Téli világ: Tizennegyedik történet: 86 karácsonya

Köszönet Sz.B.-nek a történetért!

Ez az eset igen rég volt. Még kezdő mentős voltam, valahol Alföldön egy kisvárosban. Nem én választottam, hanem egyszerűen oda vezényeltek. Régi, állandóan köhögő, szinte felfűthetetlen és megbízhatatlan Nysa 522-es kocsink volt. Többször állt a szerelőnél, mint ahányszor tudtunk vele esethez vonulni. A kocsiban hárman voltunk: Béla, a sofőr, Arnold doki, a mentőorvos és én, a fiatal mentőápoló.
1986 tele volt. December vége felé járt. Már napok óta havazott. Leesett vagy 15-20 centi hó is. Aztán alaposan ráfagyott az utakra, így közlekedni nem nagyon lehetett. Persze a városban sorra jöttek a szokott esetek: páran elestek, így be kellett vinnünk kéz – vagy lábtöréssel. Aztán volt egy epilepsziás roham is, meg a város szélén egy hirtelen szélütés. A szokásos, semmi különös.
Aznap este már kora délutántól elkezdett irgalmatlanul havazni. Leesett vagy még 30 centi friss hó este 11-ig. Aztán a semmiből feltámadt a hatalmas szél. Rettenetes hóvihar tört ki! Pár méterre sem lehetett látni. Megnyugodtunk, hogy reggelig aztán sehová sem megyünk, mert ezzel a mentővel ez lehetetlen volt.
Úgy éjjel fél 2-kor álmunkból felriasztott a piros telefon csörgése. Ez mindig esetet jelentett. Egy nőnél szülési fájdalmak indultak be, ráadásul a gyerek állítólag farfekvéses volt. Tudtuk, hogy ez időjárási front esetén gyakori. A baj az volt, hogy a nő úgy 20 km-re egy picike faluban élt. De az utak teljességgel járhatatlanok voltak! A mentőket is csak a tanítónő telefonját tudták hívni. A faluban csak három telefon volt: a párttitkáré, a tanítónőé meg volt „A készülék” a postahivatalban, ami persze zárva volt. Akkoriban még azt sem tudtuk, hogy létezik mobiltelefon.

Szóval, elindultunk a semmibe. A város széle alig pár kilométerre volt. Addig valahogyan elballagtunk a kivénhedett mentővel. De ott az utat teljesen elzárta a hóvihar által összehordott jó méteres hófal. Moccanni sem tudtunk. Szerencsére éppen arra járt egy hókotró és a sofőr elénk állva mutatta, hogy kövessük. Lassan mentünk. Lépésben. Vagy 5-6 km-t tehettünk meg így, amikor a hókotró is elakadt és minden igyekezete ellenére sem tudott megmoccanni sem. Se előre, se hátra. Kész! De nekünk hátra volt vagy 8-10 km. Segítséget nem tudtunk kérni, hiszen a semmi kellős közepén álltunk és egyre jobban fújta a szél a mindent ellepő havat. Ráadásul igen hideg volt, úgy -12 oC környékén járhatott a hőmérő és egyre hidegebb lett.
Béla, a sofőrünk elkérte a dokinál mindig meglévő dugi pálinkát (amit persze csak a részegek megnyugtatására tartott, legalább is nekünk ezt mondta) és alaposan meghúzta. Kérdő tekintetünkre csak annyit mondott, hogy emlékei szerint úgy 1-2 km-rel ezelőtt elhagytunk egy laktanyát vagy legalábbis egy őrbódét. Addig elmegy gyalog és onnan valahogyan segítséget hoz, de ehhez innia kell, hogy addig ne fagyjon meg.

Jó fél órát álltunk a hidegben és azt számolgattuk, hogy vajon meddig tudunk még fűteni, amikor egy igen mély hangú dübörgést hallottunk közeledni. Nem értettük, hogy mi ez, így kimentünk. A hó tetején vígan jött egy harckocsi: ennek a vasszörnynek semmit sem jelentett a majd’ méteres hó. Megállt mellettünk, majd a tank belsejéből kiugrott Béla és kérte, hogy üljünk át alkalmi járművünkbe a szükséges felszereléssel. Sebtiben átpakoltunk mindent, majd a tank hatalmas robajjal elindult árkon-bokron át. Itt már nem kellett törődni a járhatatlan utakkal, csak az állandó rázkódással. Béla közben elmondta, hogy tényleg ott volt az őrbódé, ahol emlékezett rá. A szolgálatos őrt riasztotta, aki azonnal az éjszakás tiszthez szaladt. Ő szerencsére harckocsis volt és gondolkodás nélkül beült a legelső tankba, majd lélekszakadva jöttek értünk. A maradék pár km-t most már gyorsan megtettük.

Bár éjszaka volt, de a hatalmas zajra összeszaladt a falu népe, amikor a tank begurult a faluház elé. Ott gyorsan megmutatták a Józsi bácsiék házát, ahol a minden perces kismama sikítozva várt ránk. Szinte állandóak voltak a fájásai. Már szó sem lehetett a tervezett kórházba szállításról. Szó nélkül azonnal munkához láttunk: Arnold doki hideg és forró vizet kért, meg sok-sok tiszta törölközőt és minél több fényt. Sajnos a faluban addigra elment az áram, így csak kislámpák égtek. Azzal kellett világítani. A steril anyagot közben én kicsomagoltam és adogattam sorra a doki kezébe. Volt már szülni készülő nő a mentőkocsinkban, de farfekvéses szülést még életemben nem láttam, itt viszont végig kellett csinálnom a teljes folyamatot. Bár megpróbáltunk fájdalmat csillapítani, de ehhez őszintén már elég előrehaladott állapotban volt a szülés. Rettenetes volt az a jó negyed óra! Borzalmas! Aztán amikor teljesen előjött a pici, nem sírt fel. Arnold doki kitisztította a légutait, majd egyből hideg vízbe tette, aztán a melegbe. Megint hidegbe, majd megint melegbe. No, ekkor jött ki az első erőtlen hang a kicsiből. Hamarosan szép egyenletesen sírt a baba és az anyuka megkönnyebbülésében vele együtt zokogott. Lassan hajnalodott. Beköszöntött december 24-e napja. A mi közös karácsonyi ajándékunk a frissen született kis lurkó volt.
Az újszülöttet gyorsan lemostuk és elláttuk, majd megnyugodva végre leülhettünk egy-egy csésze forró rumos tea mellé. Ünnepeltünk!

Azóta már sok szülésen vagyok túl, de az a farfekvéses téli szülés még mindig a szemeim előtt van. Mi lehet veled, kicsi lurkó?! Boldog karácsonyt és minél több születésnapot!