiltás következményeként inkább otthon ültem és rászoktam az olvasásra. Rengeteg könyvet kölcsönöztem a Brassó megyei könyvtárból, na, meg az otthoni könyvespolc is tele volt jobbnál jobb olvasnivalóval: mesékkel, novellákkal, versekkel, ifjúsági és tudományos-fantasztikus elbeszélésekkel és regényekkel. Ekkor már vasárnap sem akartam kimozdulni a házból, még nyáron sem, bármilyen csodálatosan sütött odakint a nap. A szüleimnek ez sem tetszett, és arra kényszerítettek, hogy elmenjek velük és a húgommal (az egész család közösen) kirándulni a közeli rétekre és erdőkbe: a Rakodóba, a Csigahegyre, a Cenkre. Természetesen ki is mutattam nekik a nemtetszésemet: egész úton makacskodtam…
A katonaságban is sokszor nehéz dolgom volt, mert ott sem akaródzott álarcot ölteni, önmagam akartam maradni. Emiatt keményen bántak velem a tisztek. Ekkor kezdtem (végre) megérteni, hogy sajnos ilyen az élet: néha kénytelen vagyok maszkot viselni, hazudni magamnak és a környezetemnek, ha nem akarom, hogy egyik büntetés a másikat kövesse. Mintha nem lett volna nekem elég akkoriban, hogy elkobozták a frissen írt naplómat (az első irodalmi alkotásomat), hogy a barátnőm szakított velem, mert másállapotos maradt egy másik férfitől… Kényszerítve voltam soron kívül takarítani, zöldséget és fegyvert pucolni, őrködni, gyakorlatozni, más katonai szolgálatot végezni…
A leszerelés után is egyre gyakrabban kellett álarcot viselnem. Pedig egyáltalán nem szerettem. Kénytelen voltam túlórázni a munkahelyemen; elviselni a fájdalmat, amely az első szerelmem elvesztésével járt; tudomásul venni, hogy a szüleim más egyébre költötték azt a pénzt, amelyet édesapám fizetett nekem rendszeresen, tizennyolc évig, gyermektartásként, és nem mehetek egyetemre. Lépten-nyomon álarcot viselő emberekkel találkoztam: az utcán, az üzletben, a kapcsolataimban. Nem volt maszk az arcukon, de a tekintetükben, a viselkedésükön lehetett látni, hogy nem őszinték… Apránként elfogadtam, hogy a társadalom, amelynek én is tagja vagyok, erőlteti rám és az emberek többségére az álarcokat. Aki pedig nem volt hajlandó alkalmazkodni és kiállott az igazságért, az előbb-utóbb elvesztette a munkahelyét, a megélhetését, az otthonát, néha a családját, kénytelen volt disszidálni, külföldre szökni egy jobb, igazabb élet reményében a börtönbüntetés elöl…
Hiába következett a rendszerváltás 1989 végén, mert a társadalomban majdnem minden maradt a régiben. Az emberek már nagyon megszokták, hogy csak akkor tudnak érvényesülni és haladni az életben, ha álarcokat viselnek az utcán, a munkahelyükön, a családjukban, a kapcsolataikban. Sajnos én sem voltam kivétel. Ha mégsem akartam föltenni a pléhpofát és úgy viselkedni, ahogyan mások elvárták tőlem, akkor szenvednem kellett. Végül megbetegedtem, elvesztettem a családomat, a munkahelyemet, a megélhetésemet, és szinte az életemet is.
Hála a Teremtőnek, a legnagyobb kétségbeesésemben volt egy tudatos halálközeli élményem. Ez annyi lelki erőt és testi energiát adott nekem, hogy eldobtam az álarcaimat, és új életet kezdtem. Sokat kockáztattam, de végül is megérte. Sikerült új embereket, új barátokat megismernem, új munkahelyre és új otthonra találnom, teljesen összeszednem magamat. De néha mégis kénytelen voltam álarcot ölteni: a megromlott egészségi állapotom miatt megalkudni kényszerültem, hogy gyógyszerekhez, orvosi kivizsgálásokhoz, kórházi kezelésekhez jussak. Nem maradhattam, nem lehettem önmagam…
Néha, rövid időre, manapság is veszem a bátorságot és levetem a maszkjaimat. Ilyenkor sajnos mindig rosszul járok, ezért muszáj újra meg újra felöltenem és viselnem azokat. A kapcsolataimban, a munkahelyemen, az utcán, másutt. Nem beszélve arról, hogy már második éve kényszerít a társadalom arra, hogy álarcot hordjak a szó szoros értelmében is, ha vásárolni, sétálni, a könyvtárba akarok menni, ha fontos és kevésbé fontos teendőimet akarom elintézni kívül az otthonomon… Mert állítólag világjárvány van. Lehet, hogy (világ)járvány van, de nem annyira súlyos, amennyire az ügyben érdekeltek szeretnék ezt elhitetni velünk, egyszerű emberekkel. Azok az érdekeltek, akik egyik álarcot cserélik a másikra, akik egyszer ezt mondanak, máskor azt nyilatkoznak, folyamatosan, mintha egyéb dolguk nem akadna. Miattuk vagyunk kénytelenek mi, egyszerű emberek maszkot hordani az arcunkon. Mintha nem lenne elég számunkra, hogy álarcokat viselünk a szó átvitt értelmében is azért, hogy megvédjük magunkat: az életünket, a családunkat, a vagyonunkat, az otthonunkat, a munkahelyünket… az elveinket, a meggyőződéseinket, a szokásainkat, a hagyományainkat…
Amikor ritkán nem tudom, hogy mivel töltsem el a szabadidőmet, vagy egyszerűen csak pihenek az otthonomban, vagy sétálok eldugott mellékutcákon, erdőn-mezőn, ahol senki nem lát és nem zavar, azon gondolkodom: mit tehetnék, hogy ne kényszerüljek többé álarcokat hordani. Mert nekem az a természetes, én úgy érzem jól magamat, ha nem kell maszkokat viselnem, ha nem kell megalkudnom, ha újra kereshetem és hirdethetem az igazságokat. A nyilvánvaló, örök érvényű igazságokat. Az élet, a természet, a Teremtő igazságait. Mikor és hol élhetek megint tisztán és igazul, mint egy ártatlan gyermek? Mikor vághatom végleg sutba az álarcokat, a maszkokat, a hazugságokat, amelyeket kénytelen vagyok elviselni, eltűrni? Talán eljön ez az idő is, előbb vagy utóbb…
Jobb előbb, mint utóbb. Én még fiatalnak tartom és érzem magamat, hisz alig vagyok 53 éves. Még sokáig szeretnék élni. Legalább 80 éves koromig. Legkésőbb 126 évig! Addig pedig még sok víz folyik le a Maroson. Sok álarcot kell még vajon viselnem? A legjobban azt szeretném, (mindig is azt szerettem volna,) ha egyedül élhetnék egy lakatlan szigeten, ahol tavasz, nyár, ősz és csak enyhe tél van, ahol könnyen előteremthetek mindent a megélhetésemhez, ahol szabadon élhetek a természet lágy ölén, növényekkel, állatokkal, halakkal, madarakkal és a párommal közösen, ahol önmagam lehetek.
Végül, ha nem előbb, de utóbb mindenképpen megszabadulok minden álarctól, maszktól. Nemcsak a szó szoros, hanem annak átvitt értelmében is. Hisz az ember a halálakor mindent levet magáról, még a testét is. Csak a lelke marad meg csupaszul, az él tovább a földi léten túl: odaát a köztes létben, az angyalok között. Ahol már nincsen szükség semmilyen hazugságra, maszkra, álarcra…

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2022. január 23.

Szólj hozzá!