Langyos nyári szellő fújdogált odakint, szobámban ülve békésen hallgattam valami nyugtató muzsikát, s néztem az ablakomon át beáramló fényeket. Mi egyre csak csalt magával. Egy helyre, oda hol kincset találtam!
Tükröt, mi előtt állva csendben nézegetem a világot. Onnan kifelé nézve mindent másképp láttam. Némán néztem önmagam, ahogy könny csordult ki szememből. Lassan és fájdalmasan. Nem bírtam tovább, mennem kellett. Egy másik világba, hol lelkem nyugalomra lelt, ott kezdetét vette egy álomutazás. Beléptem a számomra tökéletes nem létező világba. Álomvilágba mit magamnak kreáltam. S mikor e társtalan társadalmat magam mögött hagytam, boldog voltam! Emelt fővel sétáltam egyre gyorsabb léptekkel, s egyre bátrabban! Mindent hátrahagytam, vissza se néztem. Oh, ha tehettem volna, örökre ott maradtam volna. De nem lehetett.
A világ így kifelé nézve annyira más volt, tükörkép-alakok járkáltak kifejezéstelen s merev mozdulattal, rezzenéstelen arccal. Egy élet is kevés, hogy e ridegséget megszokjam. De ahol akkor voltam, minden annyira más és szép volt. Jól éreztem magam, virágillat ölelte lelkem, s szívem valami kimondhatatlan melegség tartotta hatalmában, arcomat ragyogófény simogatta, csak kacagtam akár egy őrült, csak kacagtam egymagamban… s bolondultan. Hirtelen mégis szorongás tör rám, rémített a gondolat, vissza kellett mennem!
Vissza abba a világba, hol soha nem éreztem, érzem jól magam. Abba az életbe mi egyedüli és kibírhatatlan. Visszafordultam hát. Tükörből kilépve egy leányt pillantottam meg, ahogy egy fotelben ülve maga elé nézve csak sírt, csak sírt, oly szomorúan s oly halkan. Lelke után bánkódva, mit szíve nem kímélt!
Visszatértem, újra itt élek! Társtalan magányomban e tükröt örök lepellel eltakartam. Többé nem hagyom el magam. A tükör előtt állva azóta nem nézem önmagam. Rideg és mozdulatlan lénnyé váltam.
Cipelem a keresztet mit Istenemtől egy életre ajándékba kaptam…
Kisvárda, 2010. augusztus 12. csütörtök(19.26)
Írta: Orsós Mónika
Kedves Mónika!
Ha még nincs társ, hát majd jönni fog! Ha még nem jön, akkor vannak barátok. Ha szólsz az emberekhez, válaszolni fognak. nem mindenki, de sokan. Hisz tudsz írni, szólni az emberekhez. Istenadta tehetség, kevés embernek van meg.
Írj, és írj!
Egyszer fogsz igazi választ is kapni, és lesz társad is.
Barátsággal Laci
Kedves Mónika!
Mindenki cipeli a keresztjét. Ez nagyon közhelyes, de alapigazság, mint ahogy az is, hogy mindenkinek a sajátja tűnik a legnehezebbnek.
Mindenkinek van tükre is és bizony bele kell nézni, látni kell önmagunkat, mégpedig úgy, ahogyan mások látnak, ez nagyon nehéz, mert szeretnénk szépek lenni, igyekezni kell, hát hogy tetsszen, amit látunk a tükörben.
Rövid kis írásodnak mély értelme van.
Sok szeretettel Eszter
Kedves Mónika!
Valamiért mindannyian ide születtünk, itt kell megtalálnunk a feladatunkat és azt jól megoldani. Ne ellenkezz folyton az életed miatt! Jóakaratú emberek vesznek körül a közeledben és itt a Magazinban is, észre kell, hogy vedd. Jó lenne, ha megnyugvás, békesség költözne a szívedbe.
Szeretettel ezt kívánom: Viola