A könyv utolsó mondata

Fodor Gyöngyi – A könyv utolsó mondata

Kedd reggel volt, az ég tiszta és enyhe szél fújt, ami megmozgatta a leveleket. Arnold kinézett az ablakon és elképzelte, milyen jó lenne kimenni sétálni ahelyett, hogy itt ül és javítgatja a buta tanulók még butább dolgozatait. Gyűlölte azt a darabokra hulló épületet és azt a komor szobát, amelyben kénytelen volt a munkaidejét tölteni. Szerencsére az utoló tanórája volt aznap! Miközben kissé idegesen olvasta a fogalmazásokat, a falióra felé emelte a fejét, és aggódva meredt rá, várva a csengő hangját, mely szentesítette volna annak a kínzásnak a végét. Abban a pillanatban egy bizonyos Sabrina dolgozatát olvasta, aki olyan nagyképű szókinccsel írta meg a feladatot, hogy az elviselhetetlen fejfájást okozott. Végre meghallotta a csengő hangját. Gyorsan felvette a kabátját, betette a füzeteket a táskájába, és a diákokéhoz hasonló lelkesedéssel kirohant a teremből, és az épületből is.
Az iskolával szemben egy sugárút húzódott, amelyet nagy fák szegélyeztek, már őszi színűvé váltak, és kezdték hullatni a leveleiket, melyek kecsesen hullottak a földre, s a járókelők ide-oda rugdosták őket a cipőjükkel. Némelyik a hajnali párától odatapadt a járdára, s az óvatlan sietők megcsúsztak rajta. A fák alatt zöldrefestett fapadok álltak, melyeket már kikezdett az idő, és a háttámlájukban több helyen szíveket véstek a szerelmesek, benne neveik kezdőbetűivel.. Két tíz év körüli gyerek ült az egyik padon. A fiú valószínűleg vicceket mesélt a lánynak, aki rakoncátlanul nevetett, s a történet végén ő is kacajra fakadt. Olyan hangos lármát keltettek, hogy körülöttük az összes madár elrepült.
Arnold pár percig csendesen szemlélte a jelenetet, melyről a gyerekkora jutott eszébe. Milyen különleges pillanatokat élt át azokon a padokon ülve! Általában a nagymamája vitte ki a parkba játszani, vagy leültek egy padra és figyelték a járókelőket. Bár a nagymamája nem mondott semmit róla, de ő tudta, hogy ilyenkor odahaza paprikás a hangulat, a szülei veszekednek egymással. Gyakran az egész délutánt ott töltötték, színes leveleket gyűjtöttek, és csak akkor mentek haza, amikor már kezdett sötétedni, s a nagyi remélte, hogy már elcsitultak a mérges kedélyek. Egyik ilyen nap, amikor hazaértek, már nem találta az apját, aki még késő este sem került elő, de még abban a helyzetben sem magyarázta el neki senki, hogy miért ment el anélkül, hogy elköszönt volna. Próbálta megkérdezni az anyját, de az annyira szomorú volt, hogy nem tudott neki válaszolni, csak sírt. Néhány hónapra rá a nagymamája meghalt, ketten maradt az anyjával. Amikor már tinédzser lett, és nem járt iskolába, egy pizzériába ment dolgozni, hogy kiegészítse édesanyja szegényes fizetését, és magának is tedd belőle kicsit félre. Anyja időközben egyre inkább magába zárkózott, s már alig beszélt valakivel. Vele is csak a legszükségesebb dolgokat.
Tizenhét éves volt, amikor megszökött otthonról és egy távoli nagyvárosban kötött ki, hogy új életet kezdjen. Sokat dolgozott, és esti gimnáziumba járt. Akkoriban ismerte meg Évát, a legszebb nőt, akibe őrülten beleszeretett. Csak nagy sokára merte megszólítani, mert félénk volt, s akkor is csak pár pohár bor után volt bátorsága a közelébe menni és szóba elegyedni vele, amint az ott ült a bárpultnál, egy hosszúlábú széken, és keresztbe tette lábait. Félénksége ellenére egy évvel később összeházasodtak egy kis templomban a semmi közepén, és egy közeli kétszobás lakásban nagy boldogságban telepedtek le, pedig tudták, hogy nehezen fogják fizetni a bérleti díjat minden hónapban, hiszen Arnold nemrégiben kezdett el levezőn egyetemre járni, mert tanár akart lenni. Éva egy ügyvédi irodában dolgozott, gépelt és kávét főzött kevéske fizetésért. Amikor a postaláda kezdett tele lenni számlákkal, rájöttek, hogy két szerető szív és egy albérlet már nem elég a boldogságukhoz, elkezdődtek az első viták, amelyek egyre hevesebbek lettek, és a kapcsolatuk hamarosan a végállomáshoz érkezett, amit egyikőjük sem akart beismerni. Azonban egyik este Arnold félreérthetetlen helyzetben mással látta Évát, aki pár napra rá elköltözött a másik férfi házába. Soha többé nem találkoztak, Éva a válást is egy ügyvéden keresztül intézte.
Arnold pedig visszatért a szülővárosába, ahol tizenhét éves kora óta nem járt.
Otthon megtudta, hogy hogy az anyja pár évre rá, hogy ő elment, fejbe lőtte magát. Senki sem tudta, hogy Arnold hol van, a házban sem találtak semmit, ami utalhatott volna rá, hogy értesítsék. A házat lezárták, és a kulcsot az egyik távoli rokonánál hagyták remélve, hogy előbb-utóbb visszatér.
Miután megtudta, rendkívül bûnösnek érezte magát, és elképzelte anyja holttestét, akit ki tudja, hány nappal késõbb találtak meg, amint a földön fekszik , és a tarkójában lévõ lyukon rovarok keringenek. Talán már a teste is oszlásnak indult, és a förtelmes szag forrását keresve jutottak el a környéken lakók a házukba, s találták meg a hemzsegő kukacok között mindazt,ami maradt belőle. Attól a naptól kezdve évekig minden éjjel arről a jelenetről álmodott.
Aznap, mintha csak vonzotta volna valami egy addig ismeretlen kis utcába, ahol egy könyvesbolt előtt találta magát. Az ajtaja zárva volt, de az ajtófélfára egy csengőt szereltek, s miután megnyomta, az ajtó kinyílt. Amint belépett az üzletbe, orrlyukait betöltötte az időtől megsárgult szokásos papírszag. A boltocska hátsó részében a könyvekkel teli és vastag porréteggel borított polcok hosszú sora után meglátta a könyvesbolt tulajdonosát, aki egy nagy faasztalon ült, és a lábát lóbálva olvasott egy könyvet. Sörteszerű, borzas szakállát zavartan vakargatta, időnként kihúzott egy szálat a viseltes pulóveréből, aztán ismét a könyvbe merült. Arnold végignézte a polcokat, kiválasztott egy könyvet, fizetett és távozott.
Ettől kezdve minden héten elment a boltba, és mindig talált egy tökéletesnek tűnő olvasmányt anélkül, hogy a tulajdonoson kívül bárkivel kellene beszélgetnie.
– Jó reggelt! – mondta a boltos, amikor ismét ott járt, anélkül, hogy felnézett volna . – Milyen könyvet keres ezen a héten?
– Nincs elképzelésem, de olyas valamit, aminek segítségével elmenekülök a valóság elől. Hiszen erre valók a könyvek.
– A jól megírtak! – vágott vissza a másik férfi. – Csak azok, amelyeket jól megírtak – tette hozzá megerősítésképpen és elvigyorodott.
E rövid eszmecserét követően mindketten csendben maradtak, Arnold pedig az első polc sor felé sétált, szemével elemezte a könyvek gerincét. Kihúzta azokat, amiknek nem látta a címét, és gyorsan végigpörgette az oldalakat az utolsóig. Az utolsó mondat! Ez volt a kedvenc módszere az olvasnivaló kiválasztására, s ha ez a mondat unalmasnak és értelmetlennek tűnt, gyorsan visszatette a könyvet a helyére. Ha viszont kíváncsiságot ébresztett benne, letette azt a kisasztalra, és sétált tovább a polcok között. A végén aztán eldöntötte, melyiket választja. Aznap a zsákmánya elég csekély volt, amíg el nem ért egy poros sarokba, ahová általában soha nem ment, de azon a napon keresett valamit, ami megagadja. Gyorsan az alsó polcra pillantva egy nagyobb, zöld bársonyborítós kötetre lett figyelmes, szerző és cím nélkül. Azonnal megdobbant a szíve, mint amikor Évával találkozott. Hirtelen a világ legszerencsésebb emberének érezte magát, és mohón a kezébe vette. Nem kellett az utolsó mondatot nézni, anélkül is tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A többi könyvet zavartan visszatette a helyére, és odament a tulajdonoshoz.
– Elnézést… mennyibe kerül ez a könyv? – A könyvesbolt tulajdonosa a kezébe vette, párszor megforgatta, mintha keresné rajta az árat.
– 12 dollár 90 cent – válaszolta.
Arnold mialatt fizetett, arra gondolt, hogy általában a férfi megjegyzéseket tett minden egyes alkalommal a könyvhöz, amit választott, és ajánlott hasonló témájú könyveket, de ezúttal fura módon hallgatott. Jobb is, mondta magában, és a lehető legyorsabban kisétált a boltból drága kincsként szorongatva a megvásárolt könyvet. Amikor kiment az utcára, az volt a furcsa benyomása, hogy az összes járókelő őt nézi, fürgén sétált hazafelé olyan utcákat érintve, ahol kevés a forgalom és alig járnak az emberek, mintha attól félt volna, hogy valaki ellopja a kincset, amit talált. Mielőtt kinyitotta volna a bejárati ajtót, néhányszor körülnézett, nem követte-e valaki, és átlépve a ház küszöbét, lelkesen levette a kabátját és azonnal belevetette magát a régi kék fotelba a nappaliban. A ház nagyon szerény volt, de ez a fotel és a mellette lévő állólámpa a kedvenc helye volt.
Kinyitotta a kötetet, kezeit a puha bársonyborító alá tette, teljesen az olvasásra koncentrált. Szemei gyorsan pörögni kezdtek a sorok között, és egy idő után égni kezdtek, mint a forró szén, és mégsem tudta abbahagyni. Úgy tűnt, annak a könyvnek a szavait bevésték az agyába, hosszú barázdákat alkotva, hogy soha többé el ne felejtse el őket. A lapokkal érintkező ujjak lefagytak, és ugyanolyan sárgás színűvé kezdtek válni, mint a papír, és ha lapozott is, mindig minden ugyanabban a helyzetben maradt. Lassan elhalványult az ablakon beszűrődő fény, és kénytelen volt felkapcsolni a nagy lámpát, hogy olvasni tudjon. Az éjszakai sötétséget a hajnal színei és a madárcsicsergés váltotta fel, de Arnold csak olvasott. Nem tudta levenni a szemeit azokról az oldalakról.
Három napon át senki sem látta. Nem ment dolgozni sem, aminek a diákok csak örülni tudtak, s a kollégái pedig észre sem vették a távollétét, így még a telefon csörgése sem vonta el a figyelmét az olvasástól. A harmadik nap késő estéjén elérte az utolsó oldalt,de nem olvasta, csak ekkor becsukta a könyvet. Felállt, hogy kinyújtózza magát, csillapítsa lábának bizsergését. A levegő frissen nyírt pázsit szagával volt tele.. Fogta a könyvet és kiment a bejárati ajtón, a hűvös szél megcsapta az arcát és fázósan húzta össze a kabátját, miközben a padokkal teli sugárút felé indult. Megkondultak a harangok, s megszámolta annak ütéseit. Éjfélre járt az idő, néhány dülöngélő részegen kívül senkit sem látott. Végre elérte a padot, a kedvenc padját, ahol oly sokat üldögélt már életében. Míg máskor az unalmas életére gondolt, s a munkájára, amit egyre inkább utált, most most leült és egyenesen előre nézett. Zsebébe tette a kezét és érezte a fém hidegét. Vészhelyzet esetére mindig magával vitte a pisztolyt. A sugárút lámpáinak fényében kinyitotta a könyvet, elhajtott az utolsó oldalra, és olvasni kezdte azt. Az utolsó mondatot hangosan megismételte:
– Mostantól , anya, mindig együtt leszünk.

Kora reggel egy borzas szakállú férfi járt arra, látta Arnold élettelen testét a padra roskadni, a vértől megfeketedett lyukat a halántékán, de nem törődött vele, csak magához vette a zöld könyvet, és a könyvesboltjába sietett. Várt pár órát, mialatt kárörvendően mosolyogva, megszállottan vakargatta a szakállát, majd nyitás előtt visszatette a könyvet ugyanoda, a poros sarok alsó polcára, várva a következő áldozatot.

“A könyv utolsó mondata” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Hát… a vége meglepett kedves Gyöngyi, bár azt hiszem ez csupán azért van, mert nekem nincs ilyen fantáziám, mint Neked. Gratulálok a történethez, és a nyereményhez! Szeretettel: Éva

  2. Ez a történet nagyon mágikus, s mégis sodró, lendületes, a kisember, aki, csak úgy eltűnik, hasonlít az orosz realizmus figuráihiz, míg a történet vége olyan nem mugliknak való…
    Gratulálok!

    Szeretettel:
    La Vie

  3. Kedves Gyöngyi!
    Érdeklődéssel olvastam Arnold történetét, elejétől kezdve érezni lehetett valami feszültséget.
    A befejezés meghökkentő!

    Szeretettel gratulálok!
    Marica

  4. Kedves Gyöngyi!

    Horrorisztikus írásod érdeklődéssel olvastam. Gondoltam, hogy a férfi, aki minden műre megjegyzést tett, írta ezt a könyvet. Persze, én olvashatnék bármilyen befejezést, nem követném azt, de tény, hogy sokakra nagy hatással van. Ilyen volt például a “Szomorú vasárnap” című dal, melyet hallgatva többen is öngyilkosságot követtek el. Minden esetre nem volt szép a fiútól, hogy szó nélkül elhagyta az egyébként is magányos édesanyját, hogy soha nem kereste, és még az esküvőre se hívta meg. Mondjuk egy ilyen fiú miatt meghalni se volt érdemes. Aztán ugyanúgy élt ő is, ahogy a szülei, nem a szeretetteljes nagymama volt a példa. Nem volt életrevaló, ha feladta, hiszen fiatal volt még, tanult, találhatott volna egy rendes nőt is magának. Teher alatt nő a pálma, ő nem pálma volt, őt a teher összenyomta.

    Szeretettel: Rita

    🌸

Szólj hozzá!