Téli világ: Tizenegyedik történet: Tél az erdőn

Összes megtekintés: 79 

A hatalmas erdőben fázósan dideregtek a fák. Hangtalanul siratták gyönyörű lombruhájukat, melyet az őszi dér oly kegyetlenül levetett róluk. Kopasz ágaikkal mozdulatlanul vártak, várták az alakjukra simuló puha hótakarót. 
Az erdőszéli vadrózsabokrokon még árválkodott pár szem dércsípte csipkebogyó, de leveleiket már messzire fújta az őszi szél. A sűrű kökénybokrok is teljesen megkopaszodtak, termésüket már rég lecsipegették az éhes madarak. 
Az erdőben élő állatok még szorgalmasan készülődtek a hideg télre. Igyekezniük kellett, mert az ég kékjét hatalmas sötétszürke hófelhők takarták, melyek nehézkesen, lassan mozogtak hatalmas terhükkel.  
A sünök fürgén gyűjtötték a száraz faleveleket, mellyel téli alvóhelyüket bélelték. Igyekeztek kényelmes fekhelyet készíteni maguknak a pár hónapig tartó, hosszú alváshoz. Az erdei nyulak a sűrű bokrok alá, félig a földbe, a bokrok gyökerei közé készítették puha fészküket. Ők nem alusznak téli álmot, de biztonságos, védett helyen szerették volna átvészelni a telet. 
Nagy sürgés-forgásban voltak a mókusok is, ágról – ágra ugráltak, és fürkészték az avarban megbúvó mogyoró és dió szemeket. Föld alatti raktáraikban, már tekintélyes mennyiségű diót, makkot, mogyorót halmoztak fel. Kellett nekik a sok élelem, mert ők télen hozzák világra utódaikat. 
Az őzikék is kialakították téli fészküket a sűrű bozótosban, hol védve vannak a vaddisznóktól. A rókák nem gyűjtögettek élelmet a téli hónapokra, inkább a kényelmes, föld alatti vackaikban lustálkodtak. Ha éhesek lesznek, akkor bizony majd nem válogatnak. Legyen az egér, ürge, nyúl, vagy más állat, kíméletlenül elfogyasztják. 
A harkályok férgeket keresve, szorgalmasan kopogtatták a fatörzseket, míg a varjak behúzott nyakkal gubbaszkodtak a faágakon. Tőlük nem messze, egy egerészölyv figyelte mozdulatlanul az erdő melletti rétet, hogy villámgyorsan lecsapjon a föld alól előmerészkedő egérre, pocokra.
A nagy készülődésben sem az állatok, sem a madarak, nem vették észre, hogy fejük felett a sötétszürke nagy hasú felhők, óvatosan megrázták magukat. Mint nagymama dunnájából a tollpihék, úgy szállingóznak az égből lefelé a hópelyhek. 
Pár óra alatt átváltozott az erdő, a fák alakjukra simuló fehér hóruhát, a varjak fehér hósapkát és hozzá illő kabátot, a nyuszik, barnás bundájukra fehér palástot kaptak. Puha hószőnyeg takarta be a száraz, barna avart.
Gyönyörű volt a téli erdő, de a havazás bizony meghozta a hideget is, az északi szél pedig, kénye-kedve szerint fújta, keverte a hideg levegőt. 
Pár nap múlva, a csodálatos téli erdőben bajban voltak az állatok. A szél erejétől recsegve-ropogva hajlongtak a fák, a puha hótakaró jégpáncéllá változott. A nyulak fázósan dideregtek fészkükben, hiába mentek élelmet keresni, semmit sem találtak. Éhesek voltak az őzek is, éhségükben a bokrok ágait rágták, míg a vaddisznók dühösen túrták a fagyos, havas földet, és örültek, ha pár szem makkot találtak.
A mókusok hosszú karmaikkal kaparták el a jeges havat, földbe rejtett éléskamráikról, – ők legalább nem éheztek. Míg a rókák kénytelenek voltak hosszú útra indulni, hogy élelemhez jussanak. A közeli falu felé ólálkodtak tyúkot lopni, de ha fácán került az útjukba, belőle is jót lakmároztak.
Már több napja tartotta magát a hideg idő, amikor váratlan látogatók jelentek meg az erdőben. Lovasszán érkezett, a lovak nyakán vidáman csilingeltek a kicsi csengők, mintha csak jelezni akartak volna az erdő lakóinak, hogy megérkezett az eleség. Illatos szénabálák, kukoricával teli zsákok sorakoztak a szánon. 
Az első erdei tisztásig siklott a szán. Vadászok, erdészek már a nyár végén felállították a vadetetőt, mert ők télen sem hagyták magukra az erdő lakóit. A lovakat hajtó ember jól telerakta szénával a rácsos etetőt. Legalább egy hétre elegendő szénát kaptak az őzek. Vaddisznók, és a nyulak is bőségesen el lettek látva kukoricával, melyből még az őzek is tudtak eszegetni. A lovasszán hamarosan már a távolabbi etetők felé siklott, hogy az arra felé élő állatok se maradjanak élelem nélkül.
Az éhes állatok óvatosan merészkedtek elő rejtekhelyeikből. Elsőként az őzek szaladtak az etetőhöz, mikor megérezték a széna finom illatát, mohón nekiláttak az evéshez. Csörtetve jöttek a vaddisznók, boldogan túrták orrukkal, és hangosan csámcsogva ropogtatták a száraz kukoricát.
Közben a nyuszik is megérkeztek. Kicsit féltek a vaddisznóktól, de azok úgy elvoltak foglalva az evéssel, hogy észre sem vették a nyulakat. Így ők is csemegézhettek a kukoricából.
Mire a lovasszánról szétosztották az összes eleséget, már kezdett szürkülni az ég alja. Korán esteledett, az etetők környéke csendes volt, csak a havas földre szétszóródott szénaszálak, és a földdel keveredett sárga kukoricaszemek jelezték, hogy itt lakmároztak az erdő lakói. 
Minden állat jóllakott, és kényelmesen elvackolt éjszakára, teli bendővel még a hideget is jobban elviselték.
A hosszú téli hónapok alatt, a lovasszánnal hetente vittek eleséget az erdőben lakó állatoknak. Így mindannyian szerencsésen átvészelték a telet.

“Téli világ: Tizenegyedik történet: Tél az erdőn” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Köszönöm Rita, hogy te is így látod. Télen is kell gondoskodni az erdei lakókról, még akkor is ha tavasszal villanypásztorral védjük földjeinket a vadaktól. (l)Kata

  2. Kedves Kata!

    Olvasmányos, szép írásodba nagyon sok szeretetet vittél bele. Érzékletesen tártad elénk az erdei lakók mindennapjait, télre való felkészülésük, majd a hirtelen és váratlan érkező hó és fagy nehézségeit. Bizony jó, ha az ember is besegít a túlélésbe.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!