VÁLASZÚTON – TIZEDIK TÖRTÉNET

Kérdőjelet formázva állok az Oktogon egyik szegletén, azon tűnődöm, merre is menjek? Semmi különleges cél nem vezérel, egyszerűen csak ki akarok szabadulni az unalom szőtte pókfonálból. Napokig esett az eső, valaki irgalmatlanul nyitva felejtette a csapot odafenn, meglehet csak jókat szórakozott rajtunk a fellegekben, mint próbálkozunk élni valahogy a hömpölygő óceánná változott városban. Fene a gusztusát. Ma reggel aztán, amikor a régóta várt májusi napsugár berobbant a lakásba a spaletta vékony résein át, gondolkodás nélkül leereszkedtem az idő érlelte bérházak keretezte utcákon a lüktető centrumba. Ugyanígy tettek még jó néhányan, óriási forgatag viszonozta bátorságomat. Ehhez képest a lottózók zsúfoltsága a kecsegtető százmilliárdos nyeremény várásakor csupán Szaharának tűnhet délidőben.
Az emberek kibújtak csigaházukból, ostobának ható vigyor lóg most a sápadt arcokról, felszaladtak a szoknyák, kinyílnak a pénztárcák, pezsgők pukkannak, sörök habosodnak. Kétségtelenül a friss szerelem lehelete hozta meg ezt a változást, persze a körülöttem őgyelgő alakoknak halvány fogalma sem lehet erről, ők nyilván a természet körforgásában találják meg a megoldást. Legszívesebben mindegyiküknek egyenként a fülébe ordítanám az igazságot. Alig vártam már ezt a napot, ezt az estét, azt a randevút a varázslatos nővel, aki mostanában minden fontos eseményt háttérbe szorított szürke életemben. Önkéntelenül is csak rá tudtam fókuszálni, a környezetem a semmibe veszett.
Szóval, az Oktogon válaszútra kényszerít. Máskor bizton a fák övezte sugárúton indulnék el, de ez egy különleges nap, most vonz a körúti tömeg, az antikvárium, ahol egymásba botlottunk a minap. Így első hallásra nem tűnik valami romantikusnak, de amikor egyszerre nyúltunk ugyanazért a kiválasztott könyvért a középső polc ellentétes oldaláról, tekintetünk megdermedt a fülledt levegőben, hogy egyetlen pillanat múlva szemérmesen pislákoló örömlángok olvasszák fel azt. Kezünket mágnes vonzotta egymáshoz. Egyetlen érintés volt csupán, az inak röpke játéka, mely éppen elég volt az oly régóta szunnyadó érzelem fellobbantásához.
Most ugyanazon bolt kirakatát bámulom, a foltos üvegtábla mögött használt könyvek, középkori térképek, napszítta földgömbök terpeszkednek. Szemüveges, őszes öregúr magyaráz valamit a félhomályos helyiségben egy hivatalnokféle pasasnak, az csak bólogat. Választhatok: vagy sarkon fordulok, és úgy őrzöm meg emlékeimben a roskadozó polcok kínálatát, ahogy a múltkor tapasztaltam, vagy benyitok, hogy új impulzusok érjenek.
Bár már jártam itt, mégis megdöbbent a hely atmoszférája: korabeli, hiányos kötetek, művészi metszetek illata borul rám, egy antik ingaóra koppanásai jelzik az idő súlyát, fakó fény ömlik be az ablakon. Könyörtelenül bekebelezem a látványt. A megsüllyedt bejárati ajtó súrlódására a zsiványképű tulaj ráérősen felnéz, de mihelyt visszatér a boltja a megszokott némaságba, felém se hederít, hiába motyogok neki valamilyen köszönésfélét, nem viszonozza, talán nem nézi ki belőlem a jó kuncsaftot. Az ember itt akaratlanul is csendben mozog, akár egy viaszszagú kápolnában, nehogy felébressze a múltat; kopott szőnyegek enyhítik a lépéseim neszét. Beosonok a hátsó traktusba: azt a kötetet keresem, amelyikre akkor szemet vetettem, de az a találkozás az angyali lénnyel, elodázta a vételt. Persze bebiztosítottam magam: bedugtam a kincset a ritkán vásárolt, drága albumok mögé, hátha észrevétlen marad mások számára, míg érte nem jövök. Remegő kézzel nyúlok a sötét mélyedésbe, néhány tapogatózó kísérletet követően beleütközöm az elrejtett kemény borítóba, mérhetetlen megkönnyebbüléssel húzom ki onnan, de béna kezeim közül kicsúszik, és a csupasz padlón landol. A csattanás, akár egy égzengés süvít végig az állványok között, szinte megremegnek a polcokon alvó könyvlapok, a bús öreg szúrósan vizslat a pult mögül, mintha szemmel verne, beleborzongok.
A zsenánt vásárlást sietős távozással enyhítem, az utcán melegséggel tölt el a hónaljamhoz szorított Eric Knight regény. Meghatva gondolok az estére: evvel az eredeti ajándékkal lepem majd meg a lányt, mely remélem felfedi előtte az iránta táplált rajongásom bizonytalan kezdeményét. Mintha így kívánnám minden eddigi mulasztásomat jóvátenni az emberiség szebbik felének, visszatéríteni egy keveset életem elhibázott lépéseiből.
Kellemes kávézó a sarkon, a frissen felhelyezett tarka ponyvát enyhe szellő lobogtatja, látszanak még rajta a hosszú tél redői. A hűvös koktél elzsibbaszt kissé. Újabb nehéz választás: kérjek még egyet, vagy ne kérjek? A pincér – láthatólag iskolai gyakorlaton van – megoldja a problémámat: el akarja vinni az üres poharamat, de hajlongás közben a tálcáján lévő színtelen ital egy részét egyenesen a pólómra önti. Nem győz – na nem bocsánatot kérni – magyarázkodni. Olyanokat mormog, hogy ez a folyadék csak amolyan kézmosó víz a főnök utasítására, és egyáltalán az egészről a brazil esőerdők tehetnek, azért ilyen az időjárás errefelé, ezt tanítják a főiskolán – ráadásul, a bármixer konkrétan elvesztette a receptjeit, különben is titkosírással készültek, mindenesetre őt nem terhel semmilyen felelősség. Mielőtt lyukat beszélne a hasamba inkább kilépek a járdára. Két út áll előttem: vagy hazamegyek egy új ruháért, vagy veszek egy kínait valamelyik butikban.
A körút túloldalán ismerős arc forgatja bíborfejét. Óriási dilemma, mert amennyiben átjön a következő zöldnél, menten egymásba szaladunk, majd úgy teszünk, mintha felettébb örülnénk a másiknak, de jómagam kínosan feszengek majd, hisz már jó ideje tartozom neki, ő meg azért kerülne legszívesebben engem, mert ígérete szerint már réges-régen vissza kellett volna adnia a tőlem kölcsönkapott DVD-ket. Jobb, ha megelőzöm a bajt, és beleveszek a tömegbe… vagy mégsem olyan jó ötlet, elodázom csak az egészet? Hú, de bonyolult.
Mindig érdeklődve figyelem az egyre csökkenő számú kirakatok torz üvegein át a visszatükröződő lenti világot; nézem a magassarkú cipők kecses suhanását, a sportcipők rugalmasságát, a szandálok csusszanását, a lyukas lábbelik szégyenét; ma az ördög bújt a körút formás, göcsörtös, szőrös, farmeros lábaiba.
Egy újabb portál, de valami titok lappanghat odabenn, a füstszínű üveg a szemnek áthatolhatatlan. Tétován vacillálok: ha benyitok a számomra teljesen ismeretlen nyelvű szöveggel feliratozott ajtón, lehet, hogy nem kívánt vendég leszek, ám ha gyáván kinn maradok, örökké gyötör majd a kétség, mit is szalasztottam el. Feloldhatatlan ellentét.
Egy fotókiállítást hirdet az ideiglenes tábla a következő sarkon, a csendesebb mellékutca felé mutat, ahol egy apró pince fehér falain tetszetősre nagyított monokróm fotográfiák sütkéreznek a spotlámpa rideg fényében. Csupa döbbenetes emberi portré: Éhínség, jajgatós háború, fegyverek árnyékolta esküvő, megaláztatás, börtön borzalom, szegénység, cseppnyi öröm, tengernyi bánat, maszatos, ártatlan tekintetű gyermekarcok mutatják a való világot.
Az utcán ismét megtorpanok a variációtól. Talán van még annyi időm, hogy végig sétáljak a pályaudvar alapvetően lehangoló, üvegablakok alkotta épületében. Ebben a külvilágtól elszigetelt, a 19. századvéget idéző csarnokban a rohanó ember világnézete mindig fordul egy jó nagyot, elég csak végignézni a sínek között ugráló kamaszokon, a súlyos csomagoktól szentségelő utazókon, a késlekedő vonatokra várakozó kismamákon és joviális bácsikákon, a graffitiktől hemzsegő kocsikon, a poros torkukat fröccsel tisztogató, ingázó munkásokon, a zsíros egyenruhájú, vaskalapácsot szorongató vasutasokon. Elpilledek, leülök az állomás egyik fapadjára, megálmodom a félévszázados csodát: zöldre vált a szemafor, kipöfög velem a jó öreg 424-es gőzmozdony, a forróságban a vasúti kocsik mennyeien hűvösek, a szabad kupék kényelmesek, a szendvics friss, a sör hideg és olcsó, a kalauznő mosolyogva lyukasztja ki a jegyeket és módfelett csinos, este a piszkos ablakon át sejtelmes neonfelirat: „Wien-Westbahnhof”.
A lánnyal a park bejáratánál találkozunk. Ez is egyfajta bizalom a részéről, nem tekint kommersz, vágyakozó, heves ifjúnak, aki azonnal lerohanja őt „ellenállhatatlan” énjével. Vagy csak valamiféle próbát kell kiálljak? Ki tudja, hányadik kagylót nyitogatja már, hogy egyetlen igazgyöngyre bukkanjon.
Megpillantom. Pettyes ruhája kislányos attitűdöt kölcsönöz sudár alakjának, Kleopátra frizurája bűbájossá oldja napbarnított arcát. Remegés fut végig egész testemen, szinte észrevétlenül kerülök egyre közelebb hozzá. Zavaromban előkapom a zizegő tasakba csomagolt kötetet. Meglepetésemre a lány a táskájában való rövid matatás után egy téglatest alakú tárgyat emel ki, majd felém nyújtja. Ajándékot cserélünk. Mielőtt lehámoznám róla a papírt, megtapogatom, szögletes alakja, érdes felülete, behorpadt oldala csak egyet jelenthet – egy könyv van a kezemben. Részegítően hat rám az egész. Óvatos mozdulattal lapozok bele, a címtől izzadság önt el, melegség árad szét bennem: Eric Knight: Légy hű magadhoz.
Ugyanaz a regény!
A lányra nézek, saját örömömet a parázsló szemekben látom viszont; kitör belőlünk a féktelen nevetés. Végtére is, két eshetőség maradt: vagy szenvedélyesen megcsókolom őt, vagy fojtott érzésekkel diskurálok tovább, mert a lopott csók után akár egy méretes pofont is kaphatok, majd szégyenkezve dadoghatok a bocsánatáért, vagy ha megúszom a fülest, még mindig több választás nyílik…

 Most a szívemre vagy az eszemre hallgassak? – kérdezem félig csüggedten, alig hallhatóan.
 Csak egymás után, szépen sorban – feleli kacéran, keze lazán a kezemre tapad.
 Mondd, jó irányba megyek? – kérdem.
 Igen, a lehető legjobb irányba.

Írta: Szántó László