Első látásra…

A bolygó első látásra tökéletesnek tűnt. Sőt! Másodikra és harmadikra is. Volt belélegezhető légköre, felszíni vizek, ha nem is óceánok, de egy kisebb tenger és több tucatnyi, egymással többé-kevésbé összefüggő tó formájában. Vagyis megfelelő egy hajtóanyaga nagy részét elvesztett űrhajó legénysége számára.
Persze voltak szépséghibák. A megszokottnál kicsit nagyobb felszíni nyomás, és az ebből következő magasabb átlag hőmérséklet, ami miatt igazán csak a sarkvidéki régiók jöhettek szóba. De ez igazán nem jelentett problémát. Még jól is jött. A helyi állat és növényvilág által ritkábban lakott terület révén a földiek kevesebb kompromisszumra kényszerültek.
Egy dolog zavarta csak a berendezkedő űrhajósokat. A kapitány.
Landsdorm parancsnok úgy látszik, túl sok sci-fit olvasott, mert folyton azt hajtogatta:
– Első látásra tökéletes, igen, de ki tudja mi lesz később…! Majd meglátjátok! – és a világ minden kincséért sem volt hajlandó leköltözni a hajóról.
Hiába találtak és kezdtek bányászni mindenféle használható érceket, amiket aztán feldolgoztak és lassan egy település kezdett formálódni, hiába szökkent szárba az elvetett gabona – hiszen amúgy is telepes hajó voltak, bár a katasztrófa miatt nem ott szálltak le, ahol kellett volna – és hiába adtak egészséges utódoknak életet a haszonállatok; nem adta fel az álláspontját.
És végül neki lett igaza…
Körülbelül hat hónap után jelentkeztek az első megbetegedések. A sokat kint dolgozó emberek levertségről, izomfájdalmakról kezdtek panaszkodni. Mintha megfáztak volna, de hát egy ilyen meleg bolygón…! A hajóorvos mindenesetre beszedette velük a szokásos gyógyszereket, és egy darabig úgy tűnt, minden rendben.
Aztán a legelőször férjhez ment gépésznő egyre többet fulladt, pedig még csak a harmadik hónapban járt, nem is volt igazán nagy a pocakja. A doktor pihenést javasolt neki, ellenőrzött körülmények között, ami a hajó orvosiját jelentette, mert azt még nem költöztették át, túl bonyolult lett volna. A kismama hamar vissza is nyerte erejét, egy hét múlva már újra az energiaellátó központ építkezését felügyelte. De nem sokáig… és innentől kezdve már csőstől jöttek a bajok…
Marton doktor értetlenül állt a szaporodó esetek előtt. Legelőször az elsőként kezeltek jöttek vissza, sokkal súlyosabb tünetekkel, mint a múltkor.
– Mintha nyomás nehezedne rám… – panaszkodott egy pilóta, a szemeit nyomkodva.
A doktor végre észbe kapott. Lefuttatott egy szimulációt, és gyanúja beigazolódott: valóban a többletnyomás okozta a bajokat. Konzultált a mérnökökkel és közösen megterveztek, majd elkészítettek egy védőruhát, a túlnyomásos pilótaruhák alapján. Ideiglenes jelleggel persze, mert, mint Marton felvázolta a kapitánynak, a végső cél a genetikailag való alkalmazkodás.
Hamarosan minden kinti munkán levő ember megkaphatta a védőöltözéket, az elkészült házakhoz pedig zsilipek épültek. Ez persze azzal járt, hogy több épületet nem húzhattak fel, amíg nincs elegendő energia a rendszerek működtetéséhez.
Megint minden OK-nak látszott.
Néhány napig.
A földművelő robotokat felügyelő egyik fiatalember volt az első. Védőruhát viselt, de a kezén és az arcán furcsa, pörkszerű valamik képződtek. Olyan lett a bőre, mintha pikkelyes lenne.
– Hüllőtestvér… – ugratták őt a barátai, de nem nagyon örült neki. Nem volt szép látvány.
– A pikkelysömör egy helyi variációja – jelentette ki megnyugtatóan Marton doktor, de amikor a mintát behelyezte a mikroszkóp alá már korántsem volt ennyire magabiztos. Mert a mintában nyoma sem volt baktériumnak, sem vírusnak. Amitől teljesen elbizonytalanodott a kezelést illetően.
Néhány nap múlva a csillagászok szolgáltak válasszal.
Végre sikerült megjavítani a balesetnél megrongálódott távcsövet, és ők lelkesen irányozták a Napnál sokkal forróbb, kék színű központi csillag felé. Az első eredményektől meghökkentek, a színképelemzéstől pedig már megijedtek.
Egyikük elment Marton doktorhoz és megkérdezte tőle, hogy mit okozhat egy bizonyos fajta sugárzás. Mire amaz készségesen válaszolt:
– Pikkelyszerű bőrelváltozást enyhe formában… – és itt döbbenten elhallgatott. Betege, aki pontosan ilyen betegségben szenvedett, ott feküdt a szomszéd helyiségben.
Hármasban, együtt mentek a kapitányhoz.
Landsdorm egyetlen szó nélkül hallgatta végig mondandójukat, majd mindannyiukat elküldte és kérette a főgépészt és bányászati felügyelőt. Vagy két órán át tanácskozott velük. Másnap délelőttre pedig ülést hívott össze, amelyen az összes főtisztnek és felügyelőnek kötelező volt megjelenni.
Itt Marton doktor, Orlov, a csillagász és minden érdekelt újra elmondta a tapasztaltakat. A többiek döbbenten hallgattak. A legénység egyéb tagjait Anders „hüllőtestvér” képviselte, mint demonstrációs anyag. Ő mondta el később a kantinban, hogy nem volt egyszerű móka.
A két tudós beszámolója után Landsdorm kapitány megállapította, hogy két választásuk van: vagy találnak valamilyen gyógymódot a bajokra, vagy szépen belenyugszanak abba, hogy a kolónia életképtelen. A beállt csendben Ursula asszony megjegyezte, hogy van egy harmadik is:
– Az, hogy elmegyünk – és a megrökönyödött arcokat látva folytatta. – Tegnap új teléreket találtunk, amiből hajtóanyagot nyerhetünk. Bár… ehhez szükség lesz a kolónia teljes emberi, ipari és energetikai kapacitására.
– És mennyi időbe telik mindez? – kérdezte a kapitány.
– Ha mindent megkapok, akkor úgy kb. két-három hónap.
– Olyan jó minőségű? – lepődött meg a főgépész, gyarapodó pocakját simogatva, és az igenlő választól boldog mosoly ömlött el az arcán.
Marton doktornak azonban elborult az arca.
– Nem gondolhatják komolyan! Itt, a bolygón biztonságban vagyunk…
– Kitéve sugárzásnak és magas nyomásnak? – torkolta le az első számú pilóta, úgyis mint leendő apa. – Én a távozásra szavazok, ha lehet.
– Én is – zárta le a vitát a kapitány Ursula felé fordulva. – Kap négy hónapot. És te is Eric – nézett az orvosra. – Ha ez alatt az idő alatt megoldást találtok, megnyugtató megoldást, akkor maradunk. A kibányászott ércnek a kolónia is jó hasznát veszi majd. Ha nem, akkor elmegyünk, keresünk egy másik bolygót, a kutatási eredményeidet ott is használhatjuk.
Ezzel a maga részéről elintézettnek tekintette a dolgokat és berekesztette az ülést.
Marton doktor azonban nem hagyta annyiban. Utánament a kabinjába. Anders, aki kezelés reményében követte, azt mesélte, hogy igen emelt hangon vitatkoztak. A doki nagyon kiakadt, hogy ilyen rövid idő alatt növénynemesítőkkel és állattenyésztőkkel nem fog tudni boldogulni.
A kapitány azonban hajthatatlan volt.
– De hisz itt is pont erről van szó, nem lehet túl nehéz…
– Első látásra lehet, hogy nem az – vágott vissza az orvos, – de rengeteg változót kell számításba venni!
– Akkor éppen neked való feladat. Mindig is ilyenről álmodoztál…
– Igen, de nem egy neve nincs bolygón.
Ebben maradtak.
Elkezdődött a verseny. A legénység szinte két részre szakadt. Akinek volt bármilyen affinitása a biológiához, kémiához, genetikához az Martonnak és stábjának segített, a többiek pedig, ha nem voltak szolgálatban, Ursula csapatának.
És végül ők nyertek.
Csupán csak egy héttel, de a nagydarab svéd asszonyság vezette brigádok hamarabb lettek meg a szükséges mennyiségű hajtóanyaggal, mint az orvosi részleg a saját megoldásával.
A doktor és a kapitány újfent összeszólalkoztak. Ezúttal ráadásul nyilvánosan. De hiába állította addigra Marton még a gyermekét időközben elvesztett pilótát és főgépészt is maga mellé, Landsdorm kiadta a parancsot a felszállási előkészületekre.
Dr. Eric Martont pedig a fogdába kísértette, parancsmegtagadás vétsége miatt. A végre a józan eszére hallgató pilóta maga jelentkezett a feladatra.

A félhomályos helyiségben csak egy hibernátor kezelőfelülete világított. Kicsit tompán, mert az évtizedek során tetemes mennyiségű por rakódott rá. Még a szerkezet belsejébe sem lehetett belátni, de erre nem is volt szükség. A hibernátor fejrészénél egy tábla feküdt, rézsútosan a kezelőlapra erő-sítve, így a por ellenére is kibetűzhető maradt a felirat:

Kapitányunk, Samuel Landsdorm – 2236.

Na, nem mintha személy szerint az övé lett volna, nem, ez egy szabvány orvosi hibernátor volt, ahol a súlyos esetek nyerhettek némi időt, amíg megoldás születik a kezelésükre. Persze a kapitány nem volt soha beteg, leszámítva rögeszméjét, hogy a bolygó nem tökéletes.
A kezelőpult eleddig zöld fényei most hirtelen sárgára váltottak. A kijelzőn új feliratok jelentek meg gyors egymásutánban: