Téli világ: Tizedik történet

A férfi állt az önkiszolgáló étterem két széksora között, a hosszú asztal végén. Tanácstalanul nyújtogatta a nyakát, nézett jobbra, balra. Szemmel láthatólag nem tudta eldönteni, mit tegyen. Egyik lábáról a másikra állt, toporgott. Végre döntött. Lassan odament a fogashoz, levette a kabátját, és felakasztotta. A sapkáját akkurátusan betette a kabát ujjába. Elrendezgette, elégedetten az eredménnyel odaballagott az asztalokkal párhuzamosan elhelyezkedő kiszolgálópult végében álló pénztárosnőhöz. Az éppen soron következő fiatalabb nő félreállt. Nem tehetett mást, mert a hetvenes éveinek a végén járó férfi szépen óvatosan, de határozottan arrébb tolta és már mondta is:
– Két húslevest kérünk és két gesztenyepürét! De a levesek forróak legyenek! – Hangja gyenge volt, reszketeg, mégis igen határozott. Valószínűleg vezető beosztásban dolgozhatott, amikor még dolgozott. Fellépése még mindig tekintélyt parancsoló volt. Bár már nagyon régen gyakorolhatta.
A nagy darab, mindig mosolygós fiatal lány a kasszában ismerhette az urat, mert nem lepődött meg a viselkedésén, rögtön rávágta:
– Máris készítjük, addig üljenek le, aztán szólunk. A felesége fizeti?
– Igen, a sorban áll.
A pénztárosnő már mással foglalkozott. A pult mögött két eladó szolgálta ki folyamatosan a napi ebédjükért betérőket, de úgy látszik nem győzték, mert a sor egyre csak torlódott. Sokan kértek elvitelre, hiszen másnap kezdődött a hét vége, ne kelljen főzni! Az asztaloknál alig ült valaki.
Az öreg nem volt elégedett. Szeme keresett valakit. A sort pásztázta, de nem volt könnyű dolga. Az emberek türelmesen várakoztak, csak éppen senki nem állt egy helyben. Ide-oda lépegettek, nyújtogatták a nyakukat, hogy meglássák a pultban lévő ennivalót, hogy kiválaszthassák a nekik megfelelőt. Úgy húsz ember szinte rítusos tánca volt ez. Egyet jobbra, kettőt előre, egyet balra, egyet hátra, forgás. Egy nő nagy, szőrös sapkában, eltévesztette a lépést. A mögötte álló fiatalember morogva adott teret neki, nehogy elveszítse az egyensúlyát, és mint egy tekegolyó tarolja le a mozgó emberbábukat. Egy magas, megtermett úr a sor elején könnyedén nézett el a táncolók feje fölött. Nem látta viszont az alant sorakozó ételeket. Ezért merőn bámult háttal a pultnak az asztalsorra inkább, ihletet merítve az ott étkezők tálcájáról, de valószínűleg nem nagyon tudta megállapítani a félig elfogyasztott étkekből melyik mi lehet, ezért elfeledkezve magáról szinte derékszögbe hajolva silabizálta egy hölgy tányérját. Az rosszallóan ránézett, mire a férfi lassan felegyenesedett, éppen időben ahhoz, hogy kiverje az előtte álló fiatal fiú kezéből a rádiótelefont. Méltatlankodó nézés közben lépett egyet előre. A fiú jobbnak látta az oldallépést gyakorolni.
A sor haladt, ha lassan is. A kis vékony öreg még mindig kereste a társát. Az asztalsor túlsó végén a kasszával szemben megállt, éppen akadályozva az arra haladókat, akik a tálcákkal egyensúlyozva próbálták kikerülni őt. A hely szűk volt. Az öreg nem ült le. Fogta a sárga műanyag szék tetejét, és izgatottan nézte a sort. Aztán felderült az arca.
– Szivi!- Szólt oda a feleségéhez.
Végre! Megvan! Az ő kedvese! A kis, töpörödött asszonyka érdekes módon meghallotta a nem kis alapzajban a tétova, kedves hangot. Szigorúan ránézett a párjára. Nem szólt. Nem fog kiabálni a terem egyik végéből a másikra, az biztos. Ráncos arcából élénk szeme csak intett az öregnek – „nyugi, itt vagyok, minden rendben.” – A férfi megnyugodva állt továbbra is a két széksor között. Egyáltalán nem zavarta, hogy akadályozza a forgalmat. Ő itt, most ha törik, ha szakad, helyet foglal maguknak, ő nem hagyja, hogy a párja ne tudjon leülni! A legjobb helyet foglalta le az biztos! Nincs közel az ajtóhoz, nem jön rájuk a hideg, a kabátra is rálátnak. Ez itt jó lesz!
– Kész a gesztenyepüré! – Kiabálta a konyhásnő.
A bácsi nem tudta mit tegyen. Hagyja ott azt a jó helyet? A felesége még a sorban áll, szinte semmit nem haladt előre. És ha elfoglalja valaki? Körülnézett. Sóhajtott egy nagyot, és elindult lassan a pult felé. Minduntalan hátrasandítva tette meg azt az öt lépés távolságot az étel felé. Az étterem közönsége kerülgette, meg-megálltak helyet adni neki, aki eltökélten nyomult. A kasszás nő messzire kinyújtotta felé a két tányért. A férfi elégedetten nézte. Szép nagy adag az már biztos! Reszketegen átvette és megkezdte a visszafelé utat. Megnyugodva vette tudomásul, hogy a kiszemelt helyek még szabadok. Lassan, körültekintően letette az asztalra a két tányér gesztenyepürét és elnézett az öregasszony felé a sorba. A fekete, valaha szebb napokat látó bundából alig lehetett kivenni a neje törékeny alakját. De ő látta. Csodálattal nézte. A sapkáját levette, vékony ujjaival úgy tartotta, mint a királynő az országalmát. Másik kezével dús, gondozott szürke haján igazított egy keveset és bólintott az úr felé. – Milyen szép! – Gondolta az. – Ezer közül is felismerném! A sorban ezt senki nem vette észre. A fiatal lány éppen a huszadik lájkot küldte a facebokra az éteren át. Elégedetten mosolygott a visszakapott szivecskére. A fiatalember élénken ecsetelte a mellette álló munkatársnőjének, milyen új projektet vezetett be a főnök, amiről még csak neki van tudomása, de biztosan tudja, hogy ebéd után összehívja a csapatot és mindenkivel közli majd. Az éppen mellettük evő nagydarab ember leejtette a villájáról a falatot, ami pont a tányér mellé esett. Felszisszent, és nagy örömmel vette tudomásul, hogy a pörköltszaft nem csöppent rá a mobiljára, amin éppen beszélt evés közben.
Az öreg nagyon lassan, óvatosan kihúzta a széket, leült a szélére, mint aki minden pillanatban felugorni készül. Szemmel tartotta a mellette lévőt is, óvón rátéve egyik kezét.
– Adom a levest! – Kiáltotta éles hangon a pultos.
Nehézkesen felállt, és megindult.
– Nem a magáét!
Türelmesen visszaült. Közben a felesége már majdnem odaért a kasszához. Kiválasztotta, mit esznek a hét végén, azt kérte elvitelre.
– Készen vannak a levesek! Forró, ahogy kérték!
Újra felállt. Szikár, kissé hajlott háttal araszolt a levesek felé. Óvatosan elvette, a helyükre ment vele és letette az asztalra szépen egymás mellé. Büszkén nézett a feleségére, aki éppen a kabátját tette a fogasra. Miközben ment az öreg felé, egyfolytában beszélt.
– Jobb ez a hely, itt veled szemben, én ide ülök! – Kihúzta a műanyag széket, de még nem ült le. – Vagy nem? Szerintem ez jobb, ide ülök. Szerinted is jobb? Szerintem ez a jobb hely! Igen, akkor leülök.
A bácsi nem szólt. Elengedte a mellette lévő széket. Megfogta a forró levessel teli tányért, amit olyan gondosan odatett maga mellé, és szépen felemelte. Olyan lassan, óvatosan tette, ahogy csak reszkető kezétől tellett. Nagyon koncentrált. – Egy úr, aki éppen mellettük ment el, észrevette és ugrásra készen állt, hogy segítsen, ha baj lesz. Egy nő a másik oldalról is árgus szemekkel nézte, kész volt elkapni a tányért, ha kell. – De nem történt baj. Az öregember letette a felesége elé. Kiegyenesítette a derekát, megfogta a kanalát, és gyengéden ránézett az asszonyra. A ráncokkal barázdált arcból a kék szempár megnyugtatóan visszanézett rá.
– Jó étvágyat!
– Jó étvágyat!
Az önkiszolgáló étterem forgatagában rajtuk kívül senki nem vette észre, hogy azon a hideg januári napon ott járt a szerelem.