Magányos szenteste

Magányos szenteste

Az ablaktörlő gyors tempóban cikázott a szélvédőn, de az egyre sűrűbben szakadó hópelyhek kitartóan tapadtak a párás üvegre. A fényszórók elvesztek a sötétségben, és sárga csóváik szüntelenül fennakadtak a fehér pelyhek forgatagában. Szoloki Pál alig látott el néhány méterig, csak remélni tudta, hogy még mindig a megfelelő sávban halad, mivel az aszfalt felfestéseit ellepte már a hótakaró. A szél is felerősödött, és egy-egy nagyobb lökésekor a hópelyhek szinte vízszintesen kavarogtak az autó körül.
Pál egyre kétségbeesetten fürkészte az utat. Elfáradt a koncentrálástól, de még messze volt a cél. Már jóideje azt sem tudta, hol tarthat éppen, melyik falut, vagy várost hagyta el. Abban is kételkedet, hogy egyáltalán jó úton halad. A rádió akadozott, a hírekből is csak lehangoló információkat kapott az időjárás alakulásáról: „Most már teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy kilencvenhat karácsonya fehér karácsony lesz. Szerte az országban jelentős hóesés jellemző, helyenként akár 25-30 cm-es hóréteg is kialakulhat, és az előrejelzés szerint továbbra is komoly lehűlés várható. A helyzetre való tekintettel, aki csak teheti, ne induljon útnak! Akik viszont autóban ülnek, azoknak balesetmentes közlekedést, és mielőbbi megérkezést kívánunk! Önök a nyolcórás híreket hallották. Kellemes Karácsonyt!”
– Köszi, haver! Inkább azt nyögted volna be, hogy meddig fog eltartani ez a rohadt hóesés!
Pál két kézzel szorította a kormányt. Pont most kell szakadnia a hónak, hát miért is ne! Még véletlenül se érjen oda a vacsorára, pedig már rég ott kellene lennie. A kényelmes kétórás autóút sikeresen háromórásra sikeredett, és még mindig fogalma sem volt róla, hogy mennyi van vissza az útból.
Egyre reménytelenebb lett a helyzete. Már vagy negyven perce annak, hogy szembe jött vele egy másik autó, azóta egyet sem látott, mondjuk nem is csodálkozott rajta. – Szenteste van. Ki az a hülye, aki ilyenkor még úton van? Na, hát persze, hogy én!
Érezte, hogy előbb kellett volna elindulnia, már akkor szálingózni kezdett, mikor beült a volán mögé. A tegnapi tv-adásban is figyelmeztették a nézőket, hogy komoly hóesésre kell számítani, hát most tényleg bejött a tippjük.
Az ablaktörlő egyszer-egyszer megakadt a felgyülemlett hórétegben, majd nehézkesen továbbingázott az üvegen. – Na, még csak az kéne, hogy te is bekrepálj nekem! Akkor aztán tényleg véget érne a menet. Szép is lenne behavazódni. Itt döglenék meg.
A távolban halovány kis fény bontakozott ki a sötét fák takarásából. Ahogy közelebb ért a fényforráshoz, látta, hogy egy neontábla az, amely vörös betűkkel a „Rózsa Hotel” feliratot hirdette az autósoknak. A táblától jobbra lámpaoszlopok apró fényei jelentek meg, amelyek vélhetően egy parkolót világítottak meg a távolban.
Pál lehúzódott az út szélére, és a cégér mellett futó lehajtón elhagyta a főutat. A bozótossal övezett úton már vagy tíz centis hóréteg terült szét. A motor felbőgött, de az autó kerekei csak lassan gördültek előre. Az út enyhén emelkedni kezdett, a jármű lassult.
– Ne, ne! – rimánkodott hangosan Pál – Ne itt add fel, babám! Nincs hólánc, szóval húzd fel a seggedet, cseszed!
A motor keservesen zúgott, a fordulatszám-mutató vörös nyila magasra szökött, de az autó végül elérte az emelkedő tetejét. A lámpaoszlopok sárga fénynyalábjai komoran világították meg az üres parkolót, ahol Pál egyetlen autót sem látott, de még a havat sem lapátolták el. A parkoló mögött egy nagy épület magasodott. Ablakai sötéten meredtek az éjszakába, csupán a bejárat melletti kisablakból szűrődött ki lámpafény.
Pál a bejárathoz legközelebb eső parkolóhelyre állt. Ha nincs is nyitva a hotel, remélte, hogy legalább portaszolgálat van, és akkor megejthet egy telefont.
Mikor kinyitotta a kocsi ajtaját, a fagyos levegő azonnal betódult az utastérbe, összehúzva Pál arcán a bőrt. Gyorsan begombolta kabátját, majd kiszállt az autóból. Trappolva a bejárathoz igyekezett, megragadta a jéghideg kilincset, de az nem nyitotta az ajtót, viszont a bejáraton sem nyitvatartást jelző tábla, sem bármi egyéb információ nem volt kifüggesztve. Pál elkáromkodta magát, majd türelmetlenül kopogni kezdett. A bejárat melletti kisablak magasan volt, nem tudott benézni rajta, de a lámpafény egyértelműen jelezte, hogy van valaki az épületben. Még egyszer kopogott, erősebben.
Kisvártatva kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Egy ősz hajú öregember kukkantott ki, és mogorva tekintettel fogadta a váratlan vendéget.
– Foglalása van? – kérdezte rekedt hangon.
– Jó estét! Nem, az nincs, és nem is azért jöttem – rázta a fejét Pál. Nem tetszett neki ez az udvariatlan hangnem, már így is ideges volt a havazás miatt, és a mogorva öreg látványa csak méginkább erősítette benne ezt az érzést. – Meg tudná mondani, milyen messze van Harkány? Oda kellene eljutnom, de a havazás miatt meg kellett állnom.
– Harkány? Hát az vagy még egy óra autóút, de ebben az időjárásban több is.
Pál újra elmorgott magában egy cifra káromkodást.
– Esetleg tudnék innen telefonálni?
Az öreg gyanakvó szemekkel nézett Pálra, majd egy lökéssel kitárta az ajtót.
– Jöjjön be, innen a portáról telefonálhat!
Pál megköszönte, de fejében továbbra is ideges gondolatok kavarogtak. Némi együttérzés igazán jólesett volna neki.
A bejárat közvetlen a kör alakú hallba nyílt. A plafonról lelógó csillár nem világított, mindössze csak egyetlen lámpa égett, amelyet a porta márványpultjára állítottak. A pult mögött résnyire nyitva állt a szolgálati szoba ajtaja, ahonnan a Magyar Televízió karácsonyi műsorajánlója hallatszott ki. Az öregember a pult mögé ment, és Pál elé tette a telefont.
– Tessék. Ha végzett, kopogjon be ide! – ezzel a portás visszavonult a tévé elé.
Pál kigombolta a kabátját, és a belső zsebéből elővette a tárcáját. Az iratai között tartott egy kis füzetet, amiben a fontosabb telefonszámokat jegyezte fel. Ujjaival ügyetlenül keresgélt a sorba rendezett igazolványok között, majd az egyik zsebben végre meglátta a vékonyka füzetet. Mikor kihúzta, a megsárgult lapok közül kicsusszant egy kicsiny fénykép, és a pultra esett. A képen egy általános iskolás kisfiú mosolygott. Pál gyors mozdulattal felkapta a pultról és visszacsúsztatta a tárcájába, majd szeme sarkából a szolgálati szoba felé pillantott. Az ajtó résnyire nyitva volt, a portás biztosan a tévét bámulta, nem láthatott semmit.
Fellapozta a vékony füzetet, és az egyik oldalon meg is találta barátja számát, akitől a meghívást kapta. Felemelte a kagylót, és tárcsázta a számot. A készülék kicsengett, majd nemsokára megszólalt a vonal végén egy vidám hang.
– Igen, tessék? Váradi Péter vagyok – a háttérben halk zene, és kedélyes beszélgetés foszlányai hallatszódtak.
– Szia, Peti… Pali vagyok!
A vonal végén a férfi hangja aggódóvá vált, és hadarva kérdezősködni kezdett.
– Pali, mi a fene van, hol vagy? Honnan hívsz? Miért nem értél még ide?
– Nyugalom, nincs semmi probléma, csak ez a rohadt hóesés. Megkellett állnom, épp egy hotelből hívlak, nem messze a hatos úttól. A portás szerint még több, mint egy órás útra vagyok tőletek.
– Óh, basszus! Ne már!
– Hát, figyelj, legalább megtudtam itt állni. Az út csupa hó, nem járnak rajta hókotrók, meg úgy összességében senki sem. Hóláncom nincs, és ismered ezt a nyamvadt tragacsot, nem egy megbízható jószág ilyen trágya időben. Ahogy jöttem ide, egy minimális emelkedőn is majdnem elakadt. Meg kéne várnom, hogy alábbhagyjon a hóesés, mert így nem egy életbiztosítás az autózás.
– A tévé szerint még bőven esni fog, és kizárt, hogy elkezdik tisztítani az utakat.
Pál dörzsölni kezdte a halántékát. Korántsem tetszett neki a helyzet, és kezdte belátni, hogy ez nemigen fog változni.
– Igen, aligha lenne okos döntés továbbindulni – jegyezte meg keserű szájízzel. – Attól tartok, csak reggel tudok odaérni. Megkérdem a személyzetet, van-e kiadó szobájuk, aztán itt éjszakázom. Mást nem tudok tenni.
A vonal végén felsóhajtott a férfi, és szomorúan helyeselt. – Igen, az lenne a legbiztonságosabb. Nem szabad kockáztatni. Pihend ki magad, holnap meg indulj minél korábban, hogy hamar itt legyél!
– Úgy lesz, Petikém. Holnap reggel akkor érkezem.
– Rendben Pali. Sajnálom, hogy így alakult, de majd holnap. Hé! Boldog Karácsonyt!
Pál elmosolyodott, és derűsebb hangon viszonozta a jókívánságot: – Nektek is Boldog Karácsonyt!– ezzel letette a kagylót.
A szolgálati szobában halkan szólt a tévé. Valami régi filmet adtak, Pál nem értette a szöveget, csak elmosódó duruzsolást hallott. A kagyló némán nyugodott a készüléken, élettelen tárgyként, amelyből az előbb még barátja szavai jutottak el hozzá. Ürességet érzett. Nem így tervezte az estét, már rég ott lehetne, jó társaságban, kellemes hangulatban, finom ételek és jóleső italok között a barátaival. Erre most itt áll egyedül, egy kihalt hotel portáján, csalódottan.
Szép kis szenteste!
Megkerülte a pultot, és bekopogott a szolgálati ajtón. Odabenn szék nyikorgott, egy keserű sóhaj, majd lassú csoszogás. Az öreg portás kijött a szobából, arcára keserű grimasz feszült, mintha a legnagyobb szórakozásában zavarták volna meg.
– Nos? Továbbmegy?
Pál az ellenszenves kérdés hallatán, méginkább egyedül érezte magát. Mégis hogy mehetne tovább? Dehogy megy, bárcsak mehetne! Ha legalább hólánca lenne, vagy egy kicsit megbízhatóbb autója, akkor nekivágna az útnak. Minél messzebb akart volna kerülni a goromba öregtől, és ettől a sötét épülettől.
– Nem volna ésszerű – válaszolta kurtán. – A végén még elakadnék valahol. Van kiadó szobája ma estére?
Az öreg felhúzta a szemöldökét. – Már hogyne lenne. Szinte az összes szoba szabad. Karácsony van, minden normális ember otthon van ilyenkor.
Pál arcizmai megfeszültek. – Normális? Mi az, hogy normális? Hogy van képe ilyet mondani?
– Én sem itt akartam kikötni, ezt elhiheti! Holnap reggel, amint el tudok indulni, kijelentkezem.
Az öreg elővett a pult alól egy kitöltetlen bejelentkezési nyomtatványt, egy prospektust a hotel szolgáltatásairól, és egy tollat, majd vendége elé csúsztatta.
– Ezt legyen szíves kitölteni! A szobaárakat a listán látja, önnek gondolom az egyágyas megfelelő lesz. Viszont étkezést – vacsorát vagy reggelit – már nem tud igénybe venni, az ünnep miatt előzetesen kellett jelezni a szándékot. A bár is bezárt, majd csak holnap reggel nyit nyolc órakor, ott lesz lehetősége valami reggelifélét és kávét fogyasztania. A szobát reggel tízig el kell hagynia, kulcsot ide, a portára kérem leadni!
Pál kiválasztotta a legegyszerűbb, legolcsóbb szobát, majd kifizette az árát. A portás eltette a pénzt a kasszába, majd kiállította a számlát, és a szobakulccsal együtt átnyújtotta a vendégnek.
– Akkor meg is volnánk. A főbejáratot bezárom, ha netalán dohányzik, akkor azt az épület hátsó kijáratainál tudja megtenni, itt a földszinten, a folyosó végén. A szobája az első emelet legvégén van, jobbra, az utolsó ajtó.
Pál belegyűrte zsebébe a számlát, és a kulcsot is mellé süllyesztette.
– Még a kocsiból behoznám a csomagomat.
– Természetesen. Ha liftet használna, a lépcső mellett közvetlenül megtalálja.
Pál az ajtó felé indult, majd kis gúnnyal a hangjában, megkérdezte: – Mégis hány vendég van ma rajtam kívül?
– Négy szoba van kiadva a negyvenből, a magáét is beleértve, de egy vendég sincs itt, mindegyik elment valahova. Az évnek ezen az estéjén vannak a legkevesebben, de ilyen kihalt, mint idén, még nem volt a hotel.

Kis idő elteltével már az első emelet folyosóján kereste a szobáját. Jobbjában cipelte bőröndjét, baljában meg egy kisebb táskát, amiben borok, egy kifejezetten drága brandy, és ünnepi édességek voltak. A vendégségbe szánta ajándéknak, de ma este már nem adhatja át őket.
A folyosó félhomályba burkolódzott, csak az emelet elején és végén égett egy-egy lámpa. Az ajtók számát is nehezen lehetett látni, kissé közelebb is kellett hajolnia, ha el akarta olvasni őket. Végül megtalálta az övét, a nyolcas számú szobát. A lakosztály kicsi volt, és hűvös. A levegőben áporodott szag terjengett, mintha rég nem szellőztettek volna. Talán már jóideje nem vette ki ezt a szobát senki. A prospektus szerint emeletenként volt egy ilyen szoba, a folyosó végén, ami az összes többinél kisebb méretű. A bútorok is egyszerűek voltak, semmi díszítés, még egy kép sem lógott a falon. Pálnak olyan érzése támadt, mintha egy kolostor cellájában lenne. Úgy tűnik, ezt érdemlik itt az ilyen magányos ördögök: egy eldugott, élettelen kis lyukat a folyosó végén.
Az ablak alatti radiátorhoz lépett, a hőszabályzó le volt tekerve. – Na, még a fűtést is sajnálják – mérgelődött magában, majd feltekerte a termosztátot. A falhoz tolt asztalra tette bőröndjét, és kivette belőle tisztálkodó készletét. Egy jó meleg zuhany, tiszta ruha, és már a paplan alatt lesz, hogy átaludja magát a derűsebbnek ígérkező holnapba.
Kabátja zsebéből kivette tárcáját, és azt is az asztalra dobta. A fekete bőr halkan puffant az asztallapon, a pénzérmék összekoccantak benne. Pál megdermedten nézte, miközben erős vágyat érzett, hogy kivegye belőle azt a régi képet… a kisfia képét.
Leült az asztal mellé. A kabátját sem vette le, még a meleg zuhanyról is megfeledkezett. Egy ideig nézegette a pénztárcát, majd szétnyitotta, és előkereste belőle a fotót.
Tomika széles mosollyal nézett vissza rá fehér ingjében, kék mellénykéjében. Emlékezett rá, hogy az iskolai fotózás előtt ő maga igazgatta meg azt a gallért, és a kis csokornyakkendőt. A haját ő fésülte meg, még nevetgéltek is együtt, hogy valami menő, jól bezselézett frizurával kellene kiállni a fotós elé. Kisfia nevetett, és gyermeki izgatottsággal várta, hogy osztálytársai után ő következzen a sorban. Mikor kiállt a fotóvászon elé, kihúzta magát, és a kamerába nézve elvigyorodott. Kusza tejfogai kivillantak, de Pál nem bánta. Büszkén nézte fiát, ahogy nagyfiús pimaszsággal viccelődött az idegen fotós előtt. Régen volt már. Azóta tizenhat éves lett. Tizenhat. Szinte rossz volt belegondolni, de még rosszabb volt az a gondolat, hogy már vagy másfél éve nem is látta őt. Telefonon sem beszélt vele. Az anyja nemigen engedte, csak a gyerektartásért hívta fel Pált. A válás teljesen kifordította magából, minél inkább távol akarta tartani Pált a közös gyermeküktől. Pál akkor ellenkezett, és be akarta bizonyítani, hogy igenis jó apa, és szükség van rá. De az évek alatt kezdte belátni, hogy nem neki való az apaság. Sosem volt jó benne, valahogy nem ment neki, és egy idő után feladta a harcot.
Mereven bámulta a képet. Már kissé gyűrött volt, és a színek is megfakultak rajta. A váláskor tette el ezt a fotót, a családi albumból tépte ki, azóta a tárcájában tartotta. Néha teljesen megfeledkezett róla, hetekig nem is került a kezébe, a bőrzseb tökéletesen elrejtette, mintha ott sem lenne. De mindig ott volt.
A hűvös, rideg szobában, a képet nézegetve keserű érzés kavargott benne. A síri csendben csak a légzését hallotta, és egy-egy nagyobb széllökést, ami megrezegtette a havas fák csupasz ágait. – Szép kis szenteste! – sóhajtott magában. Elvileg ünnepelnie kellene, valahol máshol, távol innen, a megváltó feledésbe süllyedve ünnepelni. Erre most itt ül, egy dohos szobában, néma csendben, emlékezésre ítélve.
A tárcájára tette a képet, felállt, és tovább kotorászott a bőröndjében. Törülközőjét, alvó ruháját, papucsát kikészítette az asztalra. Nem akart engedni a feltörekvő gondolatoknak, amik egyre inkább figyelmet követeltek a fejében. A zuhanyzásra koncentrált. Majd a melegvíz jobbkedvre deríti. Esetleg a tévét is bekapcsolhatja, az jó figyelemelterelés lenne. Talán adnak valami bugyuta filmet valami tökéletes karácsonyról, mesés történettel, ami irracionális hepienddel végződik.
Nekivetkőzött, és törülközővel a derekán a fürdőszobába ment. Megnyitotta a meleg vizet, de a zuhanyrózsából csak langyos víz folyt. – Na, mi a fene van már? Még ez is?
Türelmetlenül várt, majd miután belátta, hogy a víz nem lesz melegebb, beállt a zuhany alá. A langyos sugár egészen jólesett volna egy meleg nyári estén, de most, a hosszú vezetés után, és a lekapcsolt fűtésű szobában korántsem volt kellemes. Gyorsan bekente libabőrös testét a szappannal, majd néhány másodperc alatt lemosta a habot. – A hosszú zuhanyozásnak is lőttek, remek!
Kiszállt a szűkös kabinból, és serényen megtörülközött. A langyos víztől felfrissült, már nem érezte magát fáradtnak. Ennek örült is volna, ha épp otthon lenne, de most… Ha lenne a bőröndjében egy kis altató, azonnal bevenné. Álmos akart lenni, úgy igazán elcsigázottan álmos, hogy csak bebújjon a paplan alá, és pár perc múlva elmosódjon a hotelszoba képe, és a mai nap emléke. De valahogy nem érzett erős késztetést arra, hogy lefeküdjön az idegen ágyra, amin már számtalan alak hempereghetett.
Felvette tiszta ruháját, egy fehér pólót, és egy szürke melegítőnadrágot. A radiátor még mindig nem melegedett át teljesen, így előkotort egy pulóvert is, és egy pár zoknit. Elvette a távirányítót a kis tévé tetejéről, és leült az ágyra.
A tévében semmi érdekes nem volt. Mindössze a MTV1 adót lehetett rendesen fogni, de azon is csak reklámok mentek: McDonald’s, biztosítás, autó, kutyakaja… Pár perc bambulás után beleunt, és inkább kikapcsolta. Elterült az ágyon, és a plafont kezdte nézni. Csend volt, mindössze a radiátor kattant néha. Pált zavarni kezdte az üres némaság. Talán megbonthatna egy üveg bort, csak hogy elálmosodjon kissé, meg hát mégis csak Szenteste van, ennyit igazán megérdemelne, ha már ittragadt az isten háta mögött. De gyorsan elhessegette a gondolatot. Ajándékba vette az italokat, és minek igyon magában, mint egy megkeseredett alkoholista? Nem kell az neki az elalváshoz. Egy pillanattal később mégis az asztal felé fordította fejét, de nem az italokat kereste szemével, hanem a kisfia fotóját.
A kép továbbra is a tárcának döntve állt. Az ágyról nem látszódott minden részlet, de a mosoly tökéletesen. Mintha csak a múlt mosolygott volna Pálra, a múlt, ami megdermedve be lett zárva abba a képbe.
Annyi minden történt azóta, annyi minden megváltozott. Az a pajkos kisfiú ma tizenhat éves lett. Nagyfiú, a tinédzserkor kellős közepén. Biztosan magas, szikár alkata van, akár az anyjának, de az arcában Pál vonásai rejtőztek. Régen le sem tagadhatták volna, hogy ők apa és fia. Vajon hogy nézhet ki most?
A legutóbbi találkozásuk úgy két éve lehetett, épp Tomi születésnapja után pár nappal, amikor Pál elment hozzájuk, vissza a régi otthonába, ahova még huszonéves fejjel költöztek feleségével. Azt hitte, sosem fog onnan elköltözni, hogy az a ház lesz a biztos pont, az örök otthon, ahol majd a gyerekeket nevelik, miközben ő maguk szépen lassan megöregszenek. És lám, egy nap mégis idegenként sétált végig a kert járdáján, ki a kapuig, kezében az utolsó kartondobozzal, amiben néhány hátramaradt kacatja volt összedobálva. Az akkor már volt felesége nem kísérte ki, csak a ház küszöbén állt, hogy becsukhassa mögötte az ajtót. Tomi az iskolában volt, mit sem tudva arról, hogy szülei egy hosszú, és viharos válás után véglegesen eltávolodnak egymástól. Nem volt szabad látnia apja költözését, ebben Pál is egyetértett.
Keserű élmény volt visszamenni ahhoz a házhoz. Nem is ment be a házba, telefonon megbeszélték, hogy Tomi fog kijönni a kocsibeállóhoz. Már ott várt rá, a falnak dőlve, zsebre dugott kézzel, bezselézett hajjal, koptatott farmerdzsekiben, akár egy ifjú filmsztár valami amerikai filmben. Igazi stramm legény volt. Talán húsz percet beszélgettek, de az a kis idő is óráknak tűnt. Pál kérdezgetett, fia felelt rá, de a gyorsan fogyó témák szorongató csendet húztak maguk után. Akkor jött rá, hogy már nem ismeri a fiát. Mintha csak egy idegen tinédzserrel cseverészett volna mindenféle felszínes dologról. Elképzelni sem tudta, hogy egy nap majd feszengve ül Tomi mellett, és közben kétségbeesetten próbálkozik behozni a többéves lemaradását, ami lehetetlen feladatnak bizonyult. Férfias kézfogással köszöntek el, de az utolsó pillanatban Pál magához ölelte fiát. Az a két másodperc mélyebb élmény volt, mint a húszperces társalgás.
Pál feltápászkodott az ágyról, és az asztalhoz ment. Újra kezébe vette a képet, komor arccal nézegette, mintha keresne rajta valamit, pedig már minden vonást, minden kis árnyékot ismert rajta.
– Talán fel kéne hívnom – gondolta magában. – Valamikor fel kellene hívnom. Megkérdezni mi van vele, hogy megy a suli, mik a tervek, mit szeret mostanság csinálni, mi van a csajokkal, mi van a…–, egyszer csak megszakította a gondolatot. Hiszen túl sok kérdést tehetne fel, fogalma sincs, ki is a fia. Túl sok a kérdés, kár volna feltenni őket, talán csak még több kellemetlenséget okoznának. Már nem látott esélyt arra, hogy áthidalja azt a szakadékot, amit az évek vájtak kettejük közé.
Hírtelen szűknek érezte a szobát, nyomasztónak a levegőt, ridegnek a lámpa fényét. Az ablakhoz ment, hogy kinyissa, és kissé átszellőztesse a szobát.
Ahogy kinyitotta az ablakot, jéghideg levegő tódult be a szobába. A karján egy pillanat alatt végigszaladt a tél fagyos lehelete, bekúszott a pólója alá, belemart az arcába, csipkedni kezdte az orrát. Kellemetlen volt, de abban a pillanatban jólesett Pálnak. Ki szeretett volna hajolni, de a párkányon vastagon terült el a frissen lehullott hó. Kezét belesüllyesztette a hideg puhaságba. Ujjai végét, mintha tűkkel szurkálták volna, de nem bánta. Szinte izzott a kézfeje a hó alatt.
A hópelyhek rendületlenül szálldostak az ég felől, sűrűn, kis pontokként, mint a porcukor a szita rostáján át. A szél enyhülni látszott, már nem kavargatta olyan kegyetlenül a havat. Odalenn a kertben minden szürkébe takaródzott: a meghajlott bokrok, a néhány csupasz tölgyfa, és a hotel területét határoló magas sövény. Távolabb az autóút kihalt vonala húzódott, néhány kilométerrel arrébb pedig a közeli városka fényei folytak össze. Ezernyi lámpa, ezernyi ablakból, amik mögött ott ünnepeltek az emberek. A jól befűtött szobákban az ünnepi vacsora bódító párája mellett a díszektől csillogó fenyőfa gyantás illata teszi igazán egyedivé a hangulatot. Ki a meghittségtől, ki az ünnepre félretett bortól mosolyog, az utcák néptelenek, autók alig járnak, hiszen a város lakói visszavonultak otthonaikba, hogy megüljék az ünnepet. Az utcáról nézve talán úgy tűnne, hogy ezen az estén az ablakok mögött boldog családok élnek, boldogabbak, mint más estéken.
Neki is voltak szép emlékei a Szentestéről. Mikor még gyermeki naivságtól lelkesen vágyakozott a karácsonyfa elé, és mikor végre eljött az este, lefeküdt a számára leggazdagabban feldíszített ágak alá, amik között tarkán ragyogtak a csúcsos, gyertyaformájú égők. A kicsiny izzók szelíd fényeit ünnepi fényben tükrözték vissza a vörös gömbök, csillogó papírba csomagolt szaloncukrok, és a kézzel készített díszek, ezzel tartva ragyogásban az egész szobát. Gyerekként csak nézte, nézegette a fát, és azokban a percekben úgy érezte, hogy boldog, elégedett mindennel. Varázslatosnak tűnt, pedig csak egy kivágott fenyő volt, mindenféle giccses dísszel teleaggatva, amiket anyja és apja túrt elő évente egyszer a poros szekrényekből. Ma már aligha tudna befeküdni bármelyik karácsonyfa alá, kivéve, ha kellően belakmározik az ünnepi vacsorából, és ha a teltségérzettől megfáradva egy pillanatra vissza akarná idézni a gyermeki élményt. De erre talán csak egy karácsonykor volt példa; mikor Tomi egy éves volt. Kicsi teste ott lihegett mellette, kikerekedett szemeivel figyelte a fényárban úszó ágakat. Akkor látott ilyet először életében, és Pál csak figyelte, ahogy csodálkozva és megszeppenve nézelődik egyik díszről a másikra. Kis lábaival rugdosódott, kezeivel el akarta érni a számára még újszerű tárgyakat. Pál mellette feküdt, beszélt hozzá, himbálgatta a gömböket, hogy fokozza fia elhűlt csodálatát. Tudta, hogy Tomika nem fog ezekre a pillanatokra emlékezni, mégis tökéletes közös emlékként jegyezte fel magában. – Milyen kicsi volt még!
A város fényei messze ragyogtak, elérhetetlenül, talán éppen ezért tűntek olyan melegnek, és hívogatónak a hotelszoba ablakából. Jó lenne most egy olyan házban ülni – sóhajtott magában Pál. Megfeledkezni kicsit a problémákról. Megfeledkezni a múltban elkövetett hibákról, megfeledkezni arról, hogy van egy fiú, aki mellől eltűnt az apja.
Hirtelen ki akart szabadulni a szobából. Becsukta az ablakot, és felkapta a kabátját. A portás azt mondta, hogy ki lehet menni az udvarra, hát most itt az ideje. Belebújt cipőjébe, majd magára kanyarította kabátját, és kilépett a szobából.
A lépcsőfordulóban egyetlen megsárgult lámpából derengett a fáradt fény. A mélységes csendben zajnak hallatszott lépteinek kopogása a márványozott lépcsőfokokon.
A földszintre érve közvetlen előtte nyílt az egyik kijárat. A sötét falból kitűnt az üvegezett ajtó, és a mögötte elterülő havas terasz szürkesége. Mohón ránehezedett a kilincsre, és kilökte az ajtót.
Odakinn, a nyomasztó csend helyett, a hóesés alig hallható neszére lett figyelmes, ahogy a milliónyi hópehely puhán landolt a már lehullott hótakarón. A terasz faragott kőkorlátja, és az egymásra tologatott székek fehér kontúrjai mögött a széles kert terült el. A formára nyírt tuják kerekded alakjai óriás hógolyóknak tűntek, a lombtalan tölgyfák csontos ágai dermedten ringatóztak egy-egy gyenge fuvallatra, mire leráztak magukról némi terhet, hogy aztán újra rájuk telepedjenek a kicsiny pelyhek. A kert közepén egyetlen díszes öntöttvas lámpa emelkedett ki a földből, ragyogó fénygömbje mellett egy magas, dúsan terebélyesedő fenyőfa ágaskodott, a tűleveles ágain megkapaszkodó apró kristályok hidegen csillogtak a magányos fényben.
Pál mozdulatlanul állt, és csak nézte a kertet. Nem szerette a telet. Hideg, nyirkos, a rezsi szempontjából még drága is, de ez a látvány most szép volt. Érintetlennek és tisztának tűnt minden a fehér hótakaró egységében.
– Mit is mondhatnék neki? – kérdezte magától. – „Boldog Karácsonyt, milyen volt az utóbbi két év?” , vagy „Gondoltam, felhívlak így karácsonykor, ha már az apád vagyok… ha már itt vagyok egyedül, és szarul érzem magam”.
Mélyen beleszippantott a hideg levegőbe, majd hosszan kifújta a kavargó párafelhőt. Mégis mit mondhatna? Ha most felhívná az egykori otthona telefonját, szinte biztos, hogy a volt felesége venné fel. De kínos lenne! Szánalmasnak tűnne, és kiérződne a nehezen összerakott szavai mögött megbújó szégyen. Talán nem is engedné a volt neje, hogy beszélhessen a fiával. Mi értelme lenne? Csak azt érné el vele, hogy Tomi is kellemetlenül érezné magát. Lehet, most épp tökéletesen jó hangulatban töltik az ünnepet, egy ilyen nem várt beszélgetéssel elronthatja az estéjüket. Talán csak felzavarna a fiában valami hasonlóan rossz érzést, amiben jelenleg ő maga is vergődik, hát szükséges ez?
Előrébb botorkált a kőkorláthoz. Érezte, ahogy a hajszálaiban fennakadnak a hópelyhek. A tarkójára is jutott belőlük, amik gyorsan elolvadtak a meleg bőrhöz érve. A kabátja szövetén lomhán gördültek lefelé a fehér pöttyök, de a vállain már egészen összegyűltek. – Betemethetne – gondolta magában cinikusan.
És mi van, ha jól sülne el? Talán jó pont lenne, ha beszélnének. Nem tartaná fel, épp csak jelezné, hogy igenis érdekli a fia sorsa. Esetleg megkérdezné, hogy mikor érne rá egy személyes találkozóra, mondjuk a két ünnep között. Amint felveszi a telefont, és beleszól, tudni fogja, hogy mit érez a fia. Ha rossz a fogadtatás, akkor rövidre fogja a dolgot, és boldog karácsonyt kívánva elköszön tőle. Legalább elmondhatná, hogy megpróbálta. De ha esetleg kihallaná a fia hangjából a kellemes meglepettséget, akkor ez az este fordulóponthoz érne. Talán a kapcsolatukban is mérföldkövet jelentene az a telefonhívás. – Szenteste van, basszus! A szeretet ünnepe, elvileg.
Ekkor megszakadt fejében a gondolat. Mi ez a reménykedés? Sőt, mi ez az önzőségtől rozoga vágyakozás? Tényleg a fiának akarna jót tenni, vagy inkább csak magának? – Erős fiú, nincs rám szüksége, és ennyi év távlatából lehet, hogy nekem sincs rá szükségem.
Mikor kimondta magában ezeket a szavakat, becsukta a szemét. Úgy tűnt, mintha most lenne igazán őszinte saját magával. Fájtak a kigondolt szavak, de mégis csak volt bennük valami. Hiszen a válás régen volt, már megszokta ő is, Tomika is, a felesége meg pláne. Minek kéne szétzilálni a mostani helyzetet?
Kinyitotta a szemeit. – Ezzel most védeni akarom Tomit, vagy csak magamat akarom felmenteni a felelősség alól?
Az esetleges – és méltán jogos– visszautasítástól is megkímélné magát. Már eltűnt a fia életéből, nem akarta, de így lett. Ez részben Pál felelőssége, részben viszont az akkori körülményeké. – Vagy nem? Szeret még, egyáltalán elvárhatom, megérdemlem ezt?
Talán felesleges volt feltenni magában azt a kérdést, hogy ki szenvedett többet, Pál, vagy a fia, mert, ahogy egyre gyűltek, és halmozódtak a kérdések a fejében, úgy látta egyre elveszettebbnek magát. A kérdések hideg őszinteséggel lepték be, akárcsak a kicsiny hópelyhek. Sehogy sem látta a válaszokat.
A havas lámpa felé nézett, a kitartóan ragyogó gömbre, amelyet körbeölelt a sötétség. Az izzó kitartóan ontotta fényét, és amíg elért a ragyogó sugár, a szürke fehérségben megcsillantak az apró hókristályok.
És abban a pillanatban valahogy mégis úgy érezte, hogy fel kell mennie a szobájába, és meg kell próbálnia. Fel kell hívnia a fiát. Sarkon fordult, besietett az épületbe, végigtrappolt a lépcsőkön, át a sötét folyosón, majd berontott a szobájába. A tárcájából kivette a kis füzetet. A legelső számsor, amit abba a füzetbe felírt, a régi otthoni telefonját hívta. A bejárat melletti kisasztalon volt kihelyezve a telefon, odahúzta a széket, és izgatott gyorsasággal nyomkodni kezdte a készülék gombjait.
Vajon ki fogja felvenni, a volt felesége, vagy épp a fia? Vagy valami ismeretlen akárki? Esetleg egy férfi, talán a volt neje új pasija?
A tárcsázás után a telefon kicsengett lassú, monoton sípolásokkal, hosszú másodpercekig.
– Miért nem veszik már fel?
A kagylóban továbbra is csak a sípolás csengett. Minden egyes sípszó a mellkasába mart, és azt suttogták a fülébe, hogy „tedd le… tedd már le… hagyd őket, ne folytasd, még visszaléphetsz… tedd le!”
A sípolás egyszer csak megszakadt. A telefonból recsegés tört fel, majd a lélegzetvételnyi szünet után egy fiatalember hangja szólalt meg: – Igen, tessék, Szoloki Tamás vagyok!
Pál mellkasa összeszorult. Hallotta, ahogy a szíve dobolt, érezte, hogy végtagjai bizseregnek. Szemei kikerekedve bambultak a padlóra, de mintha egy pillanatra bandzsítottak volna, mert a parketta mintái elhomályosultak előtte. Tüdeje a fiú hangjára megtorpant, és feszült dermedtséggel tartotta magában a levegőt.
– Szia, Tomi! – kezdte erőtlen hangon, majd remegve sóhajtott a görcsösen szorított telefonba. – Boldog Karácsonyt, fiam…

Szólj hozzá!