Álarc: Huszonegyedik történet: Az Ervinek

Álarc. Az Ervinek

Délután négy óra volt, amikor kilépett az irodából. Kilenc óra megerőltető munka után úgy érezte, kiürült az agya, a gondolatai szanaszét repülnek. Fáradtan dobta magát a kocsi vezetőülésébe, hogy haza menjen végre. Egy hónap alatt teljesen kimerült. Megtett minden tőle telhetőt, ami viszont – érezte – nem lesz elég ahhoz, hogy az apjától megörökölt vállalkozást fenntartsa, vezesse. Az apja. Két hónappal ezelőtt éppen vacsoráztak hármasban, amikor eltolta maga elől a tányért és dörzsölgetni kezdte a szíve tájékát, azt mondta, csipkedi ott valami, és másnap benéz majd az orvosához. Nem engedte a feleségének, hogy mentőt hívjon. Lefeküdt és elaludt. Örökre. Ötvenkét évesen.
Erre gondolt éppen, ahogy tolatott ki a parkolóból és centiken múlt, hogy nem koccant egy autóval. Sűrűn kérte a bocsánatot a leengedett ablakon keresztül a fekete szemű nőtől, aki a másik kocsit vezette. Az beletúrt a hajába, hátraseperte göndör tincseit és intett neki, hogy rendben van. Megköszönte. Mosolyogni próbált, de olyan feszesek voltak az arcvonásai, hogy fájtak. Inkább abbahagyta és elhajtott.
Otthon nem állt be a garázsba, a kapu előtt parkolt. Azt tervezte, átmegy este két utcával odébb lakó barátaihoz, találkozni Imrével, Gáborral, és aki még ott lesz. Jól jött volna a támogatásuk.
– Ervó, jöttél? – szólította az anyja a nyitott nappaliból és kérdezgetni kezdte. – Milyen napod volt? Hogy ment a munka? Cifrázott általánosságokkal felelt a kérdésre, pozitív hangsúllyal, nehogy részleteznie kelljen.
Hányszor hallotta ezeket a kérdéseket gyerekkora óta, csak a név különbözött. Ervin volt az apja neve, ahogyan az övé is különben, de őt gyerekkora óta Ervónak szólították. „- Jól ment a munka, mindig jól megy az, ha jól tolják.” – hallotta a fejében apja viccelődő hangját. Mindig ezt válaszolta, ahogy a kérdés is mindig ugyanaz volt. Utána bement a dolgozószobájába, leült az íróasztalhoz, tenyerébe hajtotta a fejét, úgy ült percekig. Ez napi rutin volt nála.
– Mindig jól megy minden, apa, kivéve, amikor nem – beszélgetett vele gondolatban. Nem a te családodra ütök, ez már biztos. Azért választottam más szakot, nem az építészetit. Elvártad volna, de nem erőltetted, köszönet érte így utólag – zárta a gondolatsort. Majd eszébe jutott még valami.
Bement a nappaliba. Anyja a kanapén ült, körülötte szétszórva fényképek és fotóalbumok. Felállt – együnk valamit, fiam -, mondta, és felé indult. Neki úgy tűnt, mintha fekete fátylak lebbennének, ahogy lépked, és hullámokban verné fel a leülepedett gyászt, mint a port. A nyomasztó légkör még nem enyhült, és nem tudta mit tehetne, hogy javuljon a helyzet. Együnk később, anya – ajánlotta, és csókot lehelt az arcára –, vacsorakor az ebédet. Túlságosan fáradt vagyok.
Bement apja dolgozószobájába, leült az íróasztalhoz. Minden úgy volt, ahogy id. D. Ervin hagyta, katonás rendben. Három fénykép állt ott, különböző nagyságú keretekben. Egyiken a nagyapja és a nagyanyja ült komoly arccal, előttük az apja, kisgyerekként, a másikon apja, anyja és ő maga, kisfiúként a Balatonon, a harmadik pedig a dédapja megviselt, barna-fehér arcképe. Ez olyan régi volt, hogy az üvege szürkés-zöldnek látszott. Íme, az őseim – gondolta -, mind építők, és mind Ervinek. Kilógok közülük valamiért. Csak a nevem passzol – gondolta. Ahogy elnézte a fotókat eszébe jutott, hogy a családi legenda szerint az dédapjától ered a vállalkozás, ami aztán apáról fiúra szállt. A nagyapja mesélte neki annakidején, hogy öreglegény volt az apja (Ervó dédapja), negyven évesen döntötte el, hogy mégiscsak megnősül. Megvett a faluban egy elárvult, rozzant házat, hogy akkor ő azt rendbe hozza, átépíti és családot alapít. Mindenki kinevette, bolondnak nézték, de csak titokban, mert szálas termetű, vérmes természetű ember volt. A pallér, amikor megérkezett a házhoz sehol sem látta a gazdát, aki katonatársa és barátja volt. Egyre hangosabban szólítgatta, majd kiabálta a nevét, járkált fel-alá, kereste. Végül a padlásról került elő, tele pókhálóval a ruhája, haja, arca, mindene. „ – Évtizedek óta nem használta a régi tulajdonos, rossz állapotban van, és a tető is – mondta a pallérnak. Pókok tanyája, egyik meg is csípett – mesélte”. Megbeszélték, miután a barátja is megnézett mindent, hogy mit kell venni, hány ember kell segítségnek, és egy hétre rá nekifogtak az átépítésnek – felújításnak. Haladtak szépen a munkával, de ment volna gyorsabban is, ha az öreglegény nem jött volna folyton újabb és újabb ötletekkel, ami végül felbosszantotta a pallért és mérgesen kifakadt. „- Mi az isten csodája történt veled, hogy ilyen nagyeszű lettél? Tán mérges pók csípett meg ott a padláson? Én vagyok a szakember, de ha ilyen jól tudod, hogyan kell csinálni, akkor csináld magad.” Azzal otthagyta. Úgy tartja a fáma, hogy valóban egyedül építette át a házát, méghozzá olyan jól, hogy abba nem volt hiba. Utána megnősült, rá egy évre fia született. Az évek múltak, egészen megváltozott, halkbeszédű, higgadt ember lett belőle. Sokan kedvelték, és őt hívták, ha építkeztek, szerették, ahogy dolgozott. Így lett pallér, iskolai képzettség nélküli építész. Úgy mondták, született tehetsége volt hozzá.
Ervó mosolygott magában, ahogy visszapergette ezt a mesét, mert hát mi más lehetne. Csak a mesében van ilyen, hogy a főhős felmegy a padlásra, ahol megcsípi egy pók, attól megtáltosodik, majd küszködik, harcol, jelen esetben épít, és elnyeri jutalmát, egy jobb, tartalmasabb életet. A nagyapjára gondolt, aki ezt elmesélte. Szerette. Magas, szikár, mókázó, nevető, nagyapa volt. Sokat mesélt neki. A nagyanyja viszont azt mondta egyszer, amikor éppen bolondoztak ők ketten, rá sem ismerne, aki régen vele dolgozott, mert kemény szavú, harsány ember volt.
Elszaladt az idő, anyja szólította, hogy egyenek végre valamit. Nem ment át a barátaihoz sem, az autót a kapu előtt hagyta, reggel onnan indult az irodába. Minden praktikát bevetett, hogy fittnek és frissnek nézzen ki. Huszonöt évesen természetszerűen ilyennek kellene lennie, de úgy érezte, az eltelt egy hónap alatt beleöregedett az apja korosztályába.
Már reggel bejelentkezett a titkárnőnél az aktuális projekt belsőépítésze, hogy az új főnökkel akar beszélni. Nem is tudta, hogy van állandó alkalmazottjuk erre a munkára. Az ajtón belépő munkatárs a fekete szemű, göndör hajú nő volt a parkolóból. Bemutatkozott, Emesének hívták. Nyílt beszédű, határozott fellépésű volt és kedves, nagyjából vele egykorú. Miután megbeszélték a szakmai dolgokat, meghívta egy kávéra. Kicsit meglepődött, de elfogadta. „ – Nagyszerű – mondta -, köszönöm. Mehetünk is, úgysem lesz ma több kávészünetre időm.”
Ervó arra gondolt, ahogy az utca túloldalán lévő kávézó felé tartottak, hogy kifaggatja Emesét id. Ervinnel kapcsolatban. Hátha megtud valamit arról, hogyan működött az apja, mint főnök. Napok óta azon törte a fejét, hogyan állhatott helyt az „örege” egy ilyen bolondokházában, amilyennek ő látja a vállalatot. És nem győz csodálkozni azon, hogy ezt egy olyan ember vezette – és jól vezette, mert nyereséges volt -, amilyennek az apját ismerte. Id. Ervin halk beszédű, finom humorú, kellemes modorú ember volt világéletében, aki mindenkivel jól kijött. Emese alaposan meglepődött, amikor előadta a kérését. Felhúzta a szemöldökét, még nagyobbra nyílt az aa4amúgy is nagy szeme, kissé zavarban volt. Ervó megindokolta: „- Azért kérdezem, mert fogalmam nincs, hogyan bírta az apám ezt az iramot. A maga szelíd természetével, hogy volt képes kézbenf tartani, irányítani ennyi különböző tudású és viselkedésű embert. Miközben döntenie kellett az éppen futó projekttel kapcsolatban logisztikai, minőségbiztosítási, jogi, közgazdasági és az isten tudja még milyen szakterületen felmerülő problémákban. ” Emese halvány mosolyt villantott, majd elkomolyodott. – Az édesapja nagyon jól elboldogult, higgye el. Erélyes volt, okos, diplomatikus, legyőzhetetlen. Még agresszívnek is láttam. Bizony. És nagyon jól tudta a szakmát. Igazi profi volt.
– Nem ilyennek ismertem – mondta halkan Ervó, csak úgy saját magának -, szinte nem is hiszem el. Köszönöm a bizalmat – szólt aztán, és Emese arcába nézett, komoran, döbbenten. Majd, mint aki éppen életre kelt, hozzátette: – Jövök eggyel – és végre elmosolyodott.
Újabb nap telt el, újabb kilenc óra gyötrelmes munkával, és hazaindult. Nem kérte az ebédet, elkeserítve az anyját. de nem tehetett mást, fáradt volt és frusztrálta az Emesétől hallott jellemzés. Bevonult a dolgozószobába, leült az asztalhoz és apja nevető arcát nézte a fényképen.
– Az összes szentekre, apa. Mondd meg nekem, hogy tudtál olyan lenni, amilyen nem is voltál? Mintha egy láthatatlan maszkot viseltél volna, ami képessé tett rá, hogy két külön embert formálj magadból egész életedben.
Lehajtotta a fejét, nyitott tenyerébe tette az arcát, ahogy az apjától látta, amikor itt pihent munka után. Sokszor látta így ülni, most döbbent rá, hogy már kiskorában is. Emlékszik, akkor félénken visszahúzódott. Nem merte megszólítani. Felnőtt korában is sokszor látta, az ajtó soha nem volt becsukva kilincsre. Akkor sem szólt. Olyan érzés volt, mintha valami tiltott dolgon kapta volna rajta, nem merte zavarni. Viszont, kamaszként … kamaszként egyszer … egyszer megkérdezte. Pimaszul, kakaskodva odasózott egy kérdést. Azt akarta tudni, mit csinál ott, mit bohóckodik az asztal mellett minden nap. Erre van ideje, de arra nincs, … Már nem emlékszik, miért is haragudott, de sistergett mérgében valamilyen sérelme miatt. És választ kapott a kérdésére. Igen. Azt mondta az apja:
„ – Hogy mit csinálok, fiam? Leengedek egy nehéz nap után. Leteszem az álarcot. Ezt csinálom. Neked hagyom örökségül ezt a szokásomat. Amikor elfogy az erőd, hogy helytállj, meglásd, használni fog. Csak ez fog használni. Bízz bennem. Hidd el, ez lesz a legtöbbet érő örökséged.”
Ezt mondta és mosolygott, majd rátette a kezét az ükapa fényképére, ami ott feküdt előtte, rajta tartotta, mintha az érintéstől valamiféle megvilágosodást várna. Ő akkor becsapta az ajtót és elviharzott. Hogy nem jutott ez eddig eszébe? Teljesen elfelejtette. Most ő is rátette kezét az arcára, majd elvette onnan, nézte. Semmi. Akkor a fényképre tette rá, ott tartotta, felemelte. Nyúlós, finom szálak tapadtak rá. Széttárta az ujjait, nem szakadt el. Hosszan nézte, majd, óvatosan visszaigazította az üvegre, a rámához nyomva az ujjbegyeit. Odatapadt. Nem értette, mi ez. Aztán rájött. – A pallér dédapa „pókhálója” – súgta, és úgy érezte, menten rosszul lesz. Nem igazi pókháló, de igazi álarc. Az ÁLARC. Hát persze.

 

 

“Álarc: Huszonegyedik történet: Az Ervinek” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Margitka!
    Bizony, legtöbbször későn jövünk rá, szüleink mit, miért tettek. Mikor ” elmentek” tudjuk meg, milyenek is voltak igazán. Szorgalmuk, tehetségük örökség, élni kell vele!
    Szeretettel gratulálok!
    Marica

  2. Az jó, ha az ember a munkahelyi problémáját nem viszi haza, ha otthon családapa/családanya tud lenni. Szerintem ez nem álarc. A munkahelyen fegyelem kell és határozottság. Tudni kell irányítani, ha valaki főnök, engedelmeskedni, ha beosztott, csak így működik a dolog. Jó, ha nem a farok irányítja a kutyát, hanem a kutya a farkát. Soha se szerettem a tutyimutyi főnököket, akik azt se tudták, hogy ki dolgozik és ki nem. Otthon viszont nem vagyok főnök, hanem társ, a gyermeknek meg apja/anyja, a szüleimnek meg a gyermeke. A gyermekségről jut eszembe, hogy édesanyám azt mondta, hogy légyen bármennyi idős is az ember, amig valamelyik szülője él, addig gyermek is. Mennyire igaza volt és milyen mélységesen hiányzott és hiányzik ez a gyermeki állapot. Pedig akkor már nem csak anya, hanem nagymama is voltam és mégis lehettem gyermek az édesanyám otthonában, ahová mindig ugyanazzal a szülői szeretettel várt.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!