Egy váratlan véletlen esemény – NYOLCADIK TÖRTÉNET


Esteledett. A máskor oly bájos kisvárosra alig lehetett ráismerni: hetek óta esett az eső. A csípős, kellemetlen tavaszi idő besompolygott az emberek gallérja alá, akik inkább behúzódtak cserépkályhás otthonaikba, esetleg valamelyik agykábító kocsmába. A hosszú, nyílegyenes mellékutca két oldalán szinte egyforma, düledező parasztházak sorakoztak, hiányos léckerítés kötötte őket össze, a tágas lyukakat néhány éhesen vonyító kutya használta.
A völgy legalján álló, nemrég felújított kockaépületben középkorú asszony könyökölt az ablakpárkányon. Keskeny, fakó arca a semmibe révedt. Az ablaküvegen végigömlő, absztrakt mintákat rajzoló fodros víz alig engedett kilátást a sártengerre: odakinn zúgott a szél, fokozódó égi áldás nyögött a tetőcserepeken, nyikorgott fenn a büszke szélkakas. Csillogó fénynyalábok örvénylettek a levegőben, az egyik sugárkoszorúként vonta körbe az ablak melletti fali polc főhelyén ücsörgő szalmából font játékbabát. Lánya hagyta hátra, amikor tavaly a férjével beköltöztek a nagyvárosba, ahova holnap, remélhetőleg maga is megérkezik. A legnagyobb izgalomban éppen az első gyereket várják a kórházban.
Még jó, hogy nincs itt – sóhajtotta. Eszébe jutottak az egykori simogatások, a becéző szavak, a közös séták, azok a megoldhatatlan matekpéldák, a rántott húsos vasárnapi ebédek, a későbbi komoly beszélgetések, és az apróbb veszekedések. És most mindez elvész egyetlen átkozott pillanat alatt, hiába is tiltakozik ellene minden porcikája.
A minap már a boltok, az iskolák is bezártak, abbamaradt a vonatközlekedés, az el nem vitt szeméttől kisebb járvány terjedt a környéken; a lakosok, akik napok óta megállás nélkül gürcöltek a gátakon, egyre szótlanabbul, egyre erőtlenebben rakosgatták a homokzsákokat. Az izzadság ráragasztotta a sarat a szakadt ruhákra, a szederjes testekre.
A nő, kerülve a padlón heverő dugig pakolt bőröndöt, ledőlt a kiságyra, szomorúan sírdogált. Mélyen legbelül már az első szélsőségesen szétázott napon érezte, ezek a kemény koppanások a tetőn valami szörnyűségnek lesznek a kezdetei.
Az esőverte csendben jól hallatszott az izzószál pokoli sistergése, amint egyszeriben kialudt a szobai lámpa fénye. Tökéletes sötétség lett, mintha máris betemették volna a házat, a szunnyadó félelem belemarkolt pattogó szívébe, elérte testének minden pórusát. Az itt elhunyt szüleit vélte látni ebben a kegyetlen lelki tusában: apjának arcát a kemény munka barázdálta, és az oly ritka győzelem kifejezése tette sajátossá; anyját, avval a mosolygós, lángoló szemével, a hosszú, fénye vesztett, lebegő hajával.
Idegesen harapdálta párnáját, nem tudta, mihez kezdjen, amíg másnap érte nem jönnek, hogy kiragadják a szülői házból. Talán örökre.
Képtelen volt aludni, nyelt egyet, égett a torka a fájdalomtól, erőt vett magán, kikecmergett a csaphoz, hogy igyon valamit, de először gyertya után matatott a fiókok mélyén. Hirtelen megállt a gyufát tartó keze, belátta: az ő bánata csepp lehetett csupán másokéhoz képest, most inkább állnia kellene valahogy, még ha reszket is a térde, hogy tettre készen nézzen szembe a visszafordíthatatlannal. Talpon kell maradnia, hogy szülei tovább élhessenek őbenne, és a lelkében együttesen találják meg majd végső boldogulásukat.
Ha feladom, itt fogok feküdni tehetetlenül, míg hamuvá nem omlok – futott végig hátán a hideg.
Töprengéseit fékcsikorgás zavarta meg: hamarabb jött érte a nyitott teherautó – azt mondták, azonnal el kell menni, mert jön az ár, már nem lehet kijutni a városból. Majd fenn a hegyen elalszanak valahogy reggelig, akik nem tudtak korábban elmenni, mind ott lesznek.
Az asszony nem bírta ki, és visszanézett a házra.
Búcsúzott.
Búcsúzott az idők folyamán felhalmozódott mozzanatoktól, a múlttól, a rengeteg emléktől, majd felkúszott hátra a többiek közé. Lehuppant, kezét arcába temette, egész testében remegett.

A városszéli nagyfeszültségű erőműben az elektromos szikrák, mint parányi szentjánosbogarak ugráltak a csupasz vezetékek mentén. Kialudtak a villanyoszlopok bogár sütötte sárga lámpái, a város sejtelmes homályba burkolózott, az utcák reménytelenséget, a házak elhagyatottságot, az emberek kilátástalanságot sugároztak. A völgyet átszelő, most cseppet sem szelíd patak kitört telített medréből, és vad, bömbölő oroszlánként ugrott a tájra, felfalta azt amerre járt, sebesen kígyózott tova az ismeretlenbe, miközben faforgácsként sodorta magával az elhagyott életek kacatjait, szép emlékek darabjait a döbbent tekintetek előtt. Az áradás ide-oda dobálta a magával ragadt tárgyakat, melyek néha nekiütköztek egy-egy útszéli sziklának, amit azonnal apró szilánkokká szabdalt. Mintha az Alvilág folyóján úszott volna az autó.
Az eddig megbújó szél megint új erőre kapott, felkorbácsolta a hömpölygő víz hullámait, a város tomboló óceánná vált. Nem léteztek már különálló épületek, utak, terek, parkok, biciklik, eltűnt a telefonfülke, összedőlt az összefirkált buszváró, elsüllyedt a temető, leszakadt a fahíd, csak fuldokló állatok, borzalmas arcok rohantak a semmibe, mind egy szürreális festmény kellékei. A település egy drámai egészet alkotott, csupán a közepén magasodó rozzant templom toronyórája állta a végzetes támadást.
A teherautó megfeneklett, alvázig süllyedt az iszapban. Mindnyájan levánszorogtak a platóról. Igyekeztek. Fel, fel a dombra.
Menekültek, mint egykoron Noé állatai, bárka híján gyalog.
A völgyet körbezáró hegyekben kísérteties mennydörgés morajlott, mintha egy óriás nyitotta volna ki hatalmas száját egy jóleső ebéd után. Apró kőhalom indult el a csúcsról, hogy egyre lejjebb sodródva kőlavinává dagadjon, és egy hasadék mélyén végezze dörögve.
Szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy a titokzatos ormok közül hamarosan az Apokalipszis lovasai bukkannak fel, és vágtatnak keresztül a vidéken.
Villám cikázott az ég alján, jégeső söpört végig a domboldalon, a fagyott szemek könnyezve potyogtak alá, majd sűrű, áthatolhatatlan folyammá szélesedve zúdult tovább a lejtőkön egyenesen a védtelen városkára, mindenütt a víz lett az úr, ritka kegyetlen úr.

Az elcsigázott társaság némán vonszolta magát felfelé a keskeny hegyi úton; a szél betömte a beszélni nyíló szájakat. A lefelé száguldó áradat a bokákat verdeste, körbekulcsolta mind, mint aki menten magával rántja, de aztán mégis kisiklott hideglelős, gyilkos markából, folytatódhatott az életmentő hegyi túra. Ráadásul, az éjjel megérkezett a metsző hideg is, ereket dermesztve a bőr alá siklott, megkocogtatta a csontokat, álmossá tette a mozdulatokat.
Menet közben a nedves idő kissé megszelídült: könnyű eső permetezte a halálosan fáradt arcokat, a felkavarodott levegőben posvány szag terjengett, a horizonton a felhők mögül kikukucskált néhány sápadt csillag.
Időnként visszanéztek: alant a víz hatalmas kékesszürke, hömpölygő tömbbé egyesült, továbbra is szakadatlan csapadék duzzasztotta. A mindenüket odavesztett emberek tudatához elért: elhervadt az élet, a világ ellenük fordult, és magukra hagyta őket.
A középkorú asszony emlékezett a tavalyi nagy ünnepségre, amikor a településük várossá nyilvánításának tizedik évfordulóján épp erre a dombtetőre emeltek egy gigantikus emlékművet, a közepén egy, addig ismeretlen forradalmár bronzalakjával; mely most bizonnyal komoran tekint le az őrzésére bízott helység maradványaira. A nő csodálkozva látta, hogy ott fenn a csúcson apró tüzek lobbannak, rögvest bátorság töltötte el.
Lihegve ért fel, viszonylag száraz talaj fogadta őt. Félszegen, de egy szemvillanásnyi biztatás után gyorsan letelepedett az egyik barátságos kis máglyához, a narancslángok melege sercegve olvasztotta le arcáról a vizet. Megkerült érzéseibe mélyedt.
Körös-körül zseblámpafények tucatjai, mint apró gyertyalángok villantak. Az éjjeli „kirándulók”, mint kitaszítottak, kiürült fejjel, csupasz lélekkel, szobor merev tekintettel meredtek új lakhelyük hűvös magányába. Néhányan talán dühösen, talán ingerülten válaszolgattak a teljesen felesleges, de mégis jóindulatú kérdésekre, ami persze a mögöttük lévő drámai események következménye.
Az asszony itt, közel az éghez egyszeriben mindent megértett: a harangszót, a hajnali madárdalt, a szerelmet, a bánatot, a jót, a rosszat, a külcsínt, a belbecset, a hazugságot és a valóságot. Egyszeriben megnyugvást talált forrongó bensője.
Ettől a pillanattól kezdve mindenre jutott idő: saját magára, a vadidegen szomszédra, a többi reményvesztett sorstársára, a barátokra, a városra, sőt, az egész világra; lassan kezdte szavakba rendezni a gondolatait. Eddig nem értette a sok szenvedést, amivel az élet ellátta, mindig csak menekült előle, most öröm lett mindent megosztani mindenkivel, jó volt éreznie, miként akadnak egymásra az eddig béklyóba kötött értékek, és forrnak egybe mindörökre. Elbóbiskolt, kurta álmában barátok gáncsolták, ellenségek mentették…

Késő reggel hivatali terepjáró érkezett a dombra: pokrócokat, kihűlt teát és a polgármestert hozta. A rozsdás, elemes hangtölcsér ijesztően kattogott a sima arcú, nyakkendős férfi kezében, hangja beleveszett a susogó szélbe:
– Emberek!… tudjuk, nehéz most… irgalmatlan víz… elárasztott… de higgyék… váratlanul jött, nem tudtunk felkészül… sajnos… igen a… a segély még véletlenül sem… nem érkezett meg… a szállító… váratlan akadályokba… minden a szerencsét… véletlenek összjáték… – közölte szemrebbenés nélkül.
Váratlanul egy fatális véletlen szakította félbe a könnyfakasztó szónoklatot. Furcsán bömbölt az ég, egy pusztító szélroham belecsimpaszkodott az ízléstelen szobor vastag bronzcombjába: leomlott a tökéletlen alak, letört feje a szakadék irányába görgött, a szélén egy pillanatra megállt, majd diadalmas vigyorral hullt a mélybe.
A bénult embereknek csak most, a reggeli derengésben tűnt fel, hogy elborzasztó fémarckifejezése mennyire feltűnő hasonlóságot mutat a városvezető fizimiskájával.

Írta: Szántó László

“Egy váratlan véletlen esemény – NYOLCADIK TÖRTÉNET” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!
    Amikor elkezdtem az olvasást nagyon jónak éreztem. remek hasonlataid, hangulatfestéseid vannak. A gond csak az, hogy hosszú, bonyolult felépítésű mondataiddal kioltod a hatást. Javaslom, keress rutinos lektort, írót, kritikust. Ebből az írásból nagyon jót lehetne faragni egy-két óra alatt.
    Pl: [i]Az ablaküvegen végigömlő, absztrakt mintákat rajzoló fodros víz alig engedett kilátást a sártengerre: odakinn zúgott a szél, fokozódó égi áldás nyögött a tetőcserepeken, nyikorgott fenn a büszke szélkakas. [/i]Ütősebb így:
    Az üvegen absztrakt mintákat rajzolt a víz. Mögötte, alig kivehetően a sártenger. Zúgott a szél, nyögtek a cserepek, nyikorogva sírt a szélkakas. (ez utóbbi mondat szinte még így is sok)
    Túlzsúfolod, kioltod a hatást. Feldarabolva, szaggatottá válik, van időnk átérezni. Rossz, ha az összes főnév jelzővel van ellátva. Nem kell mindent pedánsan leírni, jobb, ha az olvasó is következtet: "[i]asszony könyökölt az ablakpárkányon… Az ablaküvegen végigömlő[/i]" Vagy az ablak, vagy az üveg felesleges!
    [i]fokozódó égi áldás nyögött a tetőcserepeken[/i] Bőven elég az égi áldástól nyögő cserép (a tető is sallang, nem kell), sőt nyögött a cserép.
    A második rész egyszerűen túl sok. Már nem is érzünk egyet a szenvedőkkel, túl sok energia kell követni a leírást.
    A hibáktól eltekintve, kimondottan tehetséges vagy, kiváló a hangulatteremtésed, gratulálok.
    Sajnos a poén nekem sem jött át. Van egy asszociációm egy lerombolt Sztálin szoborról és a szocialista éra hírhedt felolvasó előadóiról, de ez politikai csattanó, míg a történeted sima tragédiát sugall.
    Feltétlen folytasd, nagyon kíváncsi vagyok, ki lehetsz. Egyedi stílusod feltétlen észrevettem volna, szerintem nem publikálsz mostanában az oldalon. Én is csak egy hónapja vagyok itt, a régebbi írásokat nem olvastam.
    [b]Köszönöm az élményt! Hajrá, csak így tovább!!![/b]

  2. Kedves Tollforgató!
    Az alkotásod sajnos nagyon aktuális!
    Az 1998-as, 2002-es és 2006-os árvizek után, idén, 2010-ben ismét meg kellett küzdenünk az egyik legerősebb természeti elemmel, a vízzel. /Milyen érdekes, hogy ezek mind "választási évek"./
    Négyezer kitelepített ember, többszáz összedőlt ház, többmilliárdos kár az idén a magyarországi árvizek következménye.
    Az alkotásodban nagyon jól ábrázolod az asszony kétségbeesett kiszolgáltatottságát, magát az egész árvizi mentést, mintha saját tapasztalat lenne…
    A történetedben a szomorúság mellett megjelenik az irónia, azzal, hogy arra a dombra menekítik az embereket, amin a település várossá nyilvánításának tizedik évfordulójára emelt emlékmű áll. Már tíz éve város a település, de hol vannak a városhoz méltó védművek? Van helyette egy a polgármesterre hasonlító gigantikus szobor, de még az is a fejét veszti az itéletidőben.
    Szomorúan mulatságos a történet végén ez a váratlan, véletlen esemény!

    Gratulálok!
    Judit

Szólj hozzá!