A férfi állt az önkiszolgáló étterem két széksora között, a hosszú asztal végén. Tanácstalanul nyújtogatta a nyakát, nézett jobbra, balra. Szemmel láthatólag nem tudta eldönteni, mit tegyen. Egyik lábáról a másikra állt, toporgott. Végre döntött. Lassan odament a fogashoz, levette a kabátját, és felakasztotta. A sapkáját akkurátusan betette a kabát ujjába. Elrendezgette, elégedetten az eredménnyel odaballagott az asztalokkal párhuzamosan elhelyezkedő kiszolgálópult végében álló pénztárosnőhöz. Az éppen soron következő fiatalabb nő félreállt. Nem tehetett mást, mert a hetvenes éveinek a végén járó férfi szépen óvatosan, de határozottan arrébb tolta és már mondta is:
– Két húslevest kérünk és két gesztenyepürét! De a levesek forróak legyenek! – Hangja gyenge volt, reszketeg, mégis igen határozott. Valószínűleg vezető beosztásban dolgozhatott, amikor még dolgozott. Fellépése még mindig tekintélyt parancsoló volt. Bár már nagyon régen gyakorolhatta.
A nagy darab, mindig mosolygós fiatal lány a kasszában ismerhette az urat, mert nem lepődött meg a viselkedésén, rögtön rávágta:
– Máris készítjük, addig üljenek le, aztán szólunk. A felesége fizeti?
– Igen, a sorban áll.
A pénztárosnő már mással foglalkozott. A pult mögött két eladó szolgálta ki folyamatosan a napi ebédjükért betérőket, de úgy látszik nem győzték, mert a sor egyre csak torlódott. Sokan kértek elvitelre, hiszen másnap kezdődött a hét vége, ne kelljen főzni! Az asztaloknál alig ült valaki.
Az öreg nem volt elégedett. Szeme keresett valakit. A sort pásztázta, de nem volt könnyű dolga. Az emberek türelmesen várakoztak, csak éppen senki nem állt egy helyben. Ide-oda lépegettek, nyújtogatták a nyakukat, hogy meglássák a pultban lévő ennivalót, hogy kiválaszthassák a nekik megfelelőt. Úgy húsz ember szinte rítusos tánca volt ez. Egyet jobbra, kettőt előre, egyet balra, egyet hátra, forgás. Egy nő nagy, szőrös sapkában, eltévesztette a lépést. A mögötte álló fiatalember morogva adott teret neki, nehogy elveszítse az egyensúlyát, és mint egy tekegolyó tarolja le a mozgó emberbábukat. Egy magas, megtermett úr a sor elején könnyedén nézett el a táncolók feje fölött. Nem látta viszont az alant sorakozó ételeket. Ezért merőn bámult háttal a pultnak az asztalsorra inkább, ihletet merítve az ott étkezők tálcájáról, de valószínűleg nem nagyon tudta megállapítani a félig elfogyasztott étkekből melyik mi lehet, ezért elfeledkezve magáról szinte derékszögbe hajolva silabizálta egy hölgy tányérját. Az rosszallóan ránézett, mire a férfi lassan felegyenesedett, éppen időben ahhoz, hogy kiverje az előtte álló fiatal fiú kezéből a rádiótelefont. Méltatlankodó nézés közben lépett egyet előre. A fiú jobbnak látta az oldallépést gyakorolni.
A sor haladt, ha lassan is. A kis vékony öreg még mindig kereste a társát. Az asztalsor túlsó végén a kasszával szemben megállt, éppen akadályozva az arra haladókat, akik a tálcákkal egyensúlyozva próbálták kikerülni őt. A hely szűk volt. Az öreg nem ült le. Fogta a sárga műanyag szék tetejét, és izgatottan nézte a sort. Aztán felderült az arca.
– Szivi!- Szólt oda a feleségéhez.
Végre! Megvan! Az ő kedvese! A kis, töpörödött asszonyka érdekes módon meghallotta a nem kis alapzajban a tétova, kedves hangot. Szigorúan ránézett a párjára. Nem szólt. Nem fog kiabálni a terem egyik végéből a másikra, az biztos. Ráncos arcából élénk szeme csak intett az öregnek – „nyugi, itt vagyok, minden rendben.” – A férfi megnyugodva állt továbbra is a két széksor között. Egyáltalán nem zavarta, hogy akadályozza a forgalmat. Ő itt, most ha törik, ha szakad, helyet foglal maguknak, ő nem hagyja, hogy a párja ne tudjon leülni! A legjobb helyet foglalta le az biztos! Nincs közel az ajtóhoz, nem jön rájuk a hideg, a kabátra is rálátnak. Ez itt jó lesz!
– Kész a gesztenyepüré! – Kiabálta a konyhásnő.
A bácsi nem tudta mit tegyen. Hagyja ott azt a jó helyet? A felesége még a sorban áll, szinte semmit nem haladt előre. És ha elfoglalja valaki? Körülnézett. Sóhajtott egy nagyot, és elindult lassan a pult felé. Minduntalan hátrasandítva tette meg azt az öt lépés távolságot az étel felé. Az étterem közönsége kerülgette, meg-megálltak helyet adni neki, aki eltökélten nyomult. A kasszás nő messzire kinyújtotta felé a két tányért. A férfi elégedetten nézte. Szép nagy adag az már biztos! Reszketegen átvette és megkezdte a visszafelé utat. Megnyugodva vette tudomásul, hogy a kiszemelt helyek még szabadok. Lassan, körültekintően letette az asztalra a két tányér gesztenyepürét és elnézett az öregasszony felé a sorba. A fekete, valaha szebb napokat látó bundából alig lehetett kivenni a neje törékeny alakját. De ő látta. Csodálattal nézte. A sapkáját levette, vékony ujjaival úgy tartotta, mint a királynő az országalmát. Másik kezével dús, gondozott szürke haján igazított egy keveset és bólintott az úr felé. – Milyen szép! – Gondolta az. – Ezer közül is felismerném! A sorban ezt senki nem vette észre. A fiatal lány éppen a huszadik lájkot küldte a facebokra az éteren át. Elégedetten mosolygott a visszakapott szivecskére. A fiatalember élénken ecsetelte a mellette álló munkatársnőjének, milyen új projektet vezetett be a főnök, amiről még csak neki van tudomása, de biztosan tudja, hogy ebéd után összehívja a csapatot és mindenkivel közli majd. Az éppen mellettük evő nagydarab ember leejtette a villájáról a falatot, ami pont a tányér mellé esett. Felszisszent, és nagy örömmel vette tudomásul, hogy a pörköltszaft nem csöppent rá a mobiljára, amin éppen beszélt evés közben.
Az öreg nagyon lassan, óvatosan kihúzta a széket, leült a szélére, mint aki minden pillanatban felugorni készül. Szemmel tartotta a mellette lévőt is, óvón rátéve egyik kezét.
– Adom a levest! – Kiáltotta éles hangon a pultos.
Nehézkesen felállt, és megindult.
– Nem a magáét!
Türelmesen visszaült. Közben a felesége már majdnem odaért a kasszához. Kiválasztotta, mit esznek a hét végén, azt kérte elvitelre.
– Készen vannak a levesek! Forró, ahogy kérték!
Újra felállt. Szikár, kissé hajlott háttal araszolt a levesek felé. Óvatosan elvette, a helyükre ment vele és letette az asztalra szépen egymás mellé. Büszkén nézett a feleségére, aki éppen a kabátját tette a fogasra. Miközben ment az öreg felé, egyfolytában beszélt.
– Jobb ez a hely, itt veled szemben, én ide ülök! – Kihúzta a műanyag széket, de még nem ült le. – Vagy nem? Szerintem ez jobb, ide ülök. Szerinted is jobb? Szerintem ez a jobb hely! Igen, akkor leülök.
A bácsi nem szólt. Elengedte a mellette lévő széket. Megfogta a forró levessel teli tányért, amit olyan gondosan odatett maga mellé, és szépen felemelte. Olyan lassan, óvatosan tette, ahogy csak reszkető kezétől tellett. Nagyon koncentrált. – Egy úr, aki éppen mellettük ment el, észrevette és ugrásra készen állt, hogy segítsen, ha baj lesz. Egy nő a másik oldalról is árgus szemekkel nézte, kész volt elkapni a tányért, ha kell. – De nem történt baj. Az öregember letette a felesége elé. Kiegyenesítette a derekát, megfogta a kanalát, és gyengéden ránézett az asszonyra. A ráncokkal barázdált arcból a kék szempár megnyugtatóan visszanézett rá.
– Jó étvágyat!
– Jó étvágyat!
Az önkiszolgáló étterem forgatagában rajtuk kívül senki nem vette észre, hogy azon a hideg januári napon ott járt a szerelem.
“Téli világ: Tizedik történet” bejegyzéshez 11 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Köszönöm szépen mindenkinek a kedves szavakat! (l)(f):)
Szeretettel gratulálok a mesés íráshoz!
Nagyon tetszett! (l)
Éva
Szeretettel gratulálok a mesés íráshoz!
Nagyon tetszett! (l)
Éva
Szeretettel gratulálok a szép történetedhez és a nyereményhez.
Rita(f)
Szeretettel gratulálok a szép történetedhez és a nyereményhez.
Rita(f)
Ó, de gyönyörű ez az írás! Gratulálok a megérdemelt nyereményedhez! (f)
Ó, de gyönyörű ez az írás! Gratulálok a megérdemelt nyereményedhez! (f)
Kedves Magdolna 43!
Köszönöm szépen, hogy elolvastad!
Kedves Kata!
Szeretettel gratulalok romantikus írásodhoz,
Magdi
Kedves Kata!
Köszönöm kedves soraid!
Nagyon jól esett! Puszi:
Kata (l)
Kedves Tollforgató!
Bár először nem értettem, miért is téli ez a történet, de aztán magával ragadott az ábrázolás. Hiszen nem csak a nagy dolgok lehetnek magasztosak… Vagy éppen hogy a kicsinek látott dolgok is lehetnek nagyok, hiszen az, ahogy a bácsi és a néni egymásra odafigyeltek, az nem tűnik nagy dolognak, mások talán észre sem vették, de nekik az egész lényük, lelkük benne volt abban, ahogy egymással tisztelettel és odafigyeléssel bántak.
Nagy szeretettel gratulálok ehhez a kedves, megható történetedhez!
Kata (f)